SUCRE

Amigo Hostel Elég jellegtelen hostel, aminél könnyen lehet jobbat találni Sucréban.

Rincón Gringo A borzalmas név ellenére nem véletlenül ez Sucre legnépszerűbb hostele. Német menedzsment, német tisztaság.

Bibliocafé Külföldiekre belőtt, ugyanabban az utcában két kirendeltséggel is rendelkező vendéglátóhely. De a kaja rendben van, és a fogyatékos pincérek Sucrében sajnos máshol is kötelezőek.

UYUNI ÉS KÖRNYÉKE

Hostal La Roca Egész tiszta, és még meleg víz is van néha. Nem hiszem, hogy ennél sokkal többet nyújthat Uyuniban bármi.

Minuteman Pizza Nem könnyű megtalálni, elég hülye nyitvatartásuk van, jó drága is a helyi viszonyokhoz képest, de tényleg itt ettem a legjobb pizzát Dél-Amerikában.

La Paz nem az a hely, ahol jó lenni. A világ legmagasabban fekvő fővárosa valószínűleg az egyetlen hely a világon, ahol a gazdagok nem a dombon, hanem a völgyben élnek. Nem mintha itt, 3000 méter körül olyan szép lenne az élet, de kétségtelenül nem olyan nyomasztó, mint a 4000 feletti szegénynegyedkben, ahol szinte egyetlen épület sincs befejezve. La Paz népe az általam ismert városok közül messze a legcsúnyább, és az általános rossz hangulatot csak fokozza, hogy ide mintha a latin-amerikai kedvességből is jóval kevesebb jutott volna. Szerencsére a főváros körüli hegyeken és völgyekben bőven van mit csinálni. Lefelé pedig lényegesen könnyebb út vezet, mint a 6000 méter feletti csúcsokra.

Lebiciklizni a "Világ Legveszélyesebb Útján" gyakorlatilag kötelező program Dél-Amerikában. Amióta néhány éve megépült az újabb, La Pazt Bolívia északi, alföldi részével összekötő út, alig néhány autó használja a régi legveszélyesebb utat, ami spanyolul egyszerűen csak Carretera de la Muerte, Halálút néven ismert. Így nem hetente egy gépjárműnyi helyi, hanem csak évente átlagosan egy mountain bike-kal száguldó turista hal meg itt. A 3500 méteres szintkülönbséget 60 kilométer alatt letudó út szinte teljes hosszában az egyik oldalon függőleges sziklafal, a másikon több száz méteres szakadék van, és csak nagyon kevés ponton van olyan hely, ahol két autó is elférhet egymás mellett. A legfelső kanyarokat leszámítva aszfalt természetesen sehol nincs, helyenként pedig hegyomlások teszik még instabilabbá a köves utat.

Átutazni Bolíviának azon a részén, ahol magán a bolíviai léten kívül nincs más látnivaló, nagyon szórakoztató volt. Időnként viszont nem árt megnézni valamilyen klasszikus érdekességet, és ehhez Rurrenabaque pont jó célpontnak tűnt. A kisváros ott fekszik, ahol az Andok utolsó, már esőerdővel fedett lankái találkoznak a Dél-Amerika közepét elfoglaló síksággal, így a környéken sok és változatos látnivaló van. Mégis szinte mindenki ugyanazt csinálja itt: vagy a "jungle", vagy a "pampas" nevű néhány napos túrára fizet be.

Korábban már a világ több dzsungelje is okozott nekem csalódást. Túl meleg van, túl magas a páratartalom, és annyi a növény, hogy az állatokat hallani lehet, de látni csak a legritkább esetben. Még azokat is, amelyek kiszívják az ember vérét. Így úgy döntöttem, hogy a két túralehetőség közül én maradok a pampánál. Azt hittem, a mindenki által csak Rurrénak nevezett település úgyis olyan turistapokol lesz, ahol nem szívesen tölt el az ember néhány óránál többet. Ez speciel tévedés volt, mert leszámítva, hogy minden helyi idegenvezető tudta legalább az állatok nevét héberül, az éppen éves fiestáját ünneplő település inkább békés bolíviai kisvárosnak tűnt, mint nagyüzemi turistakopasztónak.

Amióta elhagytam Paraguayt, nem jártam Latin-Amerikában. Argentínában nem nagyon van olyan, Chilében még kevésbé, és Bolívia felföldi részét is inkább valami egészen más halmazba kellene sorolni. Három hónap civilizált vakáció után már nagyon vágytam egy olyan helyre, ahol a szélső puszta hisztizéssel kiállíttat valakit az ellenfél csapatából, egyetlen quadra négy jó csaj zsúfolódik fel, a főútról pedig El Machetero nevű utca nyílik. Észak-Bolívia megfelelő célpontnak tűnt.

Trinidadban a főútról nyíló egyik utcát, mit ad isten, El Macheterónak hívták, így egyből tudtam, hogy itt minden rendben lesz. Repülővel érkeztem ide, mivel már elegem volt a buszozásból, a repülés Bolíviában nem drága mulatság, és egyébként is kedvem volt megnézni Amazóniát felülről, a végtelen zöldben kanyargó folyókkal. Az ég felhős volt, én pedig végigaludtam a Santa Cruzból induló utat, de legalább buszoznom tényleg nem kellett.

LA SERENA ÉS KÖRNYÉKE

Hostal Ají Verde Ahhoz képest, hogy egyáltalán nem olyan nagy hostel, tele van közös helyiségekkel, és magukkal a szobákkal sincs semmi baj.

D'Andres Nem értem, hogy ajánlhattak nekem egy olyan éttermet, ahol a melegszendvics a specialitás, és még azt sem lehet megenni nyugodtan, annyi a koldus és a kóbor kutya.

La Recova A santiagói Mercado Centralhoz hasonló piac, amelynek emeleti részén egymás mellett van vagy nyolc tök egyforma hal- és herkentyűétterem. Mindegyikben nem ettem, de amelyikben igen, az nagyon jó volt.

A legóvatosabb turisták közé tartozom. Maláriagyógyszert szedek. Csak elvétve eszem meg azt a gyümölcsöt, amit nem én mostam meg, és általában is odafigyelek az ételek tisztaságára. Nem megyek dél-amerikai városok veszélyes részeire. Legalábbis nem egyedül, részegen, és az éjszaka közepén, ahogy sokan teszik. Elolvasom az útikönyvek figyelmeztetéseit, és igyekszem is ezeket fejben tartani. Ugyanígy teszek szeretteim féltő tanácsaival. Mivel előzetesen senki nem figyelmeztetett arra, hogy irtózatosan részeg, dinamittal játszadozó bolíviai bányászokkal ne töltsek el néhány órát a föld mélyén, kipróbáltam.

A fenti képen látható jellegtelen halmocska valószínűleg az emberiség történetének legfontosabb hegye. Nem itt feneklett meg Noé bárkája, és nem itt éltek a görög istenek, viszont a Potosí melletti Cerro Ricóból kitermelt ezüst nélkül nem úgy alakult volna a világ utóbbi fél évezrede, ahogy.

Dél-Amerika, és egyben a világ egyik legelképesztőbb darabja a Bolívia délnyugati csücskében található Salar de Uyuni. A világ legnagyobb sómezőjét nagyon régi álmom volt egyszer élőben is megnézni. Kevés hely volt indulás előtt a kihagyhatatlan célpontokat gyűjtő listán, de az Uyuni ezek közt is a dobogóra tudott kerülni. Így csak attól kellett félnem, hogy a nagyon felfokozott várakozásokat egyszerűen lehetetlen lesz kielégíteni.

A Salar de Uyunit a legtöbben ugyanúgy nézik meg. Vagy a chilei San Pedro de Atacamából, vagy a bolíviai Uyuni kisvárosból induló, nagyjából három napos, dzsipes túrák keretében. Az út nagy része 4000 méter feletti sivatag, ahova kell a terepjáró, és egy olyan sofőr, aki el tud igazodni az úttalan utak és halvány keréknyomok közt. Szinte az összes túrát Toyota Land Cruiserekkel bonyolítják, hiszen nincs még egy autó, amely egyszerre lenne ennyire megfizethető és ilyen kemény – nem véletlenül ez a kedvence minden igényes vásárlónak a táliboktól a kelet-afrikai milíciákig. A terepjárókban a sofőrrel négy-hét turista van összezárva három napon át, így elég fontos, hogy mind a helyi vezető, mind az útitársak elviselhetőek legyenek.

- Chilében 51 nap alatt átlagosan 91 amerikai dollárt költöttem, ami szépen bizonyítja, hogy ennnél már tényleg csak Brazília lehet drágább Latin-Amerikában. A sokszor nyugat-európai színvonalért gyakran majdnem nyugat-európai árakat kell fizetni.

- A chilei vendéglátóipar nagy találmánya a café con piernas. Ez lábas kávézót jelent, és azért hívják így, mert a felszolgálók mind miniruhát viselő nők. A pult pedig direkt magasítva van, hogy minél több látszódjon a lábukból. Ezek az intézmények a nyolcvanas években lettek nagyon népszerűek, ennek köszönhetően pedig egyik café con piernas próbált rálicitálni a másikra olyan trükkökkel, mint például a "happy minute", amikor bezárták az ajtókat, és a pincérnők egy percre félmeztelenre vetkőztek. Egy idő után egyre több café működött bordélyházként is, ami már  sok volt a rend őreinek. Ma már csak a miniruhákat és a közszemlére tett lábakat látni, valamint az ezeket bámuló, idősödő nyakkendősöket.

A hosszú távú utazás egyik nagy előnye, hogy nyugodtan lehet utálni dolgokat. Népeket, helyeket, országokat, városokat, ételeket. Ha csak két hét van nyaralásra, szörnyű lenne, ha abból tíz nap borzasztó körülmények közt telne. Egy évbe viszon bőven belefér az időnkénti szájhúzás, és engem tulajdonképpen meglepett, hogy négy hónapot kellett utaznom az első igazán elviselhetetlen hely eléréséig. Ez volt San Pedro de Atacama.

Nincsnek nekem illúzióim az érintetlen természettel, egzotikus úticélokkal és miegyebekkel kapcsolatban. Nem várom el, hogy Iguazúnál vagy a Machu Picchunál egyedül legyek a látvánnyal. Az viszont igenis istenadta jogom, hogy a világ bármely településének főutcáján úgy gyalogolhassak végig, hogy ne ugorjanak elém folyamatosan mindenféle pincérek csőre töltött étlappal, hátha leszek szíves azt először megtekinteni, majd náluk étkezni. Nekem az ilyesmitől rossz kedvem lesz, először az engem molesztálókat utálom csak, aztán gyors ütemben az egész kócerájt, az emberiséget, és persze a magasságos úristent, aki rám szabadította ezt a csapást.