PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Ismét Latin-Amerikában

2012.02.03. 23:16 |  Bede Márton

Amióta elhagytam Paraguayt, nem jártam Latin-Amerikában. Argentínában nem nagyon van olyan, Chilében még kevésbé, és Bolívia felföldi részét is inkább valami egészen más halmazba kellene sorolni. Három hónap civilizált vakáció után már nagyon vágytam egy olyan helyre, ahol a szélső puszta hisztizéssel kiállíttat valakit az ellenfél csapatából, egyetlen quadra négy jó csaj zsúfolódik fel, a főútról pedig El Machetero nevű utca nyílik. Észak-Bolívia megfelelő célpontnak tűnt.

Trinidadban a főútról nyíló egyik utcát, mit ad isten, El Macheterónak hívták, így egyből tudtam, hogy itt minden rendben lesz. Repülővel érkeztem ide, mivel már elegem volt a buszozásból, a repülés Bolíviában nem drága mulatság, és egyébként is kedvem volt megnézni Amazóniát felülről, a végtelen zöldben kanyargó folyókkal. Az ég felhős volt, én pedig végigaludtam a Santa Cruzból induló utat, de legalább buszoznom tényleg nem kellett.

Vasárnap délben szálltam le Trinidadban, és a főtéren lengő huligán-transzparensekből egyből látszott, hogy itt meccs lesz. A zöld-fehér drapikat nem a helyi kiscsapat, hanem a vendég Santa Cruz-i Oriente Petrolero drukkerei feszítették ki, akik egy rakás busszal érkezve megszállták a kisvárost. A Gran Mamoré stadionban nagy szükség nem volt rájuk, mivel nagyon úgy tűnt, hogy a helyiek jelentős része sem a hazai Real Mamorénak, hanem a szomszédvár nagycsapatának drukkol.

Trinidadban nem volt más vasárnapi program, a meccs megtekintése helyett legfeljebb az akadozó internetszolgáltatást választhattam volna, így én is kisétáltam a bolíviai bajnokság nyitófordulójára. Dél-Amerikában eddig úgyis csak komoly meccseken jártam, az pedig Trinidadon egyből látszott, hogy itt ilyesmitől nem kell tartani. Valamivel kevesebb mint hat dollárért adtak jegyet a drágábbik lelátóra, ami ebben az esetben azt jelentette, hogy nem szembe sütött a nap kilencven percen át, csak egy félidőt a tarkómra. A száz százalékos páratartalomnál a szemben ülő csórók sem kaphattak rosszabbat.

A pénzemért jó szórakozást járt. Láttam például egy szilikonból és rúzsból álló kokainbáró-feleséget a VIP-páholyban, akit még napszemüveg mögül is csak lopva mertem nézni, mert egyfelől féltem, hogy látványosan elröhögöm magam, másfelől pedig egy rendkívül szigorú, hajzselés-bajszos figura vigyázott rá. Hatalmas meglepetésre a meccset 2:1-re a Real Mamoré nyerte, a góloknál viszont sokkal szórakoztatóbb volt a vagy tucatnyi sárga, és érthetetlen módon csak egyetlen piros lap. A hazai közönség által is csak szaros törpének nevezett szélső, aki szerencsémre mindkét félidőben az én oldalamon játszott, olyan ügyesen és kitartóan hergelte az Oriente játékosait, hogy egymaga legalább négy lapot hozott össze. Produkcióján együtt röhögtem olyan tízezer emberrel, de csak én gondoltam arra, hogy mit  szólnának ehhez a teljesítményhez azok az európai futballpuritánok, akiknek már egy Cristiano Ronaldo- vagy egy Dani Alves-nagyhalál is sok. Ivan Zerdának hívták ezt a fantasztikus, legfeljebb 155 centi magas argentin idegenlégióst, soha nem fog más kontinensen játszani, jegyezzük fel a nevét.

Mivel a meccs után, illetve a meccsen kívül úgy általában sincs nagyon mit csinálni Trinidadban, a vasárnap este a paseo-ról szólt. Valamilyen vadnyugati regényben olvashattam először erről a szent intézményről, amely minden, a Rio Grandétól délre található városban még a misénél is fontosabb volt. A paseo keretében a helyi famíliák lassú köröket sétáltak a település központi plaza-ja körül, hajadon leányaik nem emelhették fel a tekintetüket a földről, egyébként is le voltak fátyolozva, aki pedig feléjük mert pillantani, azt ott helyben agyonlőtték.

Trinidadban a paseo ma is kötelező program, azzal a két apró különbséggel, hogy az erkölcsök elég sokat lazultak, és már senki nem sétál. Zseni lehetett, aki gyaloglás helyett először jelent meg egy paseón motorbiciklivel – illetve érdekes kérdés, hogy volt-e egy köztes, biciklis állapot –, mindenesetre ma a paseo teljes egészében motorizált mulatság. Biztos vagyok benne, hogy az eredeti, vadnyugati sztorikban a földre pislogó szűzlányokat a plaza valamilyen egzotikus fájának illata is körülvette, Trinidadban viszont a közszemlére tett szexualitást csak benzingőz lengi be.

Amikor először láttam négy jó csajt egyetlen quadon, nem akartam hinni a szememnek, és adtam nekik még egy kört. A paseo ugyanis továbbra is körbe-körbe zajlik, bár mivel ezen a vasárnapon valami mise miatt a rendőrök lezárták a plazának a templom felé eső darabját, a járművek a rambla-szerű főúton jártak körbe. Amikor a quad megint elém ért, boldogan láttam, hogy az utasok közül legalább ketten nem ütik meg azt a szintet, amit jó nőnek szokás nevezni. Nem sokkal később viszont jött egy másik quad, amelynél már nem volt vita. A klímához képest túl-, minden egyébhez viszont alulöltözött, a kormánynál, eggyel hátrébb, és a két sárhányón helyet foglaló, szilkont egyáltalán nem, sminkből is csak másfél vödörnyit viselő utasokba semmilyen szögből sem lehetett belekötni.

Ha jól értelmeztem a trinidadi társadalmi viszonyokat, a quad itt a felső-középosztály gyermekeinek járműve volt. A náluk szegényebbeknek különböző típusú motorok jutottak, a vacak kínai robogótól a profi terepmotorokig, míg az igazán gazdagok japán terepjárókkal, sőt egy Hummerrel és egy kabrió Audival csapatták. Hideg sörrel a kézben ácsorogva bámulni a felvonulást az eddigi egyik legjobb pillanat volt az úton. Talán mert előzőleg a közértes asszony csúnya és kövér barátnői utánam szaladtak, hogy közelről is megnézhessék csodálatosan szép zöld szemeimet, mert ilyen gyönyörűt ők még soha nem láttak.

Ahhoz már utazom elég ideje, hogy tudjam, az ilyen kisvárosi idillben érzem magam a legjobban. Nem a világraszóló nevezetességeknél, nem valami festői tengerparton, és nem is egy rakás hasonszőrű turista társaságában. Hanem olyan helyeken, ahol olyan kevés a külföldi, hogy ha véletlenül összetalálkoznak, akkor vagy kedvesen köszönnek egymásnak már jó messziről, vagy direkt ellenségesen méregetik a másikat, a varázs megbontóját. Trinidad után ezért nem is tértem vissza a kitaposott ösvényre, hanem inkább San Borja, egy kisebb, de legalább ennyire latin-amerikai városka felé indultam.

San Borjában már nem voltak menő terepjárók, és az itt is kötelező paseót nézve csak egyetlen egy quadot láttam. Viszont tökéletes szobát adtak 14 dollárért, egy olyan hotelben, ahol a kerti függőágyakban heverészést legfeljebb a gyakori áramszünet és a tuladonosnő barátnőinek kártyapartija zavarta meg. Heverészésen kívül egyébként sem nagyon lehetett itt mit csinálni, még az étkezés is komoly gond volt egy olyan településen, ahol gyakorlatilag csak a sült és a rántott csirke között lehetett választani.

San Borjába elsősorban nem maga San Borja miatt érkeztem, hanem a Beni nevű, közeli dzsungeldarabért és nemzeti parkért. Úgy képzeltem, hogy ha valamiről másfél oldal szól a Lonely Planetben, ott lehet valamit csinálni, így viszonylag meglepődve vettem tudomásul El Porvenirnél, a fellengzős nevű Estación Biológicához érkezve, hogy az nem turisztikai központ, hanem egy félig romos farm. A vendégkönyv szerint egy, az előző héten itt járt szlovént leszámítva 2012-ben még senkinek nem jutott eszébe pont itt turistáskodni.

A vadon felfedezése helyett így maradt a falusi turizmus, illetve annak is egy kezdetleges formája. Kérdezték, hogy tudok-e lovagolni, amire én lelkesen azt hazudtam, hogy igen, miközben nagyon bíztam benne, hogy ez is olyan lesz, mint amikor tíz évesen inkább néhány perc alatt megtanultam elfogadhatóan korcsolyázni, csak ne én legyek a ciki arc, aki nem tud. És tényleg: életemben nem először ültem lovon, de ez volt az első alkalom, hogy élveztem is. Például amikor rájöttem, pontosan hány rúgás után vált át az állat poroszkálásból ügetésbe. Vagy amikor a gulya délutáni sóadagjának kiszállítása után hazalovagoltunk a naplementében.

A farmon élő családdal és segítőikkel eltöltött időt nehezen nevezhetném másnak, mint idillinek. Az ételt meg lehetett enni, volt zuhany, néhány órára még áram is, és egyébként is sokkal szórakoztatóbb vacsora után, tévénézés helyett, machetével levágni egy mérges vipera fejét. Kellemetlen is lett volna, ha nem érzem itt jól magam, mivel az időjárás miatt távozni sokkal nehezebb volt, mint megérkezni.

Bolíviában a január és a február bőven benne van az esős évszakban, mivel pedig egyetlen San Borjából kivezető út sincs aszfaltozva, a legkisebb eső is leállít itt mindent. Amikor pedig 24 órán szakad, mint ahogy most szakadt, elég nehéz megállapítani, hol van az út széle, és hol kezdődik a mocsár. Kevés dolog olyan lehangoló az életben, mint három órán át ácsorogni egy elméletileg főút mentén úgy, hogy az embert legalább három különböző karakterű, de egyaránt fájdalmas csípésű rovar marja szét, miközben egyetlen egy darab jármű sem halad el semmilyen irányba. A menekülést végül egy, a szomszédos farmról üres sörösüvegeket, néhány zsák magot, és hihetetlenül sok embert szállító autó jelentette, amelynek hátsó ülésére voltak szívesek beengedni. Pedig ekkor már egészen komolyan fontolgattam, hogy kölcsönkérek egy lovat.

Címkék: közlekedés foci bolívia úton

süti beállítások módosítása