A világ legegzotikusabb nevű országa egyértelműen Saint Vincent és a Grenadine-szigetek. Vanuatu és Tuvalu dallamosabbak, de 32 betűvel egyszerűen nem versenyezhetnek. Ahogy a név precízen leírja, az ország két részből áll, St. Vincentből és a tőle dél felé húzódó szigetcsoportból, a Grenadine-okból. Az utóbbiakból nagyjából harminc nagyobbacska és számtalan kisebb darab van, de a lakosság túlnyomó többsége St. Vincenten él, a szigeten, amely egymagában is többször akkora, mint az összes Grenadine együttvéve.
Karib napjaim során St. Vincent volt az első hely, ahol sehogy sem tudtam kicselezni a gazdag nyugati turistákra belőtt árakat. Ha az ember a légitársaság késéseinek köszönhetően este tizenegyre verekedi át magát a reptéri útlevél-ellenőrzésen, már nem nagyon tud cselezgetni. A fővárosban, Kingstownban elvileg léteznie kellett egy olcsó szálláshelynek, de az kívülről nem úgy nézett ki, mint ahol az utóbbi években járt bárki, így kénytelen voltam több mint egy év legdrágább szobáját kivenni aznap éjszakára. Amikor másnap a kikötőbe lefuvarozó taxis megemlítette, hogy ő pont negyede annyiért ad ki szobákat, különös fájdalmat éreztem vesémben.
Előre tudtam, hogy errfelé nehéz lesz spórolni, de St. Vincenten (és a Grenadine-szigeteken) találkoztam először a turizmus speciális, pénzes, karibi változatával. A Karib-térségnek ezen a részén a szigetek egyszerűen nem elég nagyok ahhoz, hogy a Földközi-tenger partvidékéről ismert óriási hotelek tömegét lehessen rájuk felhúzni. A kézenfekvő megoldás a helyhiányra a gazdag turisták tengerbe szorítása, hiszen attól, hogy nem a szárazföldön alszanak, még bőven nyílik lehetőség a megcsapolásukra.
Bár én a turistáskodásnak egy speciális válfaját űzöm, megértek mindenkit, aki másképp szeretné látni a világot. Az egyetlen állatfaj, amely sehogy sem fér a fejembe az, amely befizet valami egy-két hetes útra egy hatalmas óceánjáró hajón. Fel nem tudom fogni, mi lehet abban a jó, hogy az ember egy jó szállodánál valamivel rosszabb körülmények közt, hatalmas tömeg hasonszőrűvel összezárva hajókázik kikötőről kikötőre, hogy néhány órát eltöltsön a szárazföldön, miközben a helyiek hordái felesleges hülyeségeket sóznak rá. Ezek a hajók simán elbírnak akár néhány ezer utast is, és amikor kisebb karibi szigeteknél állnak meg, amelyeken nem laknak sokkal többen, gyakorlatilag valamennyi bennszülött ráveti magát a napsütéstől és az all-inclusive koktéloktól kótyagosan totyogó, túlsúlyos amerikaiakra. A világ legkisebb nemzetgazdaságai közé tartozó országoknak hatalmas áldást jelent minden gigantikus hajó érkezése, de hogy valaki miért ad pénzt is azért, hogy ilyen élményben legyen része, azt soha nem fogom megérteni.
A nagy óceánjáróknál nyilván sokkal nagyobb élményt jelent azokon a kisebb jachtokon és vitorlásokon hajókázás, amelyekből sok-sok ezer cirkál a karib szigetvilágban. Ezeket lehet legénységgel és személyzettel, profiknak pedig ezek nélkül bérelni, és aki élvezi, hogy imbolygó, szűk kajütben aludhat, valamint van is rá pénze, annak nyilván megéri a kaland. Én nem tartozom közéjük, de Kingstownból dél felé indulva egy lassú komp fedélzetéről is nyilvánvaló volt, hogy az egymástól alig néhány kilométerre fekvő, a karibi átlagnál is fotogénebb Grenadine-ok közt vitorlázni nem lehet rossz.
Több száz szobás, sokmedencés hotelkomplexumok ugyan itt nem nagyon vannak, ám ettől még bőven akad szálláslehetőség a szigeteken. A kínálat a Grenadine-szigetek legdélebbi tagján, Union Islanden kifogott 15 dolláros ágyamtól az éjszakánként egy-két-ötszáz dollárba kerülő, minden igényt kielégítő kis butikhoteleken és privát villákon át egészen a csillagos égig nyúlik. És mit ad isten. a csillagos ég egyik darabja pont a Grenadine-okra esik, nevezetesen Mustique szigetére.
A világ tényleg nagyon gazdag embereinek turisztikai igényeit kielégíteni speciális, cserébe viszont nyilván szépen jövedelmező szakma. Szaúdi hercegeket üdültetni Marbellán, orosz oligarchának szervezni sítúrát St. Moritzba vagy a spanyol királyt vinni vadásztúrára Afrikába mind jó biznisz. A Karib-tenger ideális a milliárdosok igényeinek kielégítésére, mivel a sok kis szigeten viszonylag egyszerűen biztosítható az AAA+++ jövedelemkategóriájú vendégek számára legfontosabb dolog, a plebs kizárása. Ha nem hagyják a csórókat partra szállni, akkor kizárt, hogy az erre szakosodott paparazzikon kívül bárki megpillantsa egy kikapcsolódásra vágyó angol hercegnő mellét.
Mivel a nagyon gazdag embereknek sem teljesen egyformák az elvárásaik, az egyes karib luxuszigetek is különböző igényeket szolgálnak ki. Van sziget, ahol közel-keleti diktátorok gyermekei bulizhatnak együtt Beyoncéval, vannak olyanok, ahol a tisztességes semmittevésben megőszült európai arisztokrácia pihenheti ki a sűrű mindennapokat, és ott van Mustique, ahol a szórakoztatóipar régi motorosai szeretik fürdőruhában mutogatni a sebészeti beavatkozások ellenére is egyre petyhüdtebb testüket.
A pórnépet legegyszerűbben úgy lehet távol tartani egy szigettől, ha azt tokkal-vonóval megvesszük, és így van ez Mustique esetében is, amely teljesen magánkézben van. Sok ilyen van a Karib-tengeren, például Richard Branson híres Necker Islandje, de Mustique a legnagyobbak közül való. A sziget honlapja igen tanulságos böngésznivaló, aki szeret lakberendezési magazinokat lapozgatni, az itt néhány szintet lépve bámulhatja, mit nem engedhet meg magának soha a büdös életben. És ezek csak azok a villák, amiket egyáltalán közszemlére tesznek, az igazán exkluzív ingatlanokat nem mutogatják.
Azt hiszem ez a pillanat, amikor be kell vallanom, hogy nem jártam Mustique-on. Szállásra nem lett volna pénzem, ahhoz pedig nem volt kedvem, hogy átkompozzak néhány órára, és egy irtózatosan drága koktéllal a kezemben reménykedjek, hátha beugrik valaki a kocsmába Hollywoodból. De mivel itt híres emberekről és egy álomvilágról van szó, személyes tapasztalatra nincs is nagyon szükség, a pletykák, hallomások és mendemondák nyilván sokkal szórakoztatóbbak, mint tényleg élőben látni egy kiöregedett rocksztárt, ahogy a strandon a homok megégeti a talpát.
Nagyon tetszett például az a történet, amit egy olyan ember mesélt, aki találkozott valakivel, aki állítólag egyszer Mustique-on bulizott, amikor a karaokés helyen megjelent Bryan Adams, és mit ad isten, csak a saját számaira akart karaokézni. A Summer of '69-ra, konkrétan. A kedvencem pedig az a kingstowni taxis volt, aki saját bevallása szerint rendszeresen fuvarozza Micket és Tommyt, amikor éppen errefelé járnak. Mick az Jagger, a Tommy pedig Hilfiger. "Mondta nekem Mick" - kezdte a taxis, és én éreztem, hogy ennek csak jó vége lehet. "Mondta nekem Mick, hogy azért szeret itt nyaralni, mert ha New Yorkban fingik egyet valami taxiban, akkor nem elég, hogy másnapra minden újság megírja, de még be is pereli a zsíros kártérítésben reménykedő sofőr. Itt meg nyugodtan lemehet megnézni a krikettet, és legfeljebb kicsit mutogatnak felé, de egyébként mindenki békén hagyja."
Én is nagyon szívesen bepereltem volna Micket, ha bele mer rondítani az idilli környezetbe, de végül Mustique helyett Union Islandet választottam. A Grenadine-ok folyamatos vízhiánnyal küzdenek, a helyiek kifejezetten idegesek szoktak lenni, amikor egy nagy óceánjáró beáll a kikötőbe, teletankolja a tartályait édesvízzel, miközben a szigeten nincs mivel locsolni, és valóban itt találkoztam életem legkisebb víznyomású zuhanyával. Ez volt az egyetlen gond Union Islanddel.
St. Lucia jó bevezetés volt a karib világba, Dominika pedig olyan jó helynek bizonyult, hogy még a kötelező karib közhelyeket is felülmúlta. Viszont a Union Islanden eltöltött néhány nap alatt csapott meg igazán a karib hangulat, amit hangulatnak nevezni kevés, itt simán egy egyedülálló és különleges kultúráról, sőt, civilizációról van szó. Kicsit afrikai, kicsit amerikai, kicsit brit, kicsit francia, de jóval több, mint ezek egyszerű összekotyvasztása.
Az ember többek közt azért utazik, hogy megismerjen más vidékeket, és lássa, hogy az ott élők mit csinálnak másképp, mint amihez otthon szokott. A karib-térségben pedig sokmindent másképp csinálnak, az öltözködést, a metakommunikációt, ahogy férfiak és nők egymás közt illetve egymással viselkednek, a bulizást, az ügyintézést. Főleg az ügyintézést. Ezek a szigetek nem gondtalan kis paradicsomok, a harminc-negyven évvel ezelőtti függetlenedést például már mindenki a francba kívánja, annyival jobb lenne brit útlevéllel élvezni a szociális segélyeket, de a mindennapok részleteit és tempóját bármeddig tudtam volna élvezni.
Union Islanden minden étkezésemet ugyanabban az étteremben fogyasztottam el, és a végén már csak szórakozásból dicsértem meg a kövér szakácsnak a főztjét, annyira tetszett, hogy ilyenkor a világ legboldogabb emberét láthatom. Gondolkodtam, hogy maradjak egy kicsit tovább, de már nagyon hívogatott a Uniontól alig néhány kilométerre fekvő, de már Grenadához tartozó Carriacou. Ahol végül nem találtam semmi érdekeset néhány üres és idilli strandon kívül. Az ország központi szigete, amit szintén Grenadának hívnak, pedig még ennyit sem nyújtott.
Én ezen az úton csak Latin-Amerikát szerettem volna megismerni, de így, hogy a karib kultúrába is belekósolhattam (belemerülhettem? beleszippanthattam?) nagyon örülök, hogy láttam valamit a világnak ebből a szegletéből is. Majdnem vettem trikót is, csak persze szombaton kora délután már zárva volt minden.