PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

április 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30

El Mozote

2013.03.26. 05:38 |  Bede Márton

Európaiként Latin-Amerikában a legegzotikusabb, legérthetetlenebb, legijesztőbb dolog az erőszak. Itt élnek a világ talán legkedvesebb emberei, ugyanakkor a világ legveszélyesebb városai közül a legtöbb itt van – egy olyan biztonságos helyről érkezve, mint Budapest, ez az ellentmondás elég nehezen dolgozható fel. A kontinens jelenét és közelmúltját annyira meghatározza a bűnözés, a háború, a fegyverek és a gyilkosságok, amire máshol a világon nem nagyon van példa. Ebből a szempontból az apró Salvador egészen különleges hely, az El Mozote nevű kis falu pedig az egész borzalom emblematikus helyszíne.

130323_elmozote.jpg

A mindent átható erőszak megértéséhez nem árt egy kicsit tisztában lenni Latin-Amerika történelmével. Akit ez jobban érdekel, nyugodtan álljon neki a könyvtárnyi szakirodalomnak, mivel azonban itt elsősorban Közép-Amerikáról lesz szó, maradjunk a földszoros közelmúltjának elnagyolt áttekintésénél. Dél-Amerika jelentős részén is hasonlóan alakult az elmúlt két évszázad, ám mivel ott az országok nagyobbak, erősebbek és kevésbé voltak kiszolgáltatottak az aktuális nagyhatalmak érdekeinek, valamivel nagyobb is volt a mozgásterük. Közép-Amerika viszont leginkább csak hányódott ide-oda a globális érdekek közt.

Amikor a 19. század elején a spanyolok feladták a birodalmukat, és gyorsan kialakultak a máig érvényes országhatárok, minden közép-amerikai országban ugyanaz volt a helyzet. A gyarmati társadalmi berendezkedés eredményeként mindenhol egy egészen szűk elit kezében maradt a pénz és a hatalom, egyes országokban egy-két tucat család birtokolta a földvagyon felét. A többieknek semmivel sem lett jobb a sorsa, mint a spanyolok alatt, és a kiszolgáltatottságukat még jobban fokozta, amikor 19-20. század fordulójára az egyes országok elkezdtek egy-egy teményre specializálódni: leginkább kávéra és banánra.

Ekkor született meg a banánköztársaság szó, ami nagyjából azt jelentette, hogy a helyi elit amerikai nagyvállalatokkal, például a híres-hírhedt United Fruit Company-val összefogva hatalmas hasznot termelt, miközben a földeken dolgozó munkások ha papíron nem is, de a gyakorlatban rabszolgaként dolgoztak. A nagy amerikai cégek alapvető befolyással voltak ezek a kis országok korrupt irányítóira, és mivel a felek egyaránt abban voltak érdekeltek, hogy a parasztok meg se mukkanhassanak, mindent meg is tettek ennek érdekében. Az USA-ban ekkor már rég nem lehetett állatként bánni az alkalmazottakkal, de ez az errefelé terjeszkedő nagyvállalatokat pont annyira nem zavarta, mint a ma Kínában gyárakat üzemeltető utódaikat.

Az 1910-es évektől kezdve a rabszolgaságot nehezen viselő közép-amerikaiak lázadozni kezdtek. Mivel az ipari forradalom ide gyakorlatilag nem ért el, szemben Európával itt nem a városi munkásrétegek, hanem az ültetvényeken dolgozók kezdtek el szervezkedni. Több országban szinte egyszerre alakultak ki ezek a népi baloldali mozgalmak, amelyeket a hatalom a várható brutalitással vert le – Salvadorban az 1932-es, La Matanza néven közismert tömeggyilkosság keretében több tízezer szerencsétlen földművest gyilkoltak le.

Kiegyenesített kaszákkal semmi esély nem volt a helyi elit és az amerikai gazdasági érdek legyőzésére, a II. világháború után azonban elkezdtek megváltozni az erőviszonyok. Egyrészt mert Közép-Amerikában is megindult a polgárosodás, az izmosodó középosztálynak pedig hiába volt jobb dolga, mint  a nincstelen parasztoknak, nekik sem tetszett a mélységesen igazságtalan társadalmi berendezkedés. Egyre több fiatal járt egyetemre, és a jövő kilátástalansága, valamint az ifjonti hév egyaránt a baloldalra tolta őket.   A hagyományos népi baloldali, és az urbánusabb, ideológiailag jobban felfegyverzett forradalmárok pedig gyorsan egymásra találtak. Ennél is fontosabb volt azonban, hogy a porondon hirtelen megjelent egy másik nagyhatalom, a Szovjetunió pedig aktívan támogatni kezdte a világon szétszórt, ekkor még gyengécske baloldali csoportokat.

A szovjet segítség kulcsfontosságú volt Közép-Amerikában, azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy például Castróék kubai forradalma minimális külső segítséggel győzte le a korrupt, Amerika-barát Batista-rezsimet. A latin-amerikai baloldali mozgalmak fokozatosan egyre inkább Moszkva befolyása alá kerültek, de ahhoz kétség sem férhet, hogy ezek egytől egyig helyi kezdeményezések voltak, amelyeknek nagyon igaza volt abban, hogy a 20. század közepén mindent meg kellett tenni a gyarmati viszonyok felszámolásáért.

A hatvanas évektől – egészen pontosan a kubai rakétaválságtól – kezdve nagyjából világos volt, hogy a két nagyhatalom igazán soha nem fog egymásnak esni. A direkt konfrontálódás helyett Délkelet-Ázsiától Afrikáig számtalan helyszínen ugrasztották egymásnak csatlósaikat, illetve kezdték támogatni már zajló konfliktusok harcoló feleit. Mindkét nagyhatalom különösen kényes volt a saját közvetlen szomszédságára, így keveredtek bele a szovjetek például Afganisztán kibogozhatatlan viszonyaiba, az amerikaiak pedig közép-amerikai érdekeltségeiket védték foggal-körömmel.

Amikor 1979-ben Nicaraguában a baloldali szandinisták jutottak hatalomra, Washingtonban rettegni kezdtek a környező országok szovjetizálódásától. A fanatikusan kommunistaellenes Ronald Reagan 1981-es hatalmora jutása után Amerikában végképp az lett a hivatalos álláspont, hogy még egy Nicaragua nem lehet a kontinensen. Szegény kis Salvador pechére itt az 1932-as mészárlás óta egymást követő katonai diktatúrák helyére pont 1979-ben lépett egy valamivel kulturáltabb kormány, amely azonban sem a szélsőbaloldali csoportoknak, sem a hadsereg szélsőjobboldali elemeinek nem tetszett. Egy évvel később ki is tört a polgárháború, amelyben mindkét szembenálló fél maga mögött tudhatta egy-egy nagyhatalom támogatását.

130323_elmozote2.jpg

El Mozote kis falucska az északkelet-salvadori Morazán tartományban, alig néhány kilométerre a hondurasi határtól. A környék hegyeit, völgyeit és bozótjait az isten is gerillahadseregeknek teremtette. A szép nevű Frente Farabundo Martí para la Liberación Nacional (FMLN) gerilla-ernyőszervezet errefelé volt a legerősebb a polgárháború elején, amikor a hadsereg gyakorlatilag teljesen feladta ezt a vidéket. 1981 decemberében azonban a hadsereg nagyszabású hadműveletet indított a tartomány visszaszerzésére, aminek eredményeként napokon belül elszabadult a pokol.

A gerilláknak természetesen volt annyi eszük, hogy amint kiszagolták a katonai offenzívát, felkészültek a visszavonulásra. Szétszóródtak a vad terepen, sokan közülük pedig átszivárogtak Hondurasba, mert sejtették, hogy az amerikai fegyverekkel érkező, Amerikában kinevelt tisztek által vezetett csapatokkal semmi értelme nincs nyílt csatában összecsapniuk. A Morazánban élő parasztok közül sokan velük tartottak, mivel pontosan tudták, hogy a katonák mindenkit gerillaként, vagy legalábbis gerilla-szimpatizánsként fognak kezelni.

El Mozotéból azonban nem menekült el senki, mert a nagybevásárlásból a faluba visszafelé tartó, mindenki által tisztelt boltosnak azt mondta egy valószínűleg tényleg őszintén segítőkész katona, hogy biztonságosabb a faluban maradni, mint a hegyekbe menekülni. Ezt meghallva a környékbeli településekről is sokan El Mozotéba húzódtak be. December 10-én megérkezett a faluba a salvadori mércével elitnek számító Atlacatl-zászlóalj, a következő két nap folyamán pedig elkövette a hidegháború és Latin-Amerika modern történetének egyik legudorítóbb bűntényét.

El Mozotéban körülbelül nyolcszáz embert öltek meg. A mészárlásnak egyetlen egy túlélője volt, Rufina Amaya, aki egy fa ágai közt elbújva hallgathatta végig, ahogy a katonák mind a négy gyerekét megölik. A lányokat-asszonyokat megerőszakolták, a levegőbe dobott csecsemőket szuronnyal döfték át, a férfiak egy részét lefejezték, sokakat felakasztottak, majd az halomba hordott hullákat megpróbálták elégetni. Nem ez volt a polgárháború egyetlen tömeggyilkossága, és a szomszédos országokban is bőven történtek ekkortájt ilyen faluirtások, azonban a mészárlás léptéke, brutalitása, a szégenyteljes hivatalos amerikai reakció, valamint a tény, hogy két amerikai újságírónak hetekkel később sikerült eljutnia a helyszínre és még fényképeket is készítenie, El Mozotét mára egyfajta szimbólummá tették.

El Mozote ma teljesen jellegtelen falu, amit nem sok különböztet meg a környék többi településétől. Csak a kis templom melletti emlékmű, amelyre akkurátusan felírták az összes halott nevét, és amelynek tövében ott van a néhány éve elhunyt egyetlen túlélő sírja is. A tömeggyilkosságok mementói kényelmetlen helyek szoktak lenni, de szemben a kambodzsai Gyilkos Mezőkkel, itt senki sem ajánlotta fel, hogy emlékezés helyett nincs-e kedvem lövöldözni egy kicsit a környéken. A néhány szuvenírárus nem sok vizet zavart, az önkéntes idegenvezető néni pedig kifejezetten diszkréten kért egy kis adományt, bár ebben az is közrejátszhatott, hogy nem a többi falubeli előtt akarta zsebre vágni az én három dolláromat.

A szállásomra visszafelé nem volt kedvem újabb háromnegyed órát gyalogolni, így lestoppoltam egy motorost, aki egy fillért sem volt hajlandó elfogadni a fuvarozásomért. Nem ő volt az első salvadori, akinél feltűnt, hogy a kis országban még latin mércével is kiemelkedően kedvesek az emberek. Sok helyen tapasztaltam már a világban, hogy a mindenféle szörnyűségeken átment emberek különösen barátságosak, de sajnos ez az elmélet nem alkalmazható Salvadorra, ahol ma sincs béke.

A Szovjetunió összeomlása után a közép-amerikai konfliktusokat mindjárt könnyebb lett rendezni, és nyilván nem véletlen, hogy a salvadori polgárháborút lezáró békeszerződést is 1992-ben sikerült aláírni. Ettől azonban nem lett kevesebb az erőszak errefelé. Ma a világ húsz legveszélyesebb városa mind Latin-Amerikában van, és Közép-Amerika méretéhez képest még ezen belül is felülreprezentált.

A közép-amerikai nagyvárosok életveszélyességéről jó részben az Amerika felé irányuló drogkereskedelem tehet, de Salvadorban ezt még súlyosbítja az itt maras néven ismert bandák jelenléte is. Ezek közül a leghíresebbet, a Mara Salvatruchát ugyan Los Angelesben hozták létre  salvadori illegális bevándorlók, ám mivel az amerikai hatóságok a bandatagok közül sokat deportáltak egykori hazájukba, az MS-13 és a többi hasonló szervezet pillanatok alatt elárasztotta Közép-Amerikát. Nem különösebben meglepő, hogy errefelé a minden bajok okozójának tartott Amerika nem igazán népszerű.

Elég nehéz azt vitatni, hogy részben vagy egészben Amerika felelős a függetlenség utáni vadkapitalista viszonyokért, az ez ellen indított felkelések vérbe fojtásáért, a hidegháború éveinek szörnyűségeiért, valamint a drogháború kellemetlen mellékhatásaiért. Az USA mind makro-, mind mikroszinten borzasztó dolgokat követett el Közép-Amerikában, ahogy azt az El Mozote-i tömeggyilkosság kezelése is szépen bizonyította.

Az amerikai kormány akkor már jó ideje támogatta a salvadori hadsereget, ám az ennek ellenére sem engedte az amerikai követség alkalmazottait a bűntény helyszínére. Porszem akkor került a gépezetbe, amikor két amerikai újságíró  Honduras felől be tudott szökni El Mozotébe, és a világ két legbefolyásosabb napilapja, a New York Times és a Washington Post címlapon számolt be a mészárlásról. A Reagan-adminisztráció nagy pechére pontosan egy nappal az előtt, hogy Washingtonban döntöttek volna a salvadori hadsereg további anyagi támogatásáról. Természetesen a Reagan-adminisztráció ezt nem pechnek tartotta, hanem aljas kommunista trükknek, az amerikai sajtó baloldali elhajlását bizonyító újabb szemétségnek. Az El Mozotéról először beszámoló újságírót gyorsan ellehetetlenítették, az amerikai propagandagépezet pedig kommunista dezinformálásról beszélt, tagadott, kicsinyítette az áldozatok számát, és igyekezett minden felelősséget elhárítani.

Reaganéknek volt néhány kellemetlen perce az akkor éppen demokrata többségű szenátusban, a végeredmény azonban nem lehetett kétséges: Salvador újra megkapta a támogatást. A legalább őszintén héja amerikai kormánnyal szemben a demokraták úgy csináltak, mintha érdekelnék őket a salvadori emberi jogok, aztán persze megszavazták ők is a támogatást. Amikor egy évvel korábban egy salvadori szélsőjobboldali alakulat tagjai megöltek és megerőszakoltak négy amerikai apácát, az akkor még hatalmon lévő, demokrata Carter-kormány előbb megvonta az anyagi segítséget, majd azonnal visszaadta, amint a gerillák előrenyomulásáról érkeztek hírek.

Ilyen előzmények után nem csoda, hogy ma Latin-Amerika túlnyomó többsége utálja a gringókat. Amikor néhány hete meghalt Hugo Chávez, a velem egy pickupban zötykölődő hondurasi parasztok nem a venezuelai diktátor érdemeit és hibáit vitatták meg, csak azon nevetgéltek, hogy na, ő legalább szépen szívatta a gringókat. Ronald Reagannek Budapesten a közelmúltban a világ szégyenére szobrot emeltek, Közép-Amerikában viszont ez teljesen elképzelhetetlen lenne.

Az amerikai kormányt nem érdekelte, mit követtek el El Mozotéban, mivel nekik csak az volt fontos, hogy a kommunizmus vírusa ne tejedjen tovább. A hidegháborút bármi áron meg kellett nyerni, és kész. "Amerikának nincsenek barátai vagy ellenségei, csak érdekei" – mondta egyszer Henry Kissinger. Ma viszont már világosan látszik, hogy a keménykedés Közép-Amerikában és specifikusan Salvadorban teljesen felesleges, sőt, hosszú távon talán kontraproduktív is volt.

Az ég világon semmi nem történt volna, ha Salvadorban Nicaraguához hasonlóan hatalomra jutnak a baloldali gerillák. Nem rendült volna meg a világ, a Szovjetunió pedig így is, úgy is összeomlott volna néhány éven belül. Ennél fontosabb azonban, hogy maga Salvador sem lett volna rosszabb hely. A hidegháború évei alatt természetesen jobb volt Washingtonban vagy Bécsben élni, mint Moszkvában vagy Budapesten, Latin-Amerikában azonban nem volt ilyen egyszerű a képlet. 1975-ben vagy 1985-ben a Reagan-barát San Salvador semmivel nem volt jobb hely, mint a Brezsnyevvel haverkodó Havanna. Sőt. A szovjet rendszer összeomlása után Kuba gyorsan elindult lefelé, amíg azonban a két nagyhatalom harca tartotta egyensúlyban a világot, a kommunista szigetországban valószínűleg jobb volt a nép egyszerű gyermekének lenni, mint az Amerikával haverkodó közép-amerikai országokban.

Így talán nem meglepő, hogy Castro és Che máig milyen népszerűek Latin-Amerikában. Szemben Kelet-Európával, itt nem Moszkva, hanem Washington követte el az ocsmányabb dolgokat, és ahogy Magyarországon sokan máig joggal gyűlölnek mindent, aminek kommunista szaga van, úgy illik megérteni az itteni elvakult gringóellenességet is. És mivel a kontinens nagy része soha nem tapasztalta meg a létező szocializmus áldásait, a többségnek semmiféle rossz tapasztalata nincs a baloldali elnyomással kapcsolatban. Ahol hatalomra jutottak a kommunisták, ott persze már más a helyzet. "A szandinisták előtt tíz családé volt minden Nicaraguában, ma meg százé. Most akkor ez jó?" – tette fel nekem a költői kérdést a kiábrándult, magas rangú szandinista családból származó fiatalember Nicaraguában.

Nemcsak a társadalmi egyenlőtlenségek maradtak meg Latin-Amerikában, hanem az erőszak kultúrája is. Ma a kontinensen sehol sincs nyílt polgárháború, ám a nagyobb városok közül sok semmivel sem biztonságosabb, mint amikor időnként szabályos katonai összecsapások voltak az utcán. A közbiztonság teljes hiányának és a teljesen impotens, illetve gyakran eleve bűnözésben utazó egyenruhásoknak köszönhetően Közép-Amerika lakói igyekeznek maguk menteni a menthetőt, aminek eredményeként minden mozdíthatót magas falak, szögesdrótok és fegyveres őrök vesznek körbe.

Ez különösen San Salvadorban, az ország fővárosában látványos, ahol teljesen jelentéktelennek tűnő boltocskákat is hatalmas mordályokkal felfegyverzett biztonsági őrök védenek. Tisztában vagyok azzal, hogy az én ortodox liberális alapállásomból nehéz a szabad fegyvertartás ellen érvelni, és azzal is, hogy mikre szoktak hivatkozni ennek védelmezői. Viszont látom az erőszakos halálesetek számát Európában, a viszonylag felvilágosult Amerikában, és ezekben a hányódó kis közép-amerikai országokban is, és így már elég nehéz ideológiai meggyőződésből amellett érvelni, hogy jól van az, ha minden sarkon van egy gépfegyver. Egészen biztos vagyok abban, hogy ezek El Salvadorban az erőszak problémájának nem megoldásai, hanem részei.

Az El Mozote-i mészárlásért senkit nem vontak komolyan felelősségre, mint ahogy a ma naponta elkövetett több száz közép-amerikai gyilkosság elkövetőinek sincs nagyon mitől tartania. Az viszont nagyon érdekes, hogy a véget nem érő erőszakhullám főszereplői mennyire egy körből kerülnek ki. El Mozote mellett a salvadori polgárháború másik híres gyilkossága Oscar Romero san salvadori érsek kivégzése volt. Az ezt elkövető halálbrigád vezetője az a Roberto D'Aubuisson volt, akinek kongresszusi kéviselő fiát 2007-ben Guatemalában ölték meg néhány kollégájával együtt. Hogy pontosan kik és miért, az soha nem fog kiderülni, mert a négy feltételezett tettest három nappal a letartóztatásuk után egy elvileg szuperbiztonságos börtönben valakik meggyilkolták. Mindenesetre minden jel arra mutat, hogy hidegháború hiányában az ifjabbik D'Aubuisson a drogháborúba keveredett bele, és nem a bűnüldözés oldalán.

Turistaként viszonylag könnyű elkerülni Közép-Amerika legveszélyesebb helyeit, hiszen még a leggyilkosabb városoknak is vannak olyan részei, ahol csinosan felöltözött helyiek korzóznak zavartalanul. Az erőszak lehetősége ugyanakkor szinte mindenhol benne van a levegőben, és ezt Európából érkezve lehetetlen megszokni. Egy esti tévéhíradó vagy tetszőleges újság címlapja mindig emlékezteti az embert arra, hogy mi folyik néhány utcasarokkal arrébb. Még azt sem lehet mondani, hogy El Mozoték ma már nem történnek: a mexikói drogkartellek közötti leszámolások brutalitásban semmivel sem maradnak el az Atlacatl-zászlóalj módszereitől, bár csecsemőkorú halottból tényleg valamivel kevesebb van.

Tudom, hogy kisgyerekek szuronyra hányása végeredményben nem különbözik semmiben drónrepülőkről szétlőtt pakisztáni falvaktól, ahol szintén hullik mindenki, nemcsak a férgese. Legfeljebb abban, hogy az utóbbi esetben nem kell a makacs vérfoltokat kimosni az egyenruhából. Lehet, hogy Latin-Amerika csak őszintébb hely a mienknél, ahol az igazi férfiak nem félnek elvégezni a piszkos munkát is. Én még másfél év után sem vagyok elég tökös gyerek, és egyszerűen utálom az erőszakot, a fegyvereket, Ronald Reagant és a kommunistákat. A latin-amerikai földműveseket viszont szeretem, és szomorú vagyok, ha bántják őket.

(Akit jobban érdekel El Mozote, mindenképpen olvassa el ezt a borzasztóan hosszú cikket, amely a megbecsült New Yorker magazin történetében szinte egyedülálló módon egy egész lapszámot megtöltött. Aki inkább a punkzenére esküszik, annak ezt a Screeching Weasel által előadott, de a Born Against által írt számot ajánlom.)

Címkék: történelem salvador úton