Hiába ez a világ egyik legelszigeteltebb pontja, a Húsvét-sziget nem ezért híres elsősorban. Hanem mert áll itt néhány hatalmas, ám elég primitív kőarc, amelyekről nem tudni pontosan, hogy kik, mikor, hogyan és miért faragták ki és állították fel. Illetve az utóbbit tudjuk: a szigeten ma álló összes moai-t az utóbbi néhány évtized restaurátorai állították vissza egykori helyükre, ahonnét maguk a bennszülött szigetlakók döntötték ezeket le. Az hagyján, hogy a Húsvét-sziget milyen elszigetelt, ennél sokkal zavarbaejtőbb, hogy ezen a 165 négyzetkilométeren mennyi, minden bizonnyal örökre kibogozatlanul maradó furcsaság történt. A kuszaságot pedig csak tetézi, hogy a sziget mai lakosai nagy lelkesedéssel próbálnak feltámasztani egy olyan kultúrát, amiről sem ők, sem más nem tudja, hogy pontosan milyen volt.
A Húsvét-sziget történelmével kapcsolatban nagyon kevés dolog biztos, abban azonban mindenki egyetért, hogy először nyugat, azaz Polinézia felől népesítették be. Ezt még azok sem vitatják, akik szerint volt kölcsönhatás a sziget és a dél-amerikai civilizációk közt, az inkák ide jártak nyaralni, vagy a rapanuik ugrottak át a kontinensre krumplit vásárolni. Hogy mikor érkeztek a polinézek, abban már nincs egyetértés, 400 és 1200 között sok tudományos sacc létezik. A Húsvét-sziget egyébként is tele van hihetetlen dolgokkal, ennél a honfoglalásnál viszont semmi sem hihetetlenebb.
A Csendes-óceán első európai felfedezőitől, Cook kapitánytól és a többiektől tudjuk, hogy a polinézeknél jobb tengerészek, jobb hajóácsok soha nem léteztek a földön. Néhány évszázad alatt úgy hódították meg a déli tengerek több ezer szigetét, hogy semmiféle szofisztikált szerszámuk vagy mérőeszközük nem volt. Egyszerűen csak megépítették a világ legjobb evezős-vitorlás hajóit, a hatalmas katamarán-kenukat, és megtanultak úgy olvasni a tengerből, mint indián vezető a lábnyomokból.
Egy jó polinéz tengerész 40-50 kilométerrel a szárazföld felbukkanása előtt már tudta, hogy szigethez közeledik, ha pedig szigetcsoportról volt szó, akár több száz kilométerrel előre meg tudta mondani, hogy mindjárt felfedeznek valami újat. Az áramlatokból, a madarak viselkedéséből, a felhőkből és még ezernyi apró jelből kiindulva tájékozódni tudtak a még ismeretlen vizeken, aztán fából és kagylókból készített térképeik segítségével rögzíteni is tudták felfedezéseket. Ez azonban még mindig nem magyarázza meg, hogy találták meg a mindentől nagyon távoli, egészen apró Húsvét-szigetet, és pláne hogy miért döntöttek a tömeges ideköltözés mellett. Mindenesetre még polinéz mércével is nagy kaland lehetett.
Ha már ideköltöztek, olyan jól érezték magukat, hogy a sziget lakossága gyorsan több ezresre duzzadt. Halásztak, mezőgazdálkodtak, szabadidejükben pedig óriási kőszobraikon dolgoztak. A moaiok kifaragásának menetét pontosan ismerjük, köszönhetően a sziget egyetlen kőfejtőjében ilyen-olyan-amolyan stádiumban otthagyott szobroknak. Arról viszont senkinek sincs fogalma, hogy szállították az esetenként soktonnás szobrokat a több kilométerre található ahu-khoz, azaz szent oltárokhoz, és hogy állították ezeket ott fel. Az pedig végképp érthetetlen, hogy került a fejek tetejére a szigeten máshol, más kőből faragott vöröses koronaszerűség. Elméletek vannak, ám ezek közül egyet sem sikerült bizonyítani. A kedvencemet az a helyi nő mondta, akinek a nagyapja dolgozott a legelőször helyreállított ahun, és megsúgta a kisunokájának, hogy ezt egyértelműen csak ufók követhették el. Próbáltam neki kedvesen bizonygatni, hogy szerintem az ősi rapanuik simán lehettek ilyen okosak és technikailag fejlettek, de erre csak annyi volt a válasz, hogy az kizárt.
Nemcsak azt nem tudjuk, hogy állították fel a moaiokat, azt sem tudjuk pontosan, hogy minek. Ez a kérdés azonban jóval kevesebbeket mozgat. Vagy az ősök tiszteletére készültek, vagy nagy királyok síremlékeként, vagy valami még feltáratlan vallási hagyomány részeként. Mindenesetre az ahuk szent helyek voltak, és azok ma is. Területük – a polinéz nyelvekből átvett meglehetősen kevés magyar szó egyikével – tabu, ha a fotózkodó turista túl közel merészkedik, az aljnövényzetből egészen biztosan előugrik egy ordítva tiltakozó rapanui. A tabu mindenre nem terjed ki, a kóbor kutyákat senki nem rugdossa le a szobrok közeléből, és sem az ősök, sem az istenek nem haragszanak, ha az ahukat a helyiek szörfdeszka- vagy biciklitámasznak használják.
Az első pontos dátum a Húsvét-sziget történetében 1722 húsvétja, amikor néhány évszázaddal a polinézek után az európaiaknak is sikerült idetalálniuk. Az elsőnek érkező hollandok még egészségesnek tűnő embereket és virágzónak látszó közösséget találtak, ma azonban már tudjuk, hogy ekkor már bőven zajlott a lassú, ám biztos hanyatlás. A következő európai expedíciók kezdték is ezt észrevenni, amihez olyan nagyon éles szem nem kellett egy idő után, hiszen az első látogatók által még állva látott moaiok közül egyre több feküdt a földön, a XIX. század közepére pedig már egyetlen egy sem maradt talpon.
A Húsvét-sziget hírnevét a kőfejek mellett leginkább ennek a rejtélyes, és egészen drámai összeomlásnak köszönheti. Nem is rangos társadalomtudós az olyan, aki ne foglalkozott volna a kérdéssel, és ne lenne legalább két, egymással is ellentétes elmélete azzal kapcsolatban, hogy mi történt. A túlnépesedés, a természeti erőforrások kimerítése, például a sziget teljes faállományának kiirtása biztosan szerepet játszott a katasztrófában. Az is biztos, hogy valamikor a XVI. század körül a rapanuik átálltak a moaiok imádatáról valamilyen fura madárember-kultuszra, aminek központi eleme volt a minden évben lebonyolított verseny az év első füstöscsér-tojásának megszerzéséért. A többi csak találgatás.
A viszonylag közismert legendát, amely szerint újabb honfoglaló hullám érkezett valahonnét a szigetre, aztán az új, "hosszúfülű" jövevények konfliktusba keveredtek a régi telepes rövidfülűekkel, semmilyen történelmi ténnyel nem lehet alátámasztani. Valószínűbb, hogy az egyes klánok közt indult harc a maradék erőforrásokért, és a háborúzás központi eleme volt a minél nagyobb moaiok emelése, majd amikor ehhez már nem volt elég tudás és erő, az ellenség szobrainak ledöntése. Mindenesetre mire az európaiak ideértek, az önpusztítás már javában folyt, és talán külső segítség nélkül is teljes megsemmisüléssel ért volna véget.
A Húsvét-szigeten a szobrokon kívül, amelyekről nem tudjuk, mit mondanak, és olyan sokat egyébként sem tudnának mondani, semmi sem maradt. Hanga Roa, az egyetlen település múzeumában néhány kőbalta, a szobrok kifaragásához szükséges szerszám és egyszerű ékszer van csak. A máig megfejtetlen rapanui írás, a rongorongo, alig néhány tárgyon maradt fenn, ami valószínűleg soha nem lesz elég a dekódoláshoz. Ráadásul mivel elég valószínűtlenül hangzik, hogy a világon pont itt is sikerült volna a nagyon kevés helyen kialakult írást feltalálni, elég meggyőzőnek tűnik az az elmélet, amely szerint ezek a krikszkrakszok csak az első európaiak érkezése után születtek meg, mivel a bennszülöttek így próbálták utánozni a fontoskodó gyarmatosítókat.
Nincs rapanui irodalom, és gyakorlatilag nincs kollektív emlékezet sem. A XIX. században a sziget mindenféle nyugati kalandorok befolyása alá került, a peruiak pedig rabszolgavadász expedíciók keretében rabolták el a sziget munkára fogható lakosságát. Amikor jószándékú francia misszionáriusok 1871-ben Tahitire evakuáltak néhány száz őslakost, mindössze 36 rapanui maradt a Húsvét-szigeten. Ők, és a tahitiekkel keveredő emigránsok a modern rapanuik ősei. Aki ma azt állítja, hogy ősi, tiszta rapanui vér csörgedezik ereiben, az minden bizonnyal hazudik.
A Húsvét-sziget polinéz neve, Rapa Nui is csak modern találmány, ami csak annyit jelent, hogy Nagy Rapa. A tahitiről visszatérők nevezték el így a szigetet, mivel az nagyon hasonlított egy másik, polinéziai Rapára. Akárcsak a sziget neve, Rapa Nuin szinte minden egyéb kulturális emlék is modern rekonstrukció, ami talán hasonlít az ősi Húsvét-sziget civilizációjára, de simán lehet, hogy nem. A fennmaradt mondákból, az első európai látogatók feljegyzéseiből és rajzaiból, valamint a nagyon kevés tárgyi emlékből próbálják a mai rapanuik lelkesen rekonstruálni a múltjukat, a tetoválásoktól kezdve a zenén és a táncokon át egészen a híres jamaicai bobcsapat szárazedzéseire emlékeztető szánkóversenyekig.
Turistaként azonban ebből semmi sem zavaró. Jó, a tánc kicsit giccses, a helyreállított moaiok viszont nem hatnak mesterségesen. Az pedig külön szimpatikus, hogy mindegyiknek saját neve van, a British Museumban fogolyként tartott példányt például úgy hívják, hogy Hoa Hakananai'a, ami magyarul annyit tesz, ellopott barát. Műalkotásként egyik sem különösebben érdekes, de ahogy egymás mellett állnak, viharverten és teljesen kifejezéstelen arccal, az nagyon illik a Húsvét-sziget kopárságához és talán örökre megfejtetlenül maradó történelméhez.
Nekem mégsem a moaiok tetszettek itt a legjobban, hanem a Húsvét-sziget különleges képessége arra, hogy bármit jelenthessen. Ha úgy nézzük, gyönyörű példája annak, hogy az ember bárhova képes eljutni, és a leglehetetlenebb körülmények közt is tud prosperálni. Ha úgy, akkor elrettentő tanmese arról, hogy mi történik, ha egy társadalom erőforrásait valami értelmes helyett kusza hiedelmekre és hatalmi harcokra koncentrálja. És persze ha úgy nézzük, a leginkább kézzel fogható tanmese a környezetvédelem fontosságáról és az erőforrások ésszerű menedzseléséről. Az a helyzet, hogy a Húsvét-szigetet bármilyen szemszögből jól esik bámulni.
