PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

november 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30

Corn Islands

2013.03.07. 08:17 |  Bede Márton

Ennek az útnak az egyik nagy felfedezése, hogy a karib kultúrkör milyen izgalmas. Lassan körbejárom az egészet, Francia Guyanától Miami repteréig sokfelé voltam, és még mindig nem elég. Nicaragua keleti partja a Karib-tenger egyik legfurcsább szeglete, így semmiképpen sem maradhatott ki.

130301_littlecornisland3.jpg

El Salvador és Belize kivételével valamennyi közép-amerikai ország partjait két tenger mossa: a Karib- és a Csendes-óceán. A földgömböt nézegetve bárkiben az a téves elképzelés alakulhat ki, hogy az előbbi a langyos, napsütötte turistaparadicsom, az utóbbi viszont vad hullámok által tépett, kies táj. Ez egyáltalán nem így van. A vad hullámokban speciel van valami, és éppen ezeknek köszönhetően lett Közép-Amerika nyugati partja szörfös úticél, de egyszerű strandokból sincs itt feltétlenül kevesebb, mint a karibi oldalon. Nicaragua esetében egészen biztosan nem.

A polgárháború hosszú évtizedei után a nicaraguai turistaipar jóval gyengébben teljesít, mint a környező országoké, az ide látogató, és strandra vágyó turisták viszont szinte mind a Csendes-óceán partját választják. Itt van az ország kevés ötcsillagos-golfpályás szállodakomplexuma, és itt van San Juan del Sur a hátizsákos hedonizmus nicaraguai központja is. Az ország három legfontosabb városából, a főváros Managuából és a két történelmi vetélytársból, Leónból és Granadából a nyugati part egy óra alatt elérető, míg a karibi oldalhoz egy teljes napra van szükség, ha az ember nem hajlandó repülőjegyet venni.

A Csendes-óceán partja többé-kevésbé mutatós, homokos strandok és szörfparadicsomok sorozata, a karib oldalon viszont szinte végig csak mocsár, egymásba gabalyodó folyóágak és áthatolhatatlan növényzet van. A spanyol hódítókat nem is érdekelte ez a part, a mai Nicaragua nyugati sávját se kedvük, se energiájuk nem volt leigázni. Ennek eredményeként a 18. században ideérkező angolok szabadon vonhatták ellenőrzésük alá a csak néhány indián törzs által lakott területet, amelyet végül csak amerikai nyomásra voltak hajlandóak átadni a már független Nicaraguának.

A karib partvidéken az angol hatás ma is erős. A helyiségneveknek ugyan létezik spanyol megfelelője, ám ezeket a helyiek, akik semmiféle sorsközösséget nem éreznek a rajtuk amúgy sem sokat segítő managuai kormánnyal, egyáltalán nem használják. Bár a központi hatalom aktívan segíti a nicaraguai többség, a meszticek errefelé migrálását, ez egyrészt eléggé idegesíti a helyieket, másrészt máig nem tudta a spanyolt a vidék hivatalos nyelvévé tenni. Nicaragua karib partvidékének anyayelve az angol, annak is karibi akcentusú változata, amibe azért természetesen keverednek spanyol szavak. Az elszigeteltség és a nyelv mellett az országnak ezt a részét azonban alapvetően a lakosok bőrének színe különbözteti meg: Nicaraguában máshol elvétve látni feketéket, itt viszont a többség mimimum mulatt, ha egyáltalán volt bármiféle keveredés a családban az elmúlt évszázadokban.

130303_littlecornisland.jpg

Miután ismét megtapasztaltam a saját bőrömön, hogy Latin-Amerikábam nagyon rossz ötlet vasárnap délután megpróbálni eljutni nemogy A-ból B-be, de A-ból A-alsóra is, egy hétfői nap délutánján sikeresen megérkezdtem Bluefieldsbe, a karib Nicaragua fővárosába. A város gyakorlatilag negyed óra alatt a szívemez nőtt: ilyen lepukkant és ilyen gázos arcokkal teli települést még nem nagyon láttam Latin-Amerikában.

Nicaragua karib partvidéke a kontinens legcsóróbb országának legelmaradottabb régiója, és ez azonnal meg is látszott a szegényes boltokon, az utcán lebzselő, szakadt lakosságon és a szeméttel borított utcákon. Közép-Amerika jelentős része egyetlen nagy, Dél- és Észak-Amerika között húzódó kokain-autópálya, itt pedig, ahol más munkalehetőség gyakorlatilag nincs is, külön feltűnő volt az utcasarkokon bandázó fiatalemberek látványa. Bluefieldsben mégsem ez tetszett a legjobban, hanem a a világon egyedülálló kulturális keveredés: a városban nagyjából fele-fele arányban bömbölt a karibi reggae, és a valamiért itt borzasztóan népszerű, érzelmes, amerikai country. Őszintén sajnáltam, hogy nem volt több időm erre a sötét lebujra, mert nagyon szívesen megnéztem volna, ahogy a helyi diszkóban valami csizmás-bajszos-cowboykalapos belső-nicaraguai bevándorló dancehallra rázza alkalmi, néger hölgyismerősével. De nem maradhattam tovább, mivel a Nicaragua karibi darabját kiszolgáló Costeña légitársaságról már annyi rémtörténetet hallottam, hogy nem mertem a zsebemben lapuló jegyet későbbre áttenni. Pedig akkor még nem is tudtam, mit adnak elő biztonsági ellenőrzés címén.

Nicaragua karibi partvidékének mocsárvilága ideális terep a kokainszállítmányok mozgatására, azonban ezek felkutatása veszélyes, pepecs és egyébként is teljesen felesleges munka. Így a nicaraguai egyenruhások érthető módon a könnyebb ellenállás felé mozdulnak el, és Bluefields apró repterén vegzálják a turistákat, de úgy, hogy attól még floridai kollégáiknak könnybe lábadna a szeme. Nekem minden egyes tárgyamat gondosan végignézték, a tűt és a cérnát is átrakatták a kézicuccomból a becsekkolt poggyászba, és csak utána engedtek fel a Big Corn Islandre tartó gépre. Végül is érthető: mi van, ha a kolumbiai kartellek új módszere nem 3000 lóerőnyi csónakmotorral felszerelt  hajókba pakolni négy-öt tonna drogot, hanem 60 literes hátizsákokba?

A szárazföldtől 70 kilométerre található Corn Islands-nek is van spanyol neve, az Islas del Maíz, de itt már tényleg mindenki annyira angolul beszélt, hogy az utóbbit egy hét alatt senkitől sem hallottam. A minden egyébre alkalmatlan szigetek - amelyekről nem sikerült kiderítenem, miért az itt meg sem termő kukoricáról kapták a nevüket – hagyományosan a halászatból és az itt fürtökben termő homárokból éltek, egészen addig, amíg  nagyjából egyszerre meg nem érkezett ide a nyugati világ két költséges hobbija, a turizmus és a kokain. Az utóbbiból egy halk szavú és szerencsétlen díleren kívül többet nem láttam, az előbbi viszont nagyon érdekes helyzetben van a Corn Islands két darabján.

A nem túl kreatívan, ám igen precízen elnevezett két sziget, Big Corn és Little Corn alapvetően különböznek egymástól. Az előbbin van hely kifutópályára, egy nagyobb lelátóra a baseball-pálya mellett, van bankautomata, csak meglepetésszerűen, és nem menetrend szerint megy el minden nap az áram, és még autók is közlekednek az aszfaltúton, amelyen egy óra alatt az is körbebiciklizi a szigetet, akinek húsz percenként meg kell állnia fél liter vizet legurítani a trópusi melegben. Little Cornon a baseball-pálya mellett csak egy egészen kis lelátó van, nincsenek se autók, se motorbiciklik, és az is körbe tudja sétálni három óra alatt a szigetet, aki nem visz magával innivalót, és ezért időnként meg kell mártóznia a habokban, mert attól fél, hogy különben egyszerűen meghal a melegben.

Big Cornon van néhány nagyobb szálloda, bár ezek nagyon messze vannak méretben és luxusban attól, amit a világ felkapottabb üdülőhelyein lehet találni. Little Cornra gyakrlatilag csak tengerparti bungalók jutottak, és ezek közül a legdrágábbak is csak azt nyújtják, amit az utazási irodák prospektusai rusztikus bájként szoktak beharangozni. Viszont nagyon úgy tűnik, hogy a szigetek egyre felkapottabbak, és ha a kifutópályán éppen folyó munkálatok tényleg azért zajlanak, amit néhányan rebesgettek, hogy a Miamiból érkező nagyobb chartergépek is le tudjanak szállni, itt hamarosan minden alapvetően fog megváltozni.

130302_littlecornisland.jpg

A szigetlakók mintha már most készülnének a várhanó turistaboomra, legalábbis erősen erre utal, hogy mindkét sziget szinte valamennyi szálláshelye éppen bővítés alatt áll. Már most is szűkös a kínálat, amikor én megérkeztem Little Cornra, az utolsó pillanatban sikerült két hezitáló német punk elől megkaparintani az utolsó szabad, szimpatikus és megfizethető tengerparti bungalót. Az ember nagyon gyorsan meg tudja szokni az olcsót, és mivel Nicaraguában a szárazföldön volt olyan privát szobám, amiért alig 6 amerikai dollárt fizettem, kifejezetten szíven ütött, hogy a szigeteken ennek a négyszeresét is ki kell köhögnie annak, aki nem hajlandó húsz méternél messzebb lakni az azúrkék tengertől.

A Corn Islands karibi mércével azonban nevetségesen olcsó, és ez meg is látszott a vendégkör összetételén. A Nicaraguában vakációzó hátizsákos turistákat itt egy számot tevő, itt ragadt semmirekellőkből álló kolónia egészíti ki. Kedvencem az a hatvanas, nyugati férfi volt, akinek nemzetiségét nem sikerült kideríteni, mivel alapvetően csak részeg hörgésekkel, és az bárpultra csapott 50 córdobás bankjegyekkel kommunikált. Szintén belopta magát a szívembe az Arkansas-i autógumi-nagykereskedő, aki minden áron beszélgetni akart, de amikor az indító kérdésére, hogy hova valósi vagyok, őszintén válaszoltam, tanácstalan zavarában inkább visszavonult.

Nagyon tetszett az is, hogy hiába a fokozódó népszerűség, a szigeteken még nem egészen forrott ki a tisztességes kapitalizmus. Little Corn egyik legnépszerűbb szálláshelyén éppen sztrájkoltak a hónapok óta egy vasat sem látó alkalmazottak, aminek következményeként a korábbi foglalások alapján érkező vendégek ugyan elfoglalhatták szobáikat, de nem volt, aki kiszolgálja őket. Az összezavarodott autógumisnak elemlámpája fényénél kellett bemásznia egy ablakon, hogy ágyneműhöz jusson. A sziget két búvárboltja közül az egyikben szinten háborogtak az alkalmazottak. Bármikor ültem be a két népszerű étterem valamelyikébe, a komplett brigád ott piált, és nagy hangon szervezte a válaszcsapást, aminek központi eleme lett volna a bolt wifi-hálózatának nevét valami olyasmire változtatni, hogy "FUCK OUR OWNER".

130305_bigcornisland.jpg

Közel másfél év után elég jó gyakorlatom van idilli körülmények közt semmittevésben, és professzionalizmusom itt kifejezetten jól jött. Egy ideig fontolgattam, hogy esetleg valamelyik nap kimegyek egy csónakkal és megnézem búvárszemüveggel és pipával a víz alatti felhozatalt, de annyira passzív voltam, hogy egy idő után már a minden fehér emberre rányomuló csónakosok is békén hagytak. Amikor épp volt áram, átballagtam a sziget másik oldalára a tévéhez meccset nézni, amikor meg nem, akkor az amerikai kézben lévő étteremben kikísérleteztem a tökéletes karibi reggelit, amiről most már tudom, hogy kókuszos kenyéren tálalt eggs benedict egy tisztességes adag piña coladával. Valamint ideálisan fekvő bungalóm verandájáról órákon át bámultam a tengert. Egymilliárd porszem csak akkor került a gépezetbe, amikor kitört a vihar.

Nem meglepetésszerűen érkezett, mert már napok óta mindenki erről beszélt Little Cornon, és akárcsak minden egyéb Nicaraguában, fél napos késéssel ez is megérkezett. Eső alig esett, csak három napon át elég erős szél fújt, ami ahhoz pont elég volt, hogy én már soha többé az életben ne akarjak komoly homokviharba vagy hurrikánba keveredni. Bármilyen buszon, bármilyen úton tudok már aludni, így az nem jelentett gondot, hogy éjjel az egész kunyhómat rázta a szél, reggel viszont kifejezetten kellemetlen volt arra ébredni, hogy mindenemet vékony homokréteg borítja. A deszkák közötti réseken és a szúnyoghálón át a strand egyszerűen beterített.

Little Cornról a külvilágot csak Big Cornon keresztül lehet elérni, oda pedig csak egy nagyobbacska motorcsónak közlekedik, aminek ingázását a vihar idejére  felfüggesztették. Akinek nemzetközi repülőjáratot kellett elérnie, az mind csúnyán megszívta, én viszont csak mindent gondosan elcsomagoltam nejlonzacskóba, és visszafeküdtem a szúnyogháló alá. Harmadnapra mérséklődött a szél, újraindultak a csónakok, és sikerült áthajóznom a nagyobbik szigetre. A Karibból természetesen még most sem elég.

Címkék: nicaragua úton karib-szigetek