PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

július 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31

Costa Rica

2013.01.26. 02:30 |  Bede Márton

Miután nem sikerült megpillantani a világ legnagyobb halát, Panama csak további csalódásokkal szolgált. Számomra is kifürkészhetetlen okokból megálltam a Boquete nevű településen, amelyről előre is tudhattam volna, hogy egyfelől éppen valami virágkarnevált ünnepel, másfelől pedig az idős amerikaiak egyik kedvenc bázisa nyugdíjas éveik eltöltésére. Még soha nem voltam virágkarneválon, és mivel nem vagyok 12 év alatti lány, többé nem is leszek. Boquetében gyakorlatilag lehetetlen volt szobát kapni, a recepciós mondta, hogy már a lakása nappalijában is alszanak, a nyugdíjasterror pedig durvább volt, mint egy VII. kerületi önkormányzati vitafórumon. Csak itt nem szomorúan lerobbant öregemberek követelték a szórakozóhelyek bezárását, hanem harsány, sportos nagymamák és nagypapák trécseltek menő pékségekben, miközben a kiszolgálószemélyzet velem minden erőlködésem ellenére sem volt hajlandó spanyolul kommunikálni, és ragaszkodott az erőltetetten vidám amerikai közvetlenséghez. Sürgősen át kellett lépnem a Costa Rica-i határt.

130119_lafortuna.jpg

Hogy Costa Rica milyen kulturált hely, az egyből a határon megéreztem. Utazás közben a legdrágább, legidegesítőbb, legtöbb szívatást felvonultató napjaim mindig két ország között zajlanak, ez viszont egészen sima volt. Se nem kellett sokat sorba állni, se nem voltam rákényszerítve alattomos taxisok szolgáltatásaira, se nem kellet tucatnyi felesleges katonai ellenőrzőpontnál mindenemet kipakolnom. Lelkesen vetettem bele magam Latin-Amerika közismerten legkényelmesebb országának élvezetébe, és első este még a nemzeti étel, az azóta halálosan unalmas casado is ízlett: bab, rizs, grillezett banán, egy darab gumiszerű sajt, valami saláta, plusz egy darab marha, csirke vagy sertés.

Másnap elhajóztam a Costa Rica legnagyobb nevezetességének tartott Corcovado Nemzeti Park bejárataként szolgáló Puerto Jiménezbe, elkezdtem tervezgetni a nagyon izgalmasnak tűnő természetvédelmi terület bejárását, megnéztem egy kiváló focimeccset, és már épp elmentem volna bevásárolni a másnapi túrázáshoz, amikor elhalálozott a laptopom. Az is csoda, hogy 16 hónap megpróbáltatást kibírt, pedig már induláskor sem volt új, ráadásul az utóbbi hetekben már mutatta jelét annak, hogy közel a vég. Ez azonban cseppet sem vigasztalt, mivel nekem egyszerűen kell egy laptop, mert nem tudok nélküle blogot írni, és sajnos működni sem nagyon. Felmerült, hogy lenyomom a Corcovado-túrát, és csak utána nézek valami Apple-szervíz után, de végül arra jutottam, hogy semmi értelme dzsungelben izzadás közben folyamatosan egy sérült merevlemezen gondolkodni, így úgy döntöttem, azonnal felbuszozom San Joséba végére járni az ügynek. És hogy Corcovadóba visszajövök minél hamarabb.

Costa Rica fővárosáról minden útikönyv szörnyűségeket írt, és bár az valóban nagyon találó volt, amely San Josét az "autószalon-építészet" legijesztőbb példájaként mutatta be, nekem semmi bajom nem volt a várossal. Igen, a központ központját leszámítva tényleg az egész olyan, mint egy amerikai előváros, ahol drive-thru patika áll a Crowne Plaza és a Wendy's közt, de nekem semmi bajom nincs az amerikai elővárosokkal, és ezerszer inkább egy ilyen helyen keresek Apple-szervízt, mint a közép-amerikai országok fővárosaként általában szolgáló kaotikus putrikollekciókban. San Joséból kétségtelenül hiányzik Panama City kozmopolitizmusa, de cserébe ez a világ egyetlen fővárosa, amely központjának emblematikus hotele egyben világhíres bordélyházként is működik, így azoknak sem kell szomorkodniuk, akiket egyébként zavarna az amerikai tüchtigség.

130120_santaelena2.jpg

A laptopomról gyorsan kiderült, hogy tisztes munkadíj és merevlemez-csere fejében működőképessé tehető. A régiről az adatok mentése még most is folyik, bár a kezdeti optimizmust mára tanácstalanság váltotta fel a szakember részéről. Szerencsére rendszeresen csináltam biztonsági mentéseket, így szinte semmi nem veszett el, igazán fontos dolog pedig egyáltalán nem. A gyors szervízelés egyetlen negatívuma az volt, hogy képtelen voltam rávenni magam Costa Rica leghosszabb, nyolcórás buszútjának két napon belüli megismétlésére, vissza Puerto Jiménezbe. Így hát ismét megesküdtem magamnak, hogy néhány héten belül mindenképpen visszamegyek a Corcovadóért, majd elindultam az ellenkező irányba.

Costa Rica kényelmes civilizáltságán van mit élvezni, viszont bőven van negatív hozadéka is. Mindjárt például az árak, amelyek turistaszempontból magasabbak, mint Magyarországon, és sok esetben a nyugat-európai szinten vannak. Nem nagyon vigasztalt, hogy az ingatlanárak azért még alacsonyabbak itt, amikor egy vidéki buszpályaudvaron 450 forintot fizettem egy üveg kóláért. Ez akkora pofátlanságnak tűnt Latin-Amerikához képest, hogy először lehúzásra gyanakodtam, de mivel később láttam, hogy a helyiek is ennyit fizetnek, be kellett látnom, nem a kóla drága, hanem én vagyok smucig és csóró.

A teljes amerikanizálódás eredményeként Costa Rica volt az első országom Latin-Amerikában, amelynek lakosságán semmilyen nemzeti karaktert nem tudtam felfedezni. A nicaraguai vendégmunkások közös lenézése még kevés az identitásteremtéshez, és a ticók, ahogy az ország lakosait hívják, ennél sokkal többet nem tudnak felmutatni. A jellegzetes latin temperamentum, a természetes kedvesség itt is megvan – bár a nagyon turistás helyeken erősen mérsékelve – de az a plusz, ami Argentínától Kolumbián át Mexikóig azonnal szerethetővé teszi a kontinens országait, innét valahogy hiányzik.

Costa Rica civilizáltsága, lakosainak tökéletes beiileszkedése a globalizáció langyosabb végébe azt is alapvetően meghatározza, hogy kik érkeznek ide nyaralni. Először is természetesen amerikai nyugdíjasok, akiknek egy része letelepedni, másik része pedig csoportosan erdőben csörtetni jön az országba. Őket megértem és elfogadom, inkább az volt a fura, hogy Costa Ricába a fiatalabb generációknak is a bénábbik, zöldfülűbb része érkezik. Vannak itt komplett német középiskolás csoportok is, meg úgy általában mindenki, akinek még Mexikó is veszélyes mélyvíznek tűnhet, és a McDonald's-ban spanyolul rendelést már akkora kalandnak fogja fel, amit azonnal ki kell írnia a Facebookjára.

130119_monteverdeelott.jpg

Attól, hogy valaki kicsit bénácska, még lehet nagyon jó fej, mint ahogy én is gyorsan megtanultam a saját káromon. A két ausztrál lány annyira barátságosnak és lazának tűnt, hogy elfelejtettem bekapcsolni a belső lehúzás-detektoromat, és így sikerült belefutnom utazó-pályafutásom legcsúnyább turistacsapdájába, Ahelyett, hogy a két lánnyal fejenként három dollárért kitaxiztunk volna a falu melletti vulkán oldalába, 45 dollárt fizettem azért, hogy mindezt egy "vezető" társaságában tegyem. Az egyik ausztrál lány elfelejtette megemlíteni, hogy ő szabadidejében maratoni távokat szokott lefutni, így elkövettem azt a hibát, hogy megpróbáltam követni. Akkor még kárörvendően nevettem, amikor – miután a kilátónál fázva semmit nem láttunk, csak felhőt és esőt –, először ő esett el lefelé egy hatalmasat, de amikor a negyven fokos saras lejtőn csak egy szögesdrót-kerítésbe kapaszkodva tudtam megállítani az én zuhanásomat, már inkább csak gyűlöltem a világot. Pedig azt csak másnap reggel vettem észre, hogy nemcsak a tenyerembe állt bele két szög, hanem a kedvenc trikómat is szétszaggatta.

Az Arenalnál, Costa Rica számos vulkánja közül a leghíresebbnél, nem volt szerencsém az idővel. A vulkánt magát eleve már csak elmenőben sikerült tisztességesen szemügyre venni, addig az évszakhoz képest szokatlan módon szakadt az eső. Az viszont még így is látszott, hogy Costa Rica nem véletlenül lett ilyen népszerű, az országnak nemcsak gazdaságával és a kontinenensen szinte páratlanul békés és demokratikus politikai berendezkedésével van szerencséje, hanem a természeti környezettel is. A magaslaton fekvő San Josénál kellemesebb klímájú főváros kevés lehet a világon, és amikor épp nem esik a viharos szélben vízszintesen az eső, ez a helyzet a tőle északra található hegyvidéken is.

Costa Ricában a látványos vulkánok közötti dombok, völgyek és tavacskák, az odafigyelésnek köszönhetően szépen rendben tartott, teljesen szemétmentes természetvédelmi területek kárpótolnak az egzotikum és a kaland hiányáért. Bár a panorámába belógó Burger King-logóra nem nagyon van mentség. Voltam olyan magashegyi köderdőben, ahol annak ellenére, hogy az ösvények rendezettebbek voltak, mint egy átlagos magyar városi parkban, simán bele lehetett futni az aljnövényzetben matató tatuba és a lombok közt üldögélő quetzalba, minden madarak egyik legszebbikébe. A denevérmúzeum tökéletesen megtervezett, a világon is egyedülálló látványosság volt, ahol profi biológus vezetett körbe és magyarázott végig érdekesen. Ez sem volt olcsó, mint ahogy a békás hely sem, ahol sötétedés után egy szintén profi vezető mutogatta meg csak nekem a színes nyílméreg-békákat, hatalmas varangyokat és Costa Rica nemzeti kétéltűjét, a vörösszemű levelibékát. Ez utóbbi élményt csak az tette kényelmetlenné, hogy a nálam olyan hatvan kilóval nehezebb lány minden egyes terrárium előtt állva lelkesen elmagyarázta, hogy az adott békafaj nőstényei sokkal nagyobbak, mint a hímek, és sok fajból eleve csak hímet tartanak itt, mert a nőstény annyira agresszív és territoriális, hogy simán felfalja a hímet.

A fizetőképes turistakeresletnek köszönhetően Costa Rica furcsa dolgokra specializált sportparadicsomként is működik. A legnépszerűbb. ziplining néven ismert canopy-t talán túlzás is sportnak nevezni, legalábbis szerintem a dzsungelben kifeszített kötélpályán lógás-siklás nem ugyanaz a kategória, mint mondjuk síelni. Én már egyszer próbáltam ezt Bolíviában, és mivel akkor sem tűnt sem túl szórakoztatónak, sem túl izgamasnak, gondoltam most szintet lépek, és életemben először a lábamra rögzített gumikötéllel levetem magam a mélybe.

Előre sejtettem, hogy a bungee jumping olyan marhaság, amin egyszer ugyan túl kell esni az életben, de nem különösebben nagy élmény, azonban még így is meglepett, mennyire semmilyen kaland. Az egészben a legjobb az a mexikói anyuka volt, aki kamaszfia ugrása közben azt ordította a kilátóból, hogy "EZÉRT HOZTALAK TÉGED A VILÁGRA???". A világ egyik legmagasabbjának számító, monteverdei bungee arra az egy másodpercre lökte meg az adrenalinszintemet, amikor a kötél elsőre rántott vissza, és nem tudtam merre van fent és le. Odafelé a kisbuszban még izgultam egy kicsit, aztán amint láttam az első ugrót, minden félelmem elszállt. Semmi ijesztő nem volt a 140 méteres mélységbe ugrásban, az egészhez kapott "extrém" körítés pedig végképp nevetséges volt.

Ha valaki Latin-Amerikában brutális izgalmakra és életre szóló kalandokra vágyik, az sétáljon el hajnali kettőkor a brazíliai Salvador de Bahía belvárosában lévő Galeria 13 hosteltől a két sarokra található főtérig, de egy jól látható aranylánccal a nyakában. Vagy szálljon fel egy éjszakai buszra bárhol Bolíviában. Egészen biztos vagyok benne, hogy a Costa Rica-i bungee-nál a Corcovado sokkal nagyobb élmény lesz, amikor egészen biztosan visszamegyek.

Címkék: panama úton costa rica