Pontosan fél éve érkeztem meg Buenos Airesbe. Hat hónapja, egy tíznapos rokoni látogatást leszámítva, magányosan utazom Dél-Amerikában. Nem először utazom ilyen sok ideig egy távoli kontinensen, egyedül viszont igen, így az élmény teljesen új. És alapvetően más, mint amire számítottam.

Ez a bejegyzés olyan szempontból mindenképpen felesleges, hogy aki nagy utazást tervez, úgysem fogja kidobni élete párját, csak mert inkább egyedül szeretne nekivágni a világnak. És fordítva, az sem fog magának társat beszerezni, aki egyedül van, viszont inkább párosban fedezné fel az ismeretlent. Sőt, úgyis olyan kevés magyar utazik, hogy ennek a bejegyzésnek eleve nincs értelme, de ebbe már végképp ne menjünk bele. Inkább maradjunk abban, hogy mivel abban a viszonylag különleges pozícióban vagyok, hogy az egzotikus utazás szóló és és vegyespáros módját is próbáltam már, van elég tapasztalatom ahhoz, hogy összehasonlítsak, elemezzek és ítéletet mondjak.

Civilizált embernek legyen kedvenc könyve, kedvenc lemeze, kedvenc étterme, kedvenc városa, kedvenc focicsapata és kedvenc múzeuma. 1998-ban már voltam egyszer a limai Museo Larcóban, és most ismét arrafelé tartva a taxiban szinte izgatottan vártam, hogy vajon relatíve felnőtt fejjel is olyan lesz-e, mint amilyenre emlékeztem: a világ legjobb múzeuma. Szerencsére a helyzet azóta csak javult.

Ez a blog eddig nem nagyon ment bele az ősi latin-amerikai kultúrák tárgyalásába, most mindenesetre egy kicsit muszáj lesz. A laikus európai az inkákon, illetve Közép-Amerika esetében a majákon és az aztékokon kívül nem sokat tud arról, hogy pontosan mi folyt itt Kolombusz érkezése előtt, pedig az említett három birodalom csak a piramis csúcsa volt, hogy béna, ám kifejezetten adekvát hasonlattal éljek.

Időnként kirakok a blogra néhány darabot a saját használatra írt naplómból is. Következzen most három részlet, amely a dél-amerikai tömegközlekedés örömeire, bánataira, kényelmetlenségeire, kényelmetlenségeire és kényelmetlenségeire koncentrál.

109. nap,  11.12.27, Santiago Backpackers, Santiago

Sikerült fél nyolckor felkelni, de így is egyik kézzel pakoltam, másik kézzel reggeliztem. Ott voltam 8:20 előtt tíz perccel a Puerto Varas-i Pullman megállójánál, de persze a busz késett egy kicsit. Szerencsémre nem ült mellettem senki, úgyhogy kábé fél tizenkettőig zavartalnul hallgattam zenét meg szunyókáltam. Utána meg leginkább olvasgattam, és percekre belenéztem mindenféle szar filmekbe.

Délután, ahogy szerintem minden kurva hosszú buszútnál leírom, elkezdtek belasssulni a dolgok. Minden kibaszott mezőváros buszpályaudvarán megálltunk, de végülis így legalább tudtam enni egy szendvicset ebédre. Az egyik helyen baszki a busz elindult két perccel azelőtt, ami ki volt rá írva, úgyhogy mutogathattam a sofőrnek, hogy engedjen fel. Újabb idegesítő csípés-kiütéseket vettem észre magamon, most már tuti, hogy AIDS.

Ha a világ nevezetes ősi maradványait egytől tízig tartó furcsasági skálán kellene rangsorolni, a Nazca-vonalaknak egyértelműen 10 pont járna, közvetlenül a Pilis szívcsakrája és a boszniai piramisok mellett. Szemben ezzel a két hülyeséggel, a Nazca-vonalak léteznek is. És nemcsak a furcsaságuk miatt érdekesek.

Nem az az ember vagyok, aki ősi romok közt botorkálva néha leül egy pillanatra, és hunyorogva, esetleg szemét teljesen lehunyva próbálja elképzelni, milyen lehetett itt régen, amikor a város lakóit még nem vitte el a számukra addig ismeretlen influenza, az utcákat pedig aranylemezek borították. Szeretem tudni, hogy kik voltak az alkotók, mikor alkottak, mire szolgáltak egykor az amorf kőhalmok, és ki tette ezeket a földdel egyenlővé, de ennél többet egyszerűen nem igénylek. Bármennyire forszírozzák az útikönyvek a fantáziáló múltba révedést, én erre soha nem leszek képes, és semmi kedvem sincs hozzá.

La Paz után valószínűleg a világ legtöbb nagyvárosa kellemes élményt jelentett volna. Arequipa, Peru második legnépesebb települése, viszont önmagában is nagyon rendben volt. A hatalmas Santiagóhoz és Buenos Aireshez nyilván nem fair hasonlítani, mert azok sokmilliós, kozmopolita metropoliszok, de ezeket leszámítva egyértelműen Arequipa volt az eddigi kedvenc városom Dél-Amerikában. Az ideális, nyolcszázezres latin-amerikai város.

Van egy olyan érzésem, hogy sokakban tévképzetek élnek a latin-amerikai nagyvárosokkal kapcsolatban, úgyhogy az ideális modell Arequipán keresztül nézzük meg, mi valójában a helyzet. A gyarmatosító spanyolok által itt alapított városok nem kaotikus zsibvásárok, ahol pucér kisgyerekek fociznak az utca közepén, hanem – legalábbis a belvárosban –, a tudatos várostervezés legszebb példái.

Loki Tök jó ágyak, remek meleg zuhanyok, segítőkész személyzet, kiváló bár,  csak sajnos a közönség elsősorban nagyon-nagyon bulizni akaró angolszász tinédzserekből és izraeliekből áll.

Dumbo Hatalmas étterem, cukrászda és fagyizó, tele az ezek szerint létező La Paz-i középosztállyal. Jók a hamburgerek.

Paladar Majdnem autentikus brazil étterem, ráadásul La Paz jó környékén, ahova amúgy nem nagyon jut el a turista, úgyhogy komplett esti programnak is megteszi egy itteni vacsora.

A hosszú távú utazás rendesen igénybe veszi a testet és a lelket egyaránt. Ott vannak a végtelen buszutak, a kényelmetlen ágyak, a langyos zuhanyok, a simlis taxisok, a fárasztó útitársak, a lassú internet, a bankautomaták által igazságtalanul felszámolt tranzakcós költségek, valamint az időeltolódás miatt hülye időpontban kezdődő európai focimeccsek. Mivel én még ezeknél a próbatételeknél is keményebb akadály elé akartam magam állítani, úgy döntöttem, megpróbálok megmászni egy 6000 méternél is magasabb hegycsúcsot.

A laposka Európából, pláne a tükörsima Magyarországról 6000 méter elérhetetlennek tűnik, valójában azonban legalább két pontja van a világnak, ahol ez a magasság az átlagember számára is elérhető. Az egyik természetesen a világ legmagasabb hegyeinek otthont adó Himalája, a másik viszont az Andok bolíviai és perui szakasza. Errefelé 4000 méter felett még bőven van élet, ami a helyieknek lehet, hogy nem olyan nagy élmény, a potenciális hegymászóknak viszont igazi áldás. Így ugyanis nem kényelmetlen sátrakban kell eltölteni a magas bércek meghódításához szükséges akklimatizációs időt, hanem többé-kevésbé kulturált nagyvárosok szálláshelyein és éttermeiben.

- Bolíviában 28 nap alatt átlagosan 59 dollárt költöttem. Ha nem fizetek ki két belső repjegyet és pár drága programot, a feléből is megoldhattam volna.
- Bolívia hivatalos államformája 2009 óta Estado Plurinacional de Bolivia, azaz Bolíviai Többnemzetiségű Állam.

- Bolíviában zárjegyes a Red Bull. Ilyennel még soha, sehol nem találkoztam.
- A bolíviai talán a legkönnyebben érthető spanyol dialektus. Nem véletlen, hogy sok külföldi itt áll neki a nyelvtanulásnak, ami Chilében nyilván teljesen reménytelen vállalkozás lenne. Külön érdekes, hogy a bolíviai spanyol valamiért leginkább a Katalóniában beszélt spanyolra hasonlít kiejtésileg.

TRINIDAD

Hostal El Tajibo 14 dollárért olyan tiszta, olyan fürdőszobás és olyan kábeltévés szobát kaptam, hogy majdnem maradtam még egy estét.

Brasileirinho Brazilos svédasztal szinte ingyen. (És itt láttam a legjobb nőt öt hónap alatt, de lehet, hogy nem ebédel mindig ott, szóval nem ígérek semmit.)

Egy szórakozóhely, ahol a hangos zene és az alkohol mellé kokaint is lehet rendelni a pincértől, így leírva a világ legveszélyesebb és leginkább törvényen kívüli pontjának tűnhet. Annak ellenére is, hogy a világnak ma már elég kevés pontja van, ahol aki akar, ne vehetne meg viszonylag egyszerűen és veszélytelenül bármilyen tudatmódosító szert. Bár az üzleti modell Bolíviában sem legális, mégis az ország fővárosában, La Pazban működik a Ruta 36, a világ egyetlen kokainbárja.

----

Az egzotikus tájak felkeresése és a tudatmódosítás mindig párhuzamos hobbik voltak. A Szent Grált, a mindenféle afrodiziákumokat vagy a Bölcsek Kövét kereső kalandorok is ugyanazt akarták: valami egzotikus szertől teljesen más tudatállapotba kerülni. Amióta pedig az ötvenes-hatvanas években nyugati fiatalok tömege kezdett el egzotikus tájakat felfedezni, az idegen szerek kipróbálása fontos részévé vált a világ megismerésének.

Az amerikai beatgeneráció nem véletlenül kedvelte annyira a marihuánamezőiről ismert Marokkót, a hatvanas években kitaposott, nagyjából London és Sydney között húzódó hippiösvény pedig Ázsia összes jelentős drogbázisát érintette. Az afgán heroin, a nepáli hasis vagy az Arany Háromszög minden kincsének kipróbálása ugyanolyan fontos megálló volt, mint a Taj Mahal és Angkor Wat.