Két nap a hajóút csak oda, az Antarktisz különlegessége viszont mindjárt az első partraszállásnál nyilvánvaló. Ilyen büdös kontinens nincs még egy a világon. A pingvinek szinte minden partszakaszon hatalmas kolóniákban fészkelnek, a pingvinguánó illata pedig sátorszerűen beborítja a környező négyzetkilométereket. Hajónkon, az Antarctic Dreamen nemcsak azért adnak minden utasnak egy gumicsizmát az út idejére, mert ezt követelik meg a szigorú antarktiszi turisztikai szabályok, hanem mert nem valószínű, hogy bárki fel akarná venni otthon azt a cipőjét, amivel bokáig gázolt a pingvinkakában.
A gumicsizmákat minden partraszállás előtt és után is fertőtleníteni kell, nehogy bármi megbolygassa az Antarktisz elszigetelt ökoszisztémáját. A szabályok ezen túl is nagyon szigorúak. Tilos a mohára lépni. Tilos bármilyen állathoz öt méternél közelebb menni. A tengerbe még hamuzni is tilos, aki beledobott volna valamit, azt nyilván helyben kivégzik. Tilos a totyogó pingvinek hóba taposott ösvényeire lépni, mert a mély embernyomokban szerencsétlenek hasraesnek.
Mivel ilyen sok a szabály, szabadon bóklászásról itt szó sem lehet. A napi egy-két partraszállás mindig csoportosan, vezetővel történik, és vagy eleve libasorban kell menni a vezetők mögött, vagy szigorúan azon a területen belül kell maradni, amelynek peremeit smasszerként őrzi a személyzet. Akit zavar a rend, ne ide jöjjön vakációzni.
A szigorú szabályoknak nemcsak környezetvédelmi jelentősége van, hanem a déli nyárban is teljesen kiszámíthatatlan antarktiszi viszonyok is megkövetelik ezeket. Különösebben hideg nem volt, nappal egyszer sem volt mínuszban a hőmérő, de az például előfordult, hogy a hajóról a partra fuvarozó gumicsónakok csak GPS segítségével tudtak eligazodni a tejfehér ködben. Az előre megadott antarktiszi turistaprogramok ennek megfelelően rugalmasak, a kiszámíthatatlanul sodródó jégtábla-mezők mindent átvariálhatnak. Előfordulhat, hogy csak teljesen máshol lehet partraszállni, mint ahogy az eredeti tervben szerepelt, és persze az is, hogy éppen sehol nem lehet, mert az Antarctic Dream sehol nem tud biztonságosan leparkolni.
Ez a kiszámíthatatlanság, hogy minden napra jut valami újdonság vagy meglepetés, sokat hozzáad az antarktiszi turisztikai élményhez. Volt olyan nap, amikor szinte semmi nem történt azon kívül, hogy a hajó órákon át, nagyon lassan átúszott egy végeláthatatlan jégtábla-mezőn. Végeláthatatlan jégtábla-mezőkön átúszni viszont egészen fantasztikus kaland, bár a kabinban hallgatni a megerősített hajótest túloldalán recsegve-ropogva darálódó jégtáblák hangját elég ijesztő élmény.
A következő napon, ugyanezek a jégtáblák közt visszafelé navigálva, a kalandot az a balatoni mércével sem nagy vitorláshajó jelentette, amelynek a segítségére kellett sietnünk. Aki egy ilyen kis vitorlással nekivág a Drake-átjárónak, nyilván tudja mit csinál, de ők nem mertek utat vágni maguknak a jégtáblákon keresztül, csak az Antarctic Dream által tört keskeny csatornában tudtak kiszabadulni a labirintusból.
Klasszikus turistaprogramok az Antarktiszon nem nagyon vannak, de egy napra ilyen is jutott. Port Lockroy egykor angol kutatóállomás volt, ma egyrészt múzeuma az ötven évvel ezelőtti antarktiszi bázisoknak, másrészt szuvenírbolt, ahol minden szükségest be lehet szerezni: plüsspingvint, szakácskönyvet pingvinből készíthető receptekkel, és persze antarktiszi pecsétet az útlevélbe. A múzeum ennél jóval érdekesebb, különös tekintettel a fél évszázados konzervekre és az alig két héttel korábban újra felfedezett falfreskókra, amik az autószerelő-műhelyekben megszokott stílusban ábrázolták Ava Gardnert, Jayne Mansfieldet, Sofia Lorent és a korszak többi szexszimbólumát. Turistaként az ember soha nem unatkozik az Antarktiszon, hónapokig itt állomásozó tudósként vagy kisegítő személyzetként már más lehet a helyzet.
A másik klasszikus turistaporgramot, a fürdést a vulkanikus Deception-sziget vizeiben én úgy képzeltem, hogy kellemesen meleg, természetes medencécskékben lehet ücsörögni, miközben néhány méterre pingvinek pingvinkednek. Ehhez képest a bokáig érő sekély részen lehetett valamennyire langyos vizet érezni, a fejest már a jéghideg óceánba kellett ugrani. Lényegesen kellemetlenebb volt, mint az egyetlen nap, amikor kisütött a nap. Szárazon egyszer sem fáztam az Antarktiszon, de trikóban ülni a fedélzeten, és nézni a hajó mellett elsikló hegyeket és gleccsereket más minőségű élmény volt.
Engem korábban Patagónia, különös tekintettel a Valdés-félszigetre, már elkényeztetett állatmegfigyelésileg, így talán kicsit elfogult vagyok, de az Antarktiszra elsősorban nem az állatvilág miatt érdemes elutazni. Ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne itt is nagyon érdekes dolgokat látni, csak a természeti környezet, amelyben összesen két virágzó növény tud megélni, és így minden állat a tengerből kénytelen magát fenntartani, nem kedvez a változatosságnak. A szigorú szabályoknak köszönhetően pedig sok állathoz nem lehet olyan közel menni, amennyire kellene.
Kisebb csoportban úszkáló orkákat többször is észrevettünk a hajóról, de így a hátúszójuknál és a hátuk néha felbukkanó egy-egy darabjánál többet nem lehetett látni. És a különböző fajú, néha a távolban vizet spriccelő bálnákból sem láttunk volna többet, ha az egyik hosszúszárnyú bálna és borja nem döntenek úgy, hogy egészen közelről is megnézik az Antarctic Dream fedélzetén egymást taposva fényképező turistákat.
Fókákat már valamivel közelebbről sikerült látni, érdekes volt megfigyelni, hogy a parton lebzselő elefánt- és Weddell-fókák mennyire más életet élnek, mint a sodródó jégtáblákon magányosan tengődő leopárd- és rákevő fókák. Az pedig különösen jó volt, amikor az egyik újszülött, mázsa körüli elefántfóka-borjú kiváncsiskodva olyan közel ügetett megnézni az idegeneket, hogy nekem kellett félreállnom. Az antarktiszi állatvilág sztárjai viszont egyértelműen a madarak.
Már a Drake-átjáróban eltöltött két nap alatt sem volt jobb szórakozás, mint a hajót követő, máshol nem is nagyon megfigyelhető hatalmas madarak. Néhány viharmadár szinte mindig leste az Antarctic Dream propellerei által felkavart vizet, amelyben így az ehető darabok közelebb kerültek a felszínhez. Vannak madarak, amelyek több száz kilométerre bármilyen szárazföldtől érzik magukat a legjobban, és ezek között is a királyok egyértelműen az albatroszok. Ilyen életmódra kis madarak eleve nem alkalmasak, de egy kiterjesztett szárnyaival három méter fesztávolságú vándoralbatrosz még ebből a mezőnyből is kiemelkedik. Egy ilyen madár gyakorlatilag végtelen időt tud a levegőben tölteni, olyan tökéletes technikával repül, hogy állítólag semmivel több energiára nincs ilyenkor szüksége, mint amikor a fészkén ül. Szinte soha nem mozdítja meg a szárnyait, csak vitorlázik a szélben, és még ahhoz is van elég esze, hogy a hullámhegyek mögé bújva vegyen lendületet.
Madár és madár közt nem lehet akkora különbség, mint albatrosz és pingvin közt, és nem csak azért, mert míg az egyik méltóságosan száll, addig a másik dülöngélve totyog, illetve ha ez sem megy, akkor egyszerűen a hasán csúszik le a havas domboldalakon. Inkább arról van szó, hogy szemben a magányos albatroszok életével, a nagy kolóniákban fészkelő pingvinek mindennapjai inkább egy sokszereplős szappanoperára hasonlítanak, jó sok szexszel és erőszakkal.
Sajnos a pingvinek két leghíresebb kilengését, a homoszexualitást és a prostitúciót nem sikerült megfigyelni, de így is volt bőven mit nézni a három látott faj, a szamár-, az állszíjas- és az Adélie-pingvinek viselt dolgain. A fenti videón látható, kedvenc szappanopera-epizódom főszereplője egy pingvinhím volt, aki párja kavicsfészkét úgy építette egyre nagyobbra, hogy megpróbált minél több kavicsot kilopni a szomszédban fészkelő madarak alól. Dolgát alapvetően megkönnyítette, hogy a költő pingvinpárok egy másodpercig sem hagyják magukra a tojásaikat, mert a minden kolónia, így e felett is ott köröző szkuák azonnal lecsapnak az egyetlen pillanatra fedetlenül hagyott tojásokra. Így a tolvaj hímnek nem kellett attól tartania, hogy a kotló madarak küzül valamelyik nekiesik, és nyugodtan vihette el azokat a kavicsokat a fészkek pereméről, amelyekig sziszegő gazdáik puszta nyaknyújtogatással már nem értek el. Ahogy a szlovák nyelvben, az ilyen térdig érő, totyogó tolvajokban is van valami ellenállhatatlanul vicces és megunhatatlan.
A biztos megtermékenyítés reményében egymás után több hímmel is párosodó pingvintojók sem voltak rosszak, ahogy gátlástalanul bepucsítottak minden arrajárónak. A nyílt tengeren a hullámokból kiugrálva, kisebb csoportokban úszó példányokat látva pedig az is világos lett, miért nem tudták az első, pingvinnel találkozó európai tengerészek, hogy a jóisten milyen teremtményét látják. Ennek ellenére az Antarktiszra elsősorban nem az itt élő állatok furcsa viselt dolgai miatt érdemes utazni.
Máig érthetetlen módon 1959-ben, a hidegháború legsötétebb éveiben, 12 ország, köztük az amerikaiak és a szovjetek, aláírta az Antarktisz-egyezményt, amely a teljes kontinenst védett, tudományos célra fenntartott területnek deklarálta. Ez volt a hidegháború első fegyverkorlátozási egyezménye, és a mai napig érvényben is maradt. Néhány országnak vannak ugyan területi követelései az Antarktiszon, ám ezek egyfelől nem nagyon komolyak, másrészt inkább üres nacionalista lózungok szoktak lenni, mint reális veszély a kontinens érintetlenségére.
Nyilván távolisága nagy szerepet játszott az Antarktisz megkímélésében, de még így is meglepő, hogy a szembenálló nagyhatalmak képesek voltak az önmegtartóztatásra. Szegény Arktisznak nem volt ilyen szerencséje, és a norvég olajkutatóktól az északi sark alatt a tengerfenéken orosz zászlót kitűző putyinista tengeralattjárókig folyamatos is a beavatkozás a másik sarkvidék életébe. Az Antarktiszon viszont semmi ilyen nincs. Sem a politika, sem az üzlet nem akar itt semmit, pedig egészen biztos, hogy lennének itt olyan ásványi kincsek, amiket a mai technológiával már akár gazdaságosan is ki lehet termelni.
Ez az érintetlen elszigeteltség jelenti az Antarktisz legnagyobb vonzerejét. Szinte az összes turista csak az Antarktiszi-félsziget északi nyúlványaig jut el, és itt mindenhol közvetlenül a havas partokról emelkednek a magasba az 1-2000 méter magas hegyek. Amikor így utólag visszagondolok az Antarktiszra, először azok a szűk tengerszorosok jutnak eszembe, amelyek mindkét partján egymást követték a magas hegyek, a közéjük eső völgyeket pedig teljesen kitöltötték a meredeken lezuhanó gleccserek. Itt egyáltalán nem számított, hogy nem süt a nap, sőt, a szürke felhők, amikbe minden hegycsúcs beleveszett, csak hozzáadtak az élményhez.
Nem lehetett megunni a jeget sem. Sem a télen megfagyott tengervízből álló jégtáblákat, sem a gleccserekről lezuhant, neonkék darabokat, sem azokat a szigetnyi méretű jéghegyeket, amelyek az Antarktisz szélét körülvevő, évezredes jégmezőkről szakadtak le.
Mindennek köszönhetően az Antarktisz egyértelműen a tökéletes turisztikai úticél. Kalandosan lehet csak megközelíteni, de mégis bizonságos, nincs se tömeg, se tolvaj taxisofőrök, se agresszív szuvenírárusok, a természet teljesen érintetlen, és bár nem olcsó, azért mégsem kerül annyiba, mint az egyébként is akadozó űrturizmus. Akinek van rá lehetősége, annak tényleg csak melegen ajánlani tudom.
