PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

december 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31

Karib kiruccanás I: Saint Lucia

2012.09.20. 08:30 |  Bede Márton

E blog olvasói nyilván tudják, akik pedig valaha ránéztek egy Dél-Amerika térképre pláne, hogy Suriname után az egykor Brit-, ma már független Guyanának kellett következnie. Tisztességesen át is keltem a két ország határát jelentő Courantyne folyón, elbuszoztam Guyana fővárosába, Georgetownba, ott viszont elfogyott a lelkesedésem. Nem volt energiám mindenféle dzsungeltúrákat összeszervezni, így inkább azt tettem, amit minden normális ember tett volna a helyemben: vettem egy repülőjegyet Saint Luciára.

120912_tetpaul4.jpg

A Karib-szigetvilág egy részének felkeresése már ennek az útnak a tervezési fázisában is felmerült. Az utóbbi hónapokban komoly kétségeim támadtak azzal kapcsolatban, hogy ez össze fog-e jönni, de amikor megláttam a Georgetownból induló repülőjegyek árait mindenféle egzotikus szigetekre, éreztem, hogy erre le kell csapnom. Ha a Karib-szigetekre, azokon belül is a Kis-Antillákra, még azokon belül pedig a Szél felőli szigetekre most nem jutok el, akkor talán soha, és nekem – mint minden normális embernek – nincs kedvem úgy leélni az életem, hogy soha ne jussak el a Szél felőli szigetekre.

Azért kezdtem Saint Luciával a karib túrát, mert a LIAT nevű regionális légitársaság bonyolult menetrendjének és árpolitikájának áttanulmányozása után arra jutottam, hogy így lesz a legolcsóbb és a legegyszerűbb. A LIAT-nál kevés rosszabb hírű légitársaság van, a rövidítés az oldalrepesztően fergeteges légiutas-humor szerint azt jelenti, hogy Leave Island Any Time, esetleg azt, hogy Luggage In Any Terminal, de nekem semmi gondom nem volt velük. Időben indultunk el, és a hátizsákom is megérkezett, pedig Barbadoson volt egy átszállás. Az egyetlen karibias pillanat az volt, amikor a barbadosi reptéren összekeveredtek két járat utasai, és én majdnem az Antiguába tartó gépre szálltam fel. Az sem lett volna tragédia.

120912_soufriere3.jpg

Az egész karib kalanddal kapcsolatban több félelmem és fenntartásom is volt, de úgy voltam a dologgal, hogy ha minden rosszul sül el, legfeljebb az első járattal visszarepülök Guyanába. Természetesen először is attól rettegtem, hogy minden borzalmasan drága lesz. Szerencsére gyorsan kiderült, hogy ez nem így van, de annyira nem, hogy néhány hét múlva lesz is itt egy bejegyzés a Szél felőli spórólásról. Oda kellett figyelnem a költségekre, és Saint Lucián fel sem merült, hogy csak találomra beüljek az első szembe jövő étterembe, és kirendeljem a fél étlapot, mint Bolíviában vagy Ecuadorban, de így is teljesen normális helyeken tudtam enni, aludni, turistáskodni és szórakozni.

Attól is féltem, hogy ezeken az apró karib szigeteken – Saint Lucia alig 600 négyzetkilométer –, nem tudok majd elszakadni az Amerikából repülővel és hajóval érkező tömegektől. Ehhez képest életemben Saint Lucia volt az első ország, ahol fehér emberrel néhány futó hi-nál és hello-nál több szót nem is váltottam. Igen, csak hat napot töltöttem itt, de az utóbbi egy évben sem nagyon volt olyan hat nap, amikor ennyire elmerültem volna a helyi kultúrában.

A harmadik komoly aggodalmam egyébként éppen ezzel a helyi kultúrával volt kapcsolatos, nevezetesen hogy nem fogok olyannal találkozni. Kevesebb, mint 200 ezer lakos, számtalan turista, mi érdekes lehet ott? Ez a félelmem abban a pillanatban szállt el, amikor a főváros, Castries egyik lerobbant részén található szállásomon egy félszemű néger nyitott ajtót, a további napokat pedig egy ötgyermekes anyuka szárnyai alatt töltöttem, Aki szabályosan sikoltozni kezdett, amikor meglátta, hogy én hogy kelek át egy "forgalmas" úton, és nem akarta elhinni, hogy az utóbbi egy évben találkoztam már Castriesnél kaotikusabb városokkal is, és egyébként is, hazámban sem ismeretlen fogalmak az "autó" és az "úttest".

120914_pigeonisland2.jpg

A Dél-Amerikában uralkodó latin kultúrától teljesen különböző karib világot már Francia Guyanában, Suriname-ban és Guyanában is kezdtem kapiskálni, Saint Lucián viszont teljes erejével megcsapott. A különbséget azzal tudom a legjobban érzékeltetni, hogy míg latin országokban minden este van buli, zene és tánc, addig a karib vidékeken teljesen normális dolog délután kettőkor, egy forgalmas utcasarkon rázni egy kicsit az ember saját kalózcédé-standjából ordító dancehallra, tánclépésben megközelíteni a közért kasszáját, vagy a benzinkút shopjának eladójaként táncikálni kicsit kiszolgálás közben. "I like to dance" – mondta kedvesen az eladónő, aki talán érzékelte hüledezésemet, és én csak annyit tudtam válaszolni őszintén, hogy "that's great".

A karibi, egészen szélsőségesen macsó kultúrának persze vannak árnyoldalai is, egy 200 000-nél kevesebb lakosú országban elég durva, hogy szeptember első öt napjának mindegyikére jutott egy-egy gyilkosság. Ebből én nem láttam semmit, bár az kétségtelen, hogy a kis Castriesnek is voltak egészen lepukkant részei. Kedvencem az a sikátor volt, aminek bejáratánál öles GAZA STRIP felirat díszelgett, már amennyire a gomolygó marihuánafüstben ki lehetett venni. Cserébe Saint Lucia büszkélkedhet az egy főre jutó Nobel-díjak nemzetközi versenyében a második hellyel, bár tekintve, hogy a feröer-szigeteki győztes nem nagyon volt feröer-szigeteki, ez a kis karibi sziget nyugodtan hirdethetné magát azzal, hogy náluk a legmagasabb a fejenkénti agysejtek száma.

A Szél felőli szigetek Kolombusz után sokáig voltak francia kézen, és hiába került át egy részük később az angol gyarmatbirodalomba, a francia hatás máig nyilvánvaló. Saint Lucián a legtöbb település neve francia, franciák a vezetéknevek, és francia alapú a helyi kreol nyelv is. Szerencsére szinte mindenki tökéletesen beszél angolul is, bár olyan karibias kiejtéssel, hogy néha háromszor-négyszer is vissza kellett kérdeznem, hogy a legegyszerűbb kérdéseket megértsem.

Saint Luciára a francia múltnál sokkal nagyobb hatással van a rasztafariánus jelen, amelyről minden laikus tudja, hogy legfontosabb összetevői a loncsos haj és a szentségként füstölt marihuána. E felületes benyomásokat a mozgalom követőinek behatóbb tanulmányozása sem változtatta meg, a raszta vallás még egy olyan hülyeségekkel teli mezőnyben is kiemelkedően hülye, amelyben a világ összes többi vallása is indul. Fogalmam sincs, hogy képesek működni úgy, hogy egész nap nagyon erős füvet szívnak, bár erre a válasz valószínűleg az, hogy sehogy. Mindenesetre ez még mindig kevésbé fura bolondéria, mint hogy pont egy kínos afrikai császárt tartanak a messiásnak.

A rasztaságot komolyan vevő raszták speciális étkezési szabályokat is követnek, ami alapvetően a vegetarianizmusra épül, néhány csavarral. A dolog valószínűleg a híveknek sem teljesen egyértelmű, mivel a Castries-i Subwayben a sorban előttem álló nő előbb az eladó segítségét kérte az ügyben, hogy a raszták ehetnek-e sajtot, majd felhívta a barátját, akinek vitte volna az ebédet, hogy legyen szíves pontosan meghatározni, mit szeretne a szendvicsébe.

120914_pigeonisland3.jpg

Castriesben a Subway mellett Burger King és Domino's is van, de ahhoz képest, hogy milyen közel van ide Amerika, és hogy a szigetre érkező turisták döntő többsége amerikai, szó sincs arról, hogy a Coca-Cola-mámor elárasztaná a szigetet. Amikor a főváros apró kikötőjébe bemanőverez egy hatalmas óceánjáró több ezer utassal, a mólót elárasztják a szuvenírárusok, de ezeket, meg úgy általában a tömegturizmus mindenféle megnyilvánulását könnyen el lehet kerülni. A hatalmas szállodák Saint Lucia északi részének egyetlen kis darabjára koncentrálódnak, de ez a környék sincs közel olyan nyomasztó, mint Hurghada vagy a Török Riviéra.

Azt leszámítva, hogy minden egyes, 14 évnél idősebb Saint Lucia-i férfi megpróbált nekem füvet eladni ("haver, ebből vegyél, a vízesésből hozott vízzel öntözöm, tuti minőség"), nyugodtan tömegközlekedhettem és gyalogolhattam a szigeten, és simán tudtam olyan pálmafás, homokos, klasszikusan karibi strandot találni, ahol rajtam kívül nyolc turistánál több nem volt, árus pedig egyetlen egy sem. Amikor pedig nem strandra mentem, hanem valami kis halászfalu utcáin mászkáltam zavartalanul, ott nyoma sem volt fehér embernek, csak a helyiek köszöngettek rám kedvesen színesre festett faházikóik elől.

A mászkálás egyébként is a legmegfelelőbb foglalatosság Saint Lucián, mivel különleges látni- vagy csinálnivalók nincsenek itt. Viszont a sziget nagyon szép, a Pitons nevű két vulkáni kúp állítólag az egész Karib-térség legszebb darabja, és bár én még csak ezt láttam, hajlamos vagyok elhinni a dolgot. Saint Lucia kellően megalapozta a karibi hangulatom, eloszlatta minden félelmem a régióval kapcsolatban, és felkészített az utána következő, még sokkal nagyobb szám szigetekre.

Címkék: úton saint lucia karib-szigetek