Vannak a világon népek, amelyek furcsa helyen és furcsa időben élnek. Ilyenek például az amerikai amishok, akik úgy próbálnak öltözködni és élni, mint a reformáció korabeli Európában, és rendszeresen azon vitatkoznak a rendőrökkel, hogy kötelesek-e lovaskocsijukra éjszakánként lámpát szerelni. Aztán ott vannak a közel-keleti melegben, 18. századi galíciai jelmezben izzadó hászidok, akiknek szintén nem problémamentes az együttélése az izraeli társadalom épeszű szegmensével. Nyugat-Paraguayban pedig van egy darab a 15 évvel ezelőtti Németországból, ahol indián kisgyerekek rohangálnak a Haribóval és gyümölcsjoghurttal gazdagon ellátott szupermarketben.
Filadelfiához közeledve teljesen megváltozott a táj. Illetve nem is a táj, mert az továbbra is a Chacóra jellemző kietlen síkság volt, bozóttal és tüskékkel. Inkább a farmok lettek hirtelen egészen mások. Az átlagos paraguayi farm úgy néz ki, hogy az út mellett kilométereken át húzódik egy drótkerítes, valahol a közepén egy kapuval, amelyen tábla jelzi az Estancia nevét, valamint hogy a főépülethez hány kilométert kell még vezetni a bekötőúton. Néha látszik egy legelésző marhacsorda, de a magánterület méretei akkorák, hogy általában még ennyi sem.
Filadelfia közelében viszont már takaros gabonaföldek voltak, intenzív állattartáshoz szükséges gazdasági épületek, és egyre több jó autó. A falvakban nemcsak indiánok ücsörögtek, hanem germán tinédzserek bringáztak fel-alá, olyan húsos, bamba fejjel, és körülbelül annyira lemaradva az európai divattól, hogy tényleg csak egy Chiemsee-pólóra és egy Böhse Onkelz-kazettára voltak egy 1995-ben, a Balaton randalírozó hannoveri tinédzsertől. Filadelfiai szállodámban komplett germán családok vacsoráztak, egymás közt egészen fura németet beszélve, miközben a családapák nem sört, hanem kólát ittak. Ezek az egészen fura emberek a mennoniták.
Kálvin és Luther után Európában a reformáció mainstream vonaláról szinte évente szakadtak le mindenféle kisebb csoportok. Mindegyikük a kereszténység valami még puritánabb, még tisztább, a már akkor is túl modernnek tartott világ mocskától megtisztított verzióját kereste. Így jött létre az amish frakció is, valamint a Menno nevű fríziai reformátor tanításait követő mennoniták. A legtöbben közülük Poroszországban éltek, és mivel a mennoniták különös bolondériája az irtózás az erőszak minden formájátától, nem volt könnyű életük egy olyan országban, amelynek identitása gyakorlatilag a katonaságra épült.
A mennonita közösségnek így kapóra jött, hogy a 18. század végén a német származású Nagy Katalin cárnő német telepeseket hívott birodalmába. A mennoniták szedték a bibliáikat és haszonállataikat, és egyszerűen elköltöztek a mai Ukrajna területére, a Volga menti, mezőgazdasághoz ideális vidékre. Itt békében éltek és gyarapodtak, ám továbbra is meg kellett szenvednük a pacifizmusukért. Sokan közülük tovább is költöztek Észak-Amerikába, annyira nem akartak harcolni a cárért. Ahogy Oroszországból Szovjetunió lett, nagyon gyorsan kiderült, az volt az okos mennonita, aki még a legelején lelépett.
Sztálin nem arról volt híres, hogy szívügyének tekintette volna a mindenféle vallási kisebbségek boldogulását. Ha pedig az adott kisebbség németül beszélt, külön reménytelen volt a helyzete, és Sztálin nem igazán foglalkozott azzal, hogy a mennoniták által beszélt német valójában annak egy régies, plautdietsch nevű változata. A mennoniták helyzetét tovább rontotta, hogy jómódú, dolgos gazdák voltak, ami sehogy sem fért össze a téeszekkel. Hiába volt az ő tisztességes munkával és jámborsággal teli életük sokkal közelebb a kommunizmushoz, mint bármi a Kremlben, egyszerűen nem maradhattak életben a Szovjetunióban.
A közben Észak-Amerikában is szépen gyarapodó amerikai közösségek segítségével a szovjet mennoniták több hullámban elhagyták a Volga mentét. Volt, akinek könnyen ment, másnak fél Szibérián át kellett gyalogolnia ahhoz, hogy elérhessen Paraguayba, a kinézett ígéret földjére. A paraguayi kormány még ingyen földet is biztosított a mennonita paradicsomhoz - arról szegények viszont csak a helyszínre érkezés után értesültek, hogy a Chaco közepén, arra teljesen alkalmatlan vidéken kellene folytatniuk korábbi, békésen szántó-vető életmódjukat.
A vakon hívő emberek előnyei közé tartozik, hogy nem futamodnak meg a nehézségek elől. Ha a jóisten azt akarta, hogy a szovjet-német mennoniták a 20. század elejétől-közepétől ötven fokos melegben, mindenféle egzotikus betegségek által sújtva túrják a földet, ők nem álltak le vitatkozni a döntéssel, vagy siránkozni a sorsukon. Bozótot irtottak, utat és kunyhókat építettek, túrták az arra teljesen alkalmatlan földet, és kikísérletezték, hogy ilyen körülmények közt egyáltalán mit érdemes termelni és tenyészteni.
Nem is fair a mennonitákat az amishokhoz vagy a hászidokhoz hasonlítani. Az előbbiek az amerikaiak által épített utakon száguldoznak kivilágítatlan lovaskocsijaikkal, az utóbbiakat pedig a helyettük dolgozó és harcoló, szekulárisabb izraeli társadalom tartja életben. A mennonitáknak Paraguayban senki nem segített semmiben, saját erejüknek és kitartásuknak köszönhetik, hogy 2011-ben Paraguayban kevés gazdagabb szupermarket létezhet, mint amit az ő közösségük üzemeltet Filadelfia közepén. Ahol a közösség tagjai nem is pénzzel, hanem leginkább barterrel fizetnek. Ha ők nem jönnek ide, a Chacónak ez a szeglete is csak olyan lenne, mint a többi: poros, nyomorúságos kis falvak, harminc sovány indiánnal és két unatkozó rendőrrel.
Szerettem volna megnézni a Filedelfia környéki, tradicionálisabb falvakat, ám a helyi múzeum tökéletesen germán fejű és tökéletes bolíviai akcentusú alkalmazottja felvilágosított, hogy nincsenek itt semmiféle tradicionális falvak. Régimódi ruhákban járó mennonitákat Paraguayban alig találni, Észak- és Közép-Amerikában élnek inkább. A Filadelfiába és környékére költöző ex-szovjetekben a sok történelmi nehézség után annyi istenhit már talán nem maradt, hogy ilyesmikkel bohóckodjanak, inkább csak a közösség összetartására és újra talpra állítására koncentráltak. Nem nagyon jártam még ilyen bizarr helyen – az egyetlen gondot az jelentette, hogy ennyi európai arc közül nem tudtam megmondani, hogy ki a helyi, és ki a turista.
