PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

október 2021
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Santa Catalina napló

2013.01.11. 07:50 |  Bede Márton

A maja kitérő után visszarepültem Panamába folytatni a rendes közép-amerikai menetrendet. Panama Cityből gyorsan elbuszoztam a Csendes-óceán partján található Santa Catalina faluba, ami a világon viszonylag ritka módon mind szörfös- mind búvár-körökben népszerű hely. Engem csak az utóbbi érdekelt, pláne, hogy a közeli Coiba-sziget melletti vizekben most van az érdes cápák szezonja. Négy éjszakát töltöttem itt, és közben ezt írtam privát útinaplómba.

487. nap, 13.01.06, Cabañas Rolo, Santa Catalina

131008_santacatalina3.jpg

Ma senki nem kapcsolgatta ki a légkondit, úgyhogy jót aludtam, sőt, még a vekkeremen is túl simán. Mindegy, így is időben keltem. Összedobáltam a cuccom, ettem egy nagy adag cornflakest, közben mondtam a recepciós arcnak, hogy hívjon taxit. Egy idő után közölte, hogy nem tud, mert nem működik a telefon. Mindegy, kimentem a sarokra, aztán gyorsan jött is egy, és vasárnap reggel lévén nem is volt forgalom a buszpályaudvarig.

9:40-re értünk ki, megvettem a jegyem a 10:20-as sonái buszra, aztán két undorító croissantot meg egy gusztustalan narancslevet a Dunkin' Donutsban,  és átverekedtem magam a hülye becsekkolós rendszeren a sonái buszig. Gyanúsan nem volt rajta senki, és hamarosan meg is jelent egy arc, aki közölte, hogy a 10:20-as már elment, mert megtelt, ez csak 12:30-kor indul. Végiggondoltam a lehetőségeket, meg hogy azzal már semmiképpen nem érem el a mai utolsó Soná-Santa Catalina buszt, majd kiszedtem a cuccot a csomagtartóból, és mondtam a kasszánál, hogy adják vissza a pénzem. A csávó csak rábökött a táblára, hogy pénzt vissza nem adnak, úgyhogy dühösen visszalöktem a jegyem, és megvettem a jegyem a 10:30-as santiagói buszra.

Az út elején aludtam, aztán végighallgattam a három lemezes Serge Gainsbourg-válogatást. Fél háromra értünk Santiagóba, ahol szerencsére kiderült, hogy háromkor megy is egy busz Sonába. Pedig már azon gondolkodtam, hogy feladjam, és felmenjek Santa Fébe a hegyekbe. Ráadásul még wifi is volt, úgyhogy megtudhattam, hogy simán nyert a Barça. Négy előtt ott is voltunk Sonában, ahol átszálltam a Santa Catalina-i buszra, amiről kiderült, hogy csak fél ötkor indul. Az út egyrészt jól nézett ki, másrészt láttunk egy földön fekvő és vérző embert az út szélén, aki köré már odagyűlt a fél falu. A buszra felszállóktól olyasmit sikerült összerakni, hogy valami macsetés bunyó volt, de pechére nem ő ütött először.

Hat után értünk Santa Catalinába, ahol Josh-sal, aki egy New York-i divatfotós és cirkuszi trapézoktató egyszemélyben, nekiálltunk szállást keresni. Az első három hely tele volt, közben lejártuk a lábunkat a rohadt hátizsákokkal, majd természetesen a negyedik helyen, közvetlenül a buszmegálló mellett, kaptunk két ágyat egy három ágyas szobában. Lezuhanyoztunk, majd felsétáltunk a népszerű pizzeriához kajálni.

Csak a pultnál volt hely, és rendeléskor mondta is a csaj, hogy kábé két óra lesz, mire kapunk enni. Mindegy, rendeltünk söröket meg egy bruschettát, ami gyorsan megvolt, és vártunk. Söröztünk tovább, átültünk egy asztalhoz mindenféle emberekhez, akik közt volt egy norvég lány a rendkívül gázos, bűnöző fejú, pitbull-tulajdonos panamai csávójával, és vártunk tovább. Az ötödik sörömnél tartottam már, letelt a két óra, amikor azt láttuk, hogy mindenki eszik körülöttünk, és a kemencénél már semmi mozgás nincs.

Odamentem reklamálni, mire kiderült, hogy sajnos pont a mi cetlinket hagyták el a pincérek és a pizzasütők közt. Úgyhogy csak akkor álltak neki gyúrni, aminek eredményeként két és fél óra várakozás után kaptunk csak enni. Egy napba sikerült sűríteni 16 hónap legnagyobb buszos lehúzását, legidegesítőbb szálláskeresését és leglassabb éttermi kiszolgálását. Viszont jó fejek voltak legalább, az összesen nyolc sörünket nem számolták fel. Visszasétáltunk a sötétben, majd lefeküdtünk aludni.

488. nap, 13.01.07, Cabañas Rolo, Santa Catalina

131008_santacatalina2.jpg

A várakozásokkal ellentétben tök jól lehet itt aludni, az egyik ventillátort ki is kapcsoltam az éjjel, mert fáztam. Tíz előtt dobott ki az ágy. Vettem banánt a totál üres közértben két ananászlével, összedobtuk Josh tejével és cornflakes-ével, aztán megreggeliztünk. Összeszedtük magunkat, közben Josh megkért, hogy kenjem be a hátát napolajjal. Érdekes, mert nagyon izmos, kopasz, van szakálla, de érezhetően nem homokos.

Megnéztük a búvárboltokat, de egyik sem volt nyitva. Úgyhogy lesétáltunk a strandra, ahol semmi árnyék nincs, majd gyorsan be is ültünk a tengerbe fél órára. A Galapagos óta nem voltam a Csendes-óceánban.  Napoztunk egy kicsit, aztán bementünk kajálni a hátunk mögött lévő kajáldába. Jó drágán adtak egy szelet halat, de legalább az ír-olasz, elmebetegen belassult pincér vicces volt. Visszamentünk a strandra, dumáltunk egy jó arc kanadai csávóval, meg egy angol csajjal, aki még nemzetéhez képest is nagyon lepukkant ribancban nyomja, fürödtünk egyet, aztán visszasétáltunk a kegyetlen melegben.

Mire visszaértünk, kinyitottak a búvárboltok, úgyhogy rövid informálódás után a jobbnak kinéző helyen lefoglaltam a holnaputáni hajóra az utolsó helyet. Mindenhol pont ugyanannyiba kerül, mocskos kartell. Joshnak ki kellett derítenie, hogy melyik napra szervezte le a haverja az átkelést valami hajón a Panama-csatornán, úgyhogy elgyalogoltunk a francig wifizni és limonádét fogyasztani. Visszasétáltunk, aztán le is foglalóztam a búvárkodást.

Leültem kicsit írni az egyik föggőágyba, aztán naplemente után lementünk a szomszéd helyre kajálni. Remek döntés volt, mert tök nagy rákokat adtak, ráadásul alig kellett rájuk várni. Közben összhaaverkodtunk három chileivel, akik saját lakókocsival mennek fel Alaszkáig. Szemben Josh-sal, én nem mondtam nekik azt, hogy szeretem az undorító chilei hotdogjaikat. Joshnak el kellett mennie még egyet emailezni, én addig bementem a szembe kocsmába egy sörért. Éppen ment a balhé, mert a tegnapi necces panamai csávó összebalhézott a francia tulajjal, hogy ő már fizetett-e a pincérnek, vagy sem, és ezért még képesek voltak a szomszédos rendőrségre is átmenni. Amikor én beértem, a panamai épp azt magyarázta fennhangon, hogy ő majd egyszer ide visszajön egy shotgunnal, úgyhogy én inkább visszavonultam a függőágyba, és nagyon sajnáltam szegény német lányt, akit ez a barom meg a szintén gázos norvég csaja visznek vissza ma éjjel Panama Cityig egy pitbull társaságában.

Visszajött Josh, megnéztük a másik kocsmát, ahol nem volt semmi, úgyhogy visszamásztunk eddig a szembe lévőig, ahol az a szörnyű kép fogadott minket, hogy a kanadai csávó képes volt engedni a csábításnak, és felszedte az angol tramplit. Aki délben bemutatkozás után rögtön elmesélte nekem, hogy kúrt egy franciával a Szigeten. Josh-sal gyorsan leléptünk, majd még lefekvés előtt megvitattuk, hogy a kanadainak akkor jobb, ha nagyon berúg akció előtt, vagy ha józan marad. És mi az esélye annak, hogy a csaj ráadásként még valami elviselhetetlen szexuális igénnyel is fogja nyomasztani.

489. nap, 13.01.08, Cabañas Rolo, Santa Catalina

130108_santacatalina.jpg

Josh lelépett snorkelezni a reggeli túrával, én meg vígan aludtam tíz utánig. Egyből éreztem, hogy nekem ma semmi kedvem nincs a napon lenni, mert bár csak a homlokom meg a fejem van egy kicsit leégve, nagyon nem kívánom a további napsugarakat. Először is reggelit próbáltam szerezni, de a szomszédban azt mondták, már ebédet csinálnak. Megettem a tegnapról maradt banánt, meg a szomszéd alaszkai-kanadai halász-szörfős csávó csaja odaadta a maradék sárgadinnyéjüket.

Beszélgettem egy kicsit a panamai építészhallgató csajjal, majd végre nekiültem elolvasni a Mirelitet. Nagyjából a feléig jutottam ebédidőig, amikor elkezdtem kaját keresni, de hiába gyalogoltam el a francig a kegyetlen melegben, semmi nem volt nyitva. Gondolom örülnek, hogy vége a három napos ünnepnek. Így hát megint a szomszédban ettem egy halat, a kaliforniai alaszkaiak társaságában. Utána visszaültem, és elolvastam a Mirelit maradékát. Négykor megjött Josh, aki ugyan nem látott érdes cápát, viszont jól leégett a háta, amit most aloe verával kellett bekennem.

Vettem két sört a szomszédban, majd levonultam a partra megnézni a naplementét meg a focimeccset az apályban. Jó volt, bár sajnos pont a naplemente végét nem láttam, mert takarta a sziget. Dumáltam a két holland unokatestvér csajjal, majd lementünk ismét ide a szomszédba vacsorázni. Csatlakozott két fárasztó amerikai meg a kanadai csaj, akit meg kellett volna ismernem tegnap előttről, de sajnos megint bemutatkoztam. Ma valamiért itt is iszonyatosan lassú volt a kiszolgálás. Az amerikaik végül mégsem voltak akkora köcsögök, de nem volt energiám továbbmenni a társasággal piálni, ha már egyszer holnap korán kell kelni, plusz valamennyire észnél is lenni.

490. nap, 13.01.09, Cabañas Rolo, Santa Catalina

130109_islacoiba2.jpg

Hétkor felkeltem, összeraktam a szükséges cuccokat, aztán lementem megint a szomszédba. Nyomtam egy nagy omlettet, meg kértem, hogy csináljanak három szendót. Az utóbbival ment a pöcsölés, így inkább átmentem a búvárboltba, hogy felpróbáljam a cuccokat. Viszont ott is pöcsölés ment, úgyhogy inkább hagytam őket nyolcig készülődni. Akkor már felpróbálhattam a ruhát meg az uszonyt, viszont kiderült, hogy ma mégis csak kettőt merülünk, mivel a többiek nem akarnak hármat, és értem nem erőltetik magukat. Eléggé felbasztam az agyam, nem mindegy 175 dollárért hármat vagy 150-ért kettőt merülni, és ha a másik céggel megyek, akkor lehetett volna hármat simán.

A társaság maradék része négy kanadai volt egy panamai-kanadai vezetésével, de az egyik nő nem merült, és még csak nem is snorkelozott, csak látványosan rettegett minden tengeri élőlénytől. Annyira csodálatos lett volna azzal viccelődni, hogy ekkora szilikonmelleket egy cápa sem érzékel élő anyagként. Kimentünk csónakkal Coiba elé, szerencsére tök sima volt a tenger. Beöltöztünk, kábé mindenkinek volt valamilyen bérelt cucca, ami elsőre defektes volt, de szerencsére mindenből volt pótdarab. Az viszont elég idegesítő, hogy a saját komputeremből kimerült az elem, úgyhogy a bar helyett psi-ben mérő nyomásmérő mellett a lábban mérő mélységmérővel is küzdhettem.

Nem Coibánál merültünk, hanem előtte egy kis szigetnél, ahol az érdes cápák szoktak felbukkanni. Most persze nem. És itt korall sincs nagyon, csak vulkanikus szikladarabok, viszont a halrajok méretén tényleg látszott, hogy itt nem lehet halászni. Volt pár szirtcápa, egy csomó muréna, amik nagy része valamiért kint úszkált az odújából, meg a végén öt-hat sasrája, szóval összességében jó merülés lett volna, ha nem a Galapagoshoz hasonlítom. Ebédelni kiraktak Coibára, ahol ott állt egy rohadt nagy hajó is, aminek amerikai nyugdíjas utasai mind a parton vánszorogtak, meg kaptak enni egy nekik felállított svédasztalról. Elvonultam az árnyékba, megettem a szendvicseimet, hallgattam egy kis zenét, aztán szerencsére indultunk is a második merülésre.

Ez jó szar volt. Majdnem ugyanoda mentünk, mint délelőtt, de persze érdes cápa nem volt most sem. Sőt, semmi érdekes sem két elég látványos csáposhalon kívül. Az utolsó harminc percben krillel teli, tíz méter látótávolságú vízben úszkáltunk, hátha szembejön, de persze semmi. Visszacsónakáztunk, leadtam a cuccot, a tulajnő meg csesztetett, hogy miért nem vagyok rendkívül lelkes. Pedig mondtam, hogy okés volt, csak nem volt érdes cápa, kedvesen hozzátéve, hogy nem is vártam el. Szerencsére a következő merülésemet már nem a Galapagoshoz fogom hasonlítani, hanem ehhez. Mindegy, akkor is fogok még egyszer az életben érdes cápát látni búvárkodás közben, nem fogok megelégedni a pipás verzióval.

Lezuhanyoztam, olvasgattam egy kicsit a függőágyban, aztán összeszedtem a laptopot, és elgyalogoltam az internetes helyig. Igazuk volt az alaszkai-kaliforniaiaknak, tényleg jó a kaja. Azt mondjuk nem sikerült kideríteni, hogy lesz-e holnap Boquetében szállás. Megkajáltam, majd visszagyalogoltam a tök sötétben, a mobilommal megvilágítva a betonút szélét. Közben végig azon gondolkodtam, hogy most lenne a legjobb egy macsetés kirablás, amikor véletlenül mind a laptop, mind a telefon nálam van.

Ma nem lehet semmilyen alkoholt kapni az egész rohadt országban, hogy nehogy valaki jól érezze magát annak a napnak az évfordulóján, amikor 1964-ben néhány panamai diák mindenáron fel akarta húzni a nemzeti lobogót a Csatornánál, az amerikaiak meg közéjük lőttek. Heverésztem még egy kicsit a függőágyban, de elég fáradt voltam, és már épp lefeküdtem volna aludni, amikor megjelent egy francia-szomáliai arc, aki mesélt a melójáról, ami abból áll, hogy Afrika Szarvának leggázosabb részein szerez be alapanyagokat kozmetikumokhoz. Még soha nem találkoztam emberrel, aki járt Puntföldön. Csak sajnos ott volt az ostoba haverja is, aki nem tudott rendesen angolul, de minden áron a beszélgetés része akart lenni, amit én egy idő után nagyon meguntam, úgyhogy tényleg lefeküdtem aludni a két svéd mellé, akik Josh helyére érkeztek.

Címkék: napló panama úton

süti beállítások módosítása