PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

december 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31

Karib kiruccanás II: Dominika

2012.09.26. 08:39 |  Bede Márton

Pontosan 15 percre volt szükség ahhoz, hogy annyira beleszeressek Dominikába, amennyire felnőtt férfi szigetbe beleszerethet. Ezt a 15 percet abban a kisbuszban töltöttem, amely a Melville Hall nemzetközi repülőtérről a szállásomra vitt, miközben kint éppen elállt, de egy kicsit még csöpögött a trópusi vihar. A zöld dolgok elázva még zöldebbnek tűnnek, és Dominikánál zöldebb dolgot nem nagyon láttam az életben. A sziget úgy nézett ki, mint egy kertészkedő-erdészkedő számítógépes játék teljes kimaxolása, amikor a túlburjánzó növények mindent elfoglaltak, és már nem is a talajból nőnek ki, hanem egymásból.

120921_valleyofdesolationmellett.jpg

A Dominikai Közösség Szlovéniával és a Kongói Köztársasággal együtt azon szerencsétlen országok közé tartozik, amelyeket érdemtelenül kevernek össze egy nagyobb testvérrel. Ebben az esetben ez a Dominikai Köztársaság, az ország, amely tárgyunktól északnyugatra Haitival osztozik Hispaniola szigetén. A Dominikai Köztársaság körülbelül hetvenszer akkora, mint a Közösség, és tele van népszerű tengerparti üdülőhelyekkel, ahova Európából is naponta érkeznek a charterjáratok. Állítólag ott is vannak érdekes dolgok, de én most inkább az alig 750 négyzetkilométeres és 70 000 lakosú Dominikai Közösségbe vágytam, amit a továbbiakban nevezzünk csak egyszerűen Dominikának.

Előző karib állomásomról, Saint Luciáról Dominika alig 30 perces repülőútra volt, pedig a két ország közt még Martinique szigete is ott van. Az utóbbi Franciaországhoz tartozik, még karib mércével is nagyon drága, és mivel Francia Guyanában már úgyis láttam, milyen egy gall kisváros a trópusokra áttelepítve, inkább kihagytam. Akárcsak a Dominikától északra fekvő, Martinique-hoz hasonló státuszú Guadeloupe szigetét.

Minden forrás, amit előzetesen Dominikáról olvastam azt állította, hogy a sziget egészen különleges hely a Karib-térségen belül, így magas elvárásokkal érkeztem, de a valóság ezeket is simán felülmúlta. Dominikán nincs elég hosszú kifutópálya nagy repülőgépek fogadásához, így aki Amerikából vagy Európából ide akar jönni, annak valamelyik közeli szigeten át kell szállnia. Ez már eleve megszűri a turistákat. Az pedig csak még jobban, hogy a sziget kevés strandjának szinte mindegyikét nem a prospektusokban jól eladható fehér korallhomok borítja, hanem vulkanikus eredetű sötétszürke. Nem hittem volna, hogy ez képes visszavetni a turizmust, de miután megtudtam, hogy a szintén errefelé található Saint Vincenten van olyan tengerparti hotel, amely elé pénzt nem spórolva importáltak fehér homokot az eredeti szürke borítására, már nem lep meg semmi.

120919_soufriere.jpg

Dominikán így egyáltalán nincsenek hatalmas szállodák. Ami itt a luxusközönségre van belőve, az inkább csak néhány szobás butikhotel, szépen elrejtve valami eldugott öbölben vagy völgyben. Dominikán mindkettőből van elég, sőt, tulajdonképpen a szigeten öblökön és völgyeken kívül csak hegyek vannak. Dominika bonyolult földrajzának és az angol-francia kakaskodásnak köszönhetően olyan sokáig meg tudta őrizni érintetlenségét, hogy máig azon nagyon kevés helyek egyike, ahol fennmaradt valamennyi a Kolombusz előtti karib népekből is.

A környék többi szigetének lakossága egységesen fekete, néhány újabban bevándorolt indiaival és kínaival tarkítva, Dominikán viszont jellegzetesen indián vonásokat is fel lehet fedezni, az ország keleti partján pedig van néhány falu, amelyek teljesen karibok. Előzetesen nem tudtam, hogy néz ki egy karib, aztán amikor egy buszmegállóban láttam néhány ázott, 160 centis, de Danny Trejóra hasonlító marcona arcot, azonnal a szívemhez nőttek. Mint ahogy Dominika szinte összes többi lakosa is. Egy hét alatt egyetlen egy undok emberrel találkoztam, a repülőtéren dolgozó kövér biztonsági őr nővel, aki szépen bizonyította, hogy ha egyenruhát adnak rájuk, még a 12 apostol is azonnal pökhendi szemétládává változott volna.

Gondolkodtam, hogy találkoztam-e valaha kedvesebb népnél a dominikaival, de végül arra jutottam, hogy nem. Itt nyoma sem volt a Saint Lucián azért érezhető macsó agresszivitásnak, az iskolai egyenruhás kisgyerekektől a fűszívó rasta arcokon át egészen a templomba igyekvő, kiöltözött nénikékig mindenki olyan túláradóan bűbájos és segítőkész volt, hogy többször egészen zavarba jöttem. Nem Dominikáról olvastam először útikönyvben, hogy "a helyiek olyan barátságosak, hogy megállítják a külföldit az utcán megkérdezni, minden rendben van-e és jól érzi-e magát", de valójában még soha nem találkoztam a jelenséggel. Dominikán viszont tényleg ez megy, a kedvencem pedig az a kisiskolás fiát fegyelmező apuka volt, aki egy kisvárosi vasárnap délutánon magához intett, hogy közölje rendetlenkedő gyermekével: vagy megtanul viselkedni, vagy most azonnal odaajándékozza a fehér embernek.

Dominika ugyan kicsi, de a lehetetlen földrajzának köszönhetően simán lehet az egyik sarkából a másikig két órán át is autózni. Az én bázisom Roseau, a világ egyik legkisebb fővárosa volt, ahol tyúkok kapirgáltak a központ utcáin, és esténként olyan csend volt, mint egy faluban. Az egyetlen nagyvárosi hóbort itt az érthetetlenül sok versenymotor volt, ami a helyi menő csávók státuszszimbóluma. Azt állították, hogy viszonylag ritkán vannak halálos balesetek, de nekem erős kétségeim vannak ezzel kapcsolatban az után, hogy láttam a dominikai utakat. Amikor az egyiken lestoppoltam a felújítást vezető perui főmérnök dzsipjét, és menet közben megkérdeztem, hogy mikor lesz kész, csak hangos és őszinte nevetés volt a válasz.

120920_scottshead3.jpg

Mivel a tömegturizmusnak nem nagyon lehet itt jövője, Dominika igyekszik magát a természetjárók Mekkájaként és az aktvan pihenők Sixtus-kápolnájaként eladni. Van még mit dolgozni a projekten, legalábbis nekem így tűnt, amikor tök egyedül ücsörögtem a sziget első számú turistalátványosságában, az Emerald Pool néven futó, tényleg smaragzöld tavacskában, ami egy idilli erdődarab közepén található, közvetlenül egy vízesés aljában. Az idén csak papíron létező hurrikánszezon miatt szeptember turistaszempontból az egyik legcsendesebb hónap a Karib-térségben, de én még olyan országban nem jártam, ahol a minden prospektus első oldalán szereplő nevezetességnél tök egyedül lehetett ücsörögni, és teljesen zavartalanul átöltözni fürdőruhába. Szóljon, akinek az utóbbi a Sixtus-kápolnában vagy esetleg Mekkában sikerül.

Dominikának állítólag 365 folyója van, mindegyiken legalább egy vízeséssel, bár ez a gyanúsan kézenfekvő szám az Antigua és a Virgin-szigetek népszerűségét elviselni képtelen nemzeti turisztikai hivatal kétségbeesett próbálkozásának tűnik. Az év minden napjára jutna egy, de én a vízeséseket egyrészt eleve gyorsan megunom, másrészt a másik kötelező dominikai programmal, a kirándulással is muszáj volt foglalkozni. Nem vagyok a természetjárás fanatikus rajongója, de Dominikára eljönni és nem végigmenni egyetlen ösvényén sem körülbelül olyan, mint Rómában kihagyni a Sixtus-kápolnát. Amit egyébként többször nem említek ebben a bejegyzésben.

A hegyes-völgyes szigeten számtalan ösvény van, ám ezek egyértelmű királya a Dominika karib nevét viselő Waitukubuli National Trail. Az összesen 183 kilométeres turistaút cikkcakkozva, de teljesen átszeli a szigetet, és szinte az összes nevezetességét érinti is. A komplett Waitukubuli 14, nagyjából egynapos szakaszra van osztva, és mivel most nekem nem volt két hetem erre, a teljes táv teljesítése fel sem merült. Pedig szép életcél lenne, minden, a világ legjobb többnapos kirándulóútjait összegyűjtő listán fel szokott tűnni ez a túra.

Így megelégedtem a 14 szakasz közül a 2-es számú teljesítésével, mivel egy helyi forrás azt állította, hogy azon a sziget minden arcából lehet látni egy kicsit. Nagyjából igaza is volt. Felmásztam a szinte a tengerből kiemelkedő meredek hegyoldalon, ahol öt perc után olyan nedves volt a trikóm, mintha fejest ugrottam volna egy medencébe. Átsétáltam kis falvakon, ahol még Roseau-nál is kedvesebbek voltak az emberek, lehetetlen volt hosszas kézfogások és kölcsönös udvariaskodás nélkül szabadulni. Kerülgettem a lapos talaj hiányában egészen lehetetlen helyeken is felbukkanó, megművelt földecskéket, ahol láttam például rastát tehenet fejni. És kúsztam-másztam lefelé egy kegyetlenül meredek lejtőn a dzsungelben, ahol végképp rájöttem, jobb is, hogy a Waitukubulin nem töltök több időt, mert az esős és saras évszakban egy napot még megúszhatok bokaficam nélkül, de hármat már kizárt.

120921_valleyofdesolation2.jpg

Dominika leghíresebb, és egyben legkeményebb túrájára így inkább helyi vezetővel indultam, ami nemcsak azért volt jó ötlet, mert lett volna, aki egy baleset után hazacipel a hátán, hanem mert nélküle csak nehézkesen találtam volna meg a Boiling Lake-et. A szigeten több ma is aktív vulkán van, és bár komoly kitörés rég nem volt, a vulkanikus aktivitás számtalan jelével lehet találkozni. Van például számtalan termálfürdő, amitől a világ  összes turistája képes megvadulni, kivéve természetesen a budapestieket, akik csak fölényesen legyintenek. A Boiling Lake-ben még én is szívesen megfürödtem volna, csak abban nem lehet, mivel a neve nem hazudik, és tényleg egy folyamatos forrásban lévő tóról van szó.

Ez a világ második legnagyobb melegvizes forrása, bár a bajnok új-zélandi versenyzőben közel sem ilyen forró a víz. Ráadásul a Boiling Lake tulajdonképpen nem is forrás, hanem egy elárasztott fumarola, bár ezt gondolom a Panamericana geológiailag rendkívül művelt olvasóinak említenem sem kell. Mindenesetre a tó tényleg teljesen egyedülálló a világon, és csak még különlegesebbé teszi, hogy egy karib sziget közepén van, ahol a legkevésbé sem számítana rá az ember, nem pedig mondjuk Izlandon vagy Kamcsatkán.

Magából a Boiling Lake-ből sokat nem lehetett látni, csak néhány pillanatra bukkant elő a forrásban lévő víztükör, amikor egy szélfuvallat éppen elhessegette felőle a gőzt. Az oda vezető úton viszont számtalan füstölgő és bugyborékoló lyukkal és pocsolyával lehetett találkozni, amelyek körül a szívárvány minden színében csapódnak ki a föld belsejéből feltörő ásványok. A dominikai kirándulások nagy előnye, hogy nem kell sok ivóvizet cipelni, mert a legtöbb patak kristálytiszta vizéből lehet inni, és ezen a terepen tényleg minden félliteres palack sokat számít.

A hatórás Boling Lake-túra végén az utolsó megálló egy tavacska, amelyből egy helyenként alig másfél méter széles szurdokon keresztül lehet beúszni egy vízesésig. Ha eddig nem bizonyosodtam volna meg arról, hogy Dominika az utóbbi egy év egyik legkellemesebb meglepetése volt, ez végképp meggyőzött volna, de erre már nem volt szükség. Csak az zavart kicsit, hogy a hideg vízben mindkét fáradt combom egyszerre görcsölt be, ami elég nehézzé tette a vízből kimászást. Nem a tipikus karib nyaralásélmény, de én nem is arra vágytam. Elég nekem annyi, hogy mostantól Dominika az egyik kedvenc helyem a világon.

Címkék: úton karib-szigetek dominikai közösség