Nem találom, hogy pontosan hol, de valamikor ennek a blognak az elején, alig néhány hét utazás után azt írtam, hogy ennyi idő alatt nem lehet megtalálni semmiféle eldugott csodát és tökéletes paradicsomot. 13 hónap után viszont már illik. Dadanawában az első tíz perc után világos volt, hogy kifogtam Dél-Amerika egyik főnyereményét. Vasárnap este volt egy elsősorban jaguárdarabokkal díszített, recsegő-ropogó faházban, és a jelen lévő rendkívül színes társaság szórakoztatásáról egy megdöbbentően bolond és részeg indiai ember gondoskodott, aki családi összeköttetéseinek és a guyanai törvényeknek köszönhetően jelenleg az ország ornitológiai társaságának elnöki tisztét tölti be.
Ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, nagy szerencsére volt szükség ahhoz, hogy a főnyeremény közelébe kerüljek. Legutóbb ott hagytuk abba, hogy sikerült elérnem a guyanai-brazil határt, ám itt egy ideig úgy tűnt, hogy kifutottam az elérhető úticélokból, és kénytelen leszek Brazíliában foytatni az utat. A határváros Lethemben nagyon sok poron és a brazil bevásárlóturistáknak épített, Budapesten is hatalmasnak számító közérteken kívül semmi nincs, így egy esténél többet semmiképpen nem akartam itt eltölteni. Utolsó próbálkozásként még elmentem Don és Shirley boltjába, ahol a kétfős vállalkozás hölgytagja egyben a regionális turistaelosztó szerepét is betölti, de ő sem tudott segíteni. Viszont a bolt előtti porban ott heverészett két nagyon fiatal és hihetetlenül koszos angol, akik végül a megmentőimnek bizonyultak.
A még számomra is megdöbbentően mocskos, mindössze 18 éves angolok – szemben az ő demográfiai csoportjukban megszokottal – nem egzotikus helyeken berúgással töltötték a gimnázium és egyetem közötti úgynevezett gap year-t, hanem önkéntes tanítással Dél-Amerika egyik legeldugottabb csücskében. Ezen a blogon még nem írtam a dél-amerikai önkéntesek világáról, talán éppen azért, mert túl sok jót nem tudok mondani. Jelentős részük nyugat-európai vagy amerikai lány, aki két hétnél kevesebb ideig szeretne jótékonykodni, de azt is csak úgy, ha közben kisállatokat vagy utcagyerekeket lehet babusgatni. Az eddigi kedvenc jelenetemre a perui Arequipa egyik hostelében került sor, ahol az egyik nyugati önkénteslány a másiknak árulta az ő kis istápoltjai által készített süteményeket. És persze a másik vett is, hiszen így segíthette az árvaház új vécéjének felépítését, vagy valami hasonlót.
Vannak viszont olyan önkéntesek is, mint az én angoljaim, akik komolyan gondolják a dolgot, és amit csinálnak, ahhoz szerintem lényegesen tökösebbnek kell lenni, mint az én kis vakációmhoz. Ők speciel rühes trikóikban inkább úgy tűntek, mint akik nem tökösek voltak, hanem fogalmuk sem volt, mibe vágnak bele, de ez így utólag semmit nem vesz el az érdemeikből. Lethembe emailezni jöttek be, mert öt hete nem tudtak életjelet adni magukról a családjuknak, és a bolt előtt ücsörögve éppen azon sajnálkoztak, hogy zuhanyzásra sajnos már nem maradt idejük.
A piszkos Harry és Mark reggel nyolc óta vártak a dzsipre, amelynek vissza kellett őket fuvaroznia állomáshelyükre. Én egykor érkeztem a bolt elé, és bőven volt időm kideríteni, hogy nagyjából arrafelé mennek, amerre az általam kinézett két lehetséges úticél közül az egyik van. Dadanawa Lethemtől 120 kilométerre található, de mivel a benzin errefelé drága, a kegyetlen utak tönkreteszik a kocsikat, tömegközlekedés pedig nincs, 250 amerikai dollárnál kevesebbért nem tudtam volna nélkülük megoldani az utat. Délután végül befutott Kenny, az ormótlanul kövér indián törzsfőnök, aki 50-ért vállalta, hogy elvisz Dadanawáig.
Dadanawa, akárcsak Lethem, nem a dzsungelben, hanem a Rupununin fekszik. A Rupununi az amazóniai éserdő északi határán fekvő szavannás terület guyanai darabja, ami a gnúcsordákat leszámítva pontosan úgy néz ki, mint a kelet-afrikai szavannák. Déli részét mindenféle indián törszek lakták egészen a közelmúltig, amikor a domináns wapishanák kiszorították a többieket, és az elmúlt két évszázadban néhány fehér ember is megjelent itt. Az utóbbi években a közeli Brazília hatása is egyre erősebb, ám mindezek együttvéve sem változtatnak azon a tényen, hogy a Rupununi déli darabja a világ egyik legritkábban lakott, turisták által legkevésbé látogatott szeglete.
A hatalmas szavannát a 19. században érkező skót telepesek ideálisnak gondolták szarvasmarha-tenyésztésre, és részben igazuk is volt, hiszen a hosszú fűvel borított, végeláthatatlan síkságot tényleg a jóisten is állattartásra teremtette. A skótok tervében a porszemet a Rupununit minden irányból körbevevő dzsungel jelentette, amin a kor eszközeivel sehogy sem lehetett gazdaságosan áthajtani az állatokat vagy átszállítani a húsukat. Sokáig próbálkoztak azzal, hogy a nyájakat felhajtották egészen északra a tengerpartig, ám ez az út közel fél évet vett igénybe, közben pedig az állatok 80-90 százaléka is elhullott, ami még a csökönyös skót telepeseket is rávezette arra, hogy ennek így semmi értelme.
A Rupununi sorsa 1969-ben pecsételődött meg, amikor a georgetowni kormánnyal elégedetlen farmerek fellázadtak, és megpróbáltak vagy mindenféle jogokat kivívni, vagy független országot kikiáltani, vagy a szomszédos Venezuelához csatlakozni, függően attól, hogy éppen ki meséli a történetet. A felkelés Lethemben kezdődött, ahol megöltek öt rendőrt, ami az itteni népsűrűség fényében valóságos tömeggyilkosság, és ott is ért véget, amikor néhány nappal később a Georgetownból délre küldött hadsereg villámgyorsan helyreállította a rendet.
A főkolomposok, akik a legnagyobb farmokat tulajdonolták, átszöktek Brazíliába, az egyébként is vígan államosító helyi kommunista vezető, Forbes Burnham pedig boldogan kolhozosította a Rupununit is. Az egykor több százezres marhaállomány helyett ma már csak néhány tízezer állat legel itt, a szavanna pedig így még üresebb lett, mint valaha.
Kenny, az elhízott indián sofőr-törzsfőnök lelkiismeretesen betartotta a Rupununi közlekedés szabályait, így az elvileg három órás utat valamivel több, mint hét óra alatt sikerült leküzdeni. A közlekedési szabályok alatt nem KRESZ-t vagy valami hasonlót kell érteni. Dzsippel vadkacsákat becserkészni, majd az ablakon kilőve leteríteni néhányat például teljesen összeegyeztethető a közlekedési morállal. Arról van csak szó, hogy aki alá a guyanai állam autót rak, és még a benzinpénzt is fizeti, az köteles minden szembe jövőt elszállítani úticéljáig. Akármekkora a kitérő. És a legjobb vicc az egészben az volt, hogy valójában az út nagy részét már Dadanawán szlalomoztuk végig, csak a ranch központjáig eljutáshoz volt szükség hét teljes órára.
Miután a helyiek kérdően emelték fel a szemöldöküket, amikor a ranchüket farmnak neveztem, maradok az előbbi elnevezésnél, bár persze magyarul ez nem egészen így van. Mégis, a ranch jól leírja, hogy Dadanawa pontosan micsoda, és egy Dallason nevelkedett országban nem is jelenthet gondot a szó értelmezése. Dadanawa méreteitől viszont még maga Jockey Ewing is elsírta volna magát: sokáig ez volt a világ legnagyobb ranche, és csak az utóbbi néhány évtizedben sikerült leelőznie egy-két ausztrál és brazil birtoknak.
Dadanawa teljes területe körülbelül 4400 négyzetkilométer, amivel a 19 magyar megye nagyjából felét lenyomná. Nekem ennél az adatnál is jobban tetszett, hogy a ranch magában kétszer akkora, mint az általam Guyana előtt felkeresett négy ország (Dominika, Grenada, Saint Lucia, Saint Vincent és a Grenadine-szigetek) összesen. Dadanawa nem egy ember, hanem egy georgetowni részvényesek által tulajdonolt cég kezében van, a ranch területén pedig a szarvasmarhák mellett tucatnyi kis wapishana falunak is jut hely, de ettől a birtok méretei nem kevésbé lenyűgözőek.
A tulajdonosok ritkán járnak erre, így a ranch működtetése teljesen a népes De Freitas család dolga. A De Freitasok a 19. században az Azori-szigetekről érkeztek Guyanába, amikor a rabszolgák felszabadítása miatt beállt munkaerőhiányt a helyi gazdagok indiai és szegény európai munkások importálásával igyekeztek orvosolni. A mostani családfőt, Duane De Freitast gyermekkorában küldték szülei az akkor javítóintézetként is működő Dadanawába, a tinédzser viszont ittragadt, és néhány év alatt a general manager pozíciójáig küzdötte fel magát.
Az éppen Kanadában tartózkodó pátriárkával én nem találkoztam, csak az ő hiányában helytartói feladatokat ellátó fiával, Justinnal. Nem hiszem, hogy a világon sokan hasonlítanának nála jobban Crocodile Dundeera. Kizárt, hogy túl sok férfi rohangálna a világban, aki tud puszta kézzel anakondát fogni, baráti, ám tartózkodó viszonyt ápol a guyanai drogkartellek jelentős szereplőivel, otthonosan mozog Európa jelentősebb nagyvárosaiban, három Land Rover-roncsból bármikor összerak egy működő terepjárót, valamint alig verte meg azt az indián alkalmazottját, aki borzasztóan részegen beleharapott a kezébe. De olyan mélyen, hogy amikor másnap reggel lementem reggelizni, még vérben úszott a konyha. Mindennek tetejébe pedig Justinnak olyan orrhangja és természetes karibi kiejtése volt, mint az ezen egy életen át dolgozó Joe Strummernek. Komolyan mondom, amikor beszélt, folyamatosan azt vártam, hogy rázendítsen a Jimmy Jazz-re.
Justin teljes Crocodile Dundee-ságához hozzátartozik barátnője, az északír, de Cambridge-ben végzett geológus Erin. Amíg csak azt láttam, hogy Erin sztoikus nyugalommal tűri, ahogy barátja evés közben fingik és alpári viccekkel szórakoztatja a helyi indiánokat, még az ellentétek vonzódására gondoltam, de amikor megtudtam, hogy a csaj lehúzott több hónapot egy guyanai aranyásó-táborban egyetlen nőként, már nem foglalkoztam ezzel.
A ranch főhadiszállásaként szolgáló, fentebb már említett házban időnként feltűntek a De Freitas-klán különböző tagjai és házastársaik, akik többnyire a környező wapishana falvakból származtak. Valamint mindenféle barátok is, mint például a szintén említett indiai Sanki, akinek a bátyja az ország egyik legelismertebb madarásza, de mivel a guyanai törvények szerint közhasznú társaságot egy ember csak adott ideig vezethet, az elnöki tisztséget átruházta 150 centis, 40 kilós, a legritkább esetben józan bátyjára.
A bőséges rumellátásnak, az elképesztő kuplerájnak és a mozgalmas napoknak köszönhetően Dadanáwaban tölteni közel két hetet nagyjából olyan volt, mint gimnazisztaként átvenni a hatalmat egy hétvégére valamelyik osztálytárs szüleinek víkendházában. Azok a napok tinédzserkorom legemlékezetesebb, legszórakoztatóbb és legvadabb napjai közé tartoztak, amelyek után sokszor érthetetlen volt, hogy maradhatott minden szereplő életben. Pontosan így volt ez Dadanawa esetében is.
(A következő rész tartalmából: Hány liter erjesztett maniókalé kell egy wapishana indiánnak, hogy egész nap bírjon részegen dolgozni? Hány denevér fér el egy hálószobai szekrényben? Melyik a legaljasabb guyanai hangyafaj?)
