PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

december 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31

Soure-Cayenne útinapló

2012.08.28. 04:38 |  Bede Márton

Kábé kéthavonta szoktam kirakni ide a blogra egy-egy részletet a privát útinaplómból. Következzen most négy nap a brazíliai Marajó szigetén található Soureból indulva egészen Francia Guyana fővárosáig, Cayenne-ig, sok busszal és sok hajóval. Cenzúrázatlan, nyers, sokkoló, tömény valóság!

351. nap, 12.08.24, Amazon Hostel, Belém

Éjfélkor sikerült elaludni, ehhez képest egész normálisan tudtam felkelni háromkor. Megettem a kikészített reggelit, bár a maracujalevet egyébként sem szeretem, és hajnalban pláne nem vágytam erre a gejl izére. Összeraktam a maradék cuccot, kisétáltam a sarokra, ahol valami paraszt beszélt hozzám két turházás közben, de próbáltam ignorálni. 3:40-hez képest pár perc késéssel megjött a busz, amin persze nem voltak olyan jó ülések, mint a kisbuszon idefelé, így fejtámla nélkül gyakorlatilag lehetetlen volt aludni.

Minden egyes sarkon háromszor megálltunk, össze-vissza kanyarogtunk Souréban, mire megtelt a busz. Fél ötre ott voltunk a kompnál, ami csak ötkor indult, úgyhogy legalább amíg álltunk, el tudtam aludni az előttem lévő szék fémtámlájára borulva, meg utána is darabokban egészen hatig, amíg meg nem érkeztünk a hajóhoz. Vettem jegyet, felszálltam, összefutottam a tegnapi két franciával, akik a földön fetrengve aludtak. Egy időre csatlakoztam én is, de nem nagyon ment.

Zenét hallgattam és olvasgattam, aztán tíz előtt tíz perccel megérkeztünk Belémbe. Ekkorra már elszállt a lelkesedésem a mai továbbindulással kapcsolatban. Talán ha tudtam volna aludni egy kicsit többet, akkor felszálltam volna a tíz perccel később induló hajóra Macapába, így csak vettem egy jegyet a holnapi hajóra, aztán betaxiztam a hostelbe, ahol már régi ismerősként üdvözöltek.

Egyből lefeküdtem aludni, aztán csak egykor voltam képes felkelni. Kimentem enni egy csodálatosat a Mekibe, és szerencsére közben találtam is egy fényképészt, ahol tudtam fényképet csináltatni. Remélem jó lesz a méret a köcsög Suriname-iaknak. A Meki remek volt, bár a légkondit bekapcsolhatták volna, és azt a sok kecsapot sem értettem. Utána elgyalogoltam pénzt váltani arra a helyre, amit a taxiból láttam, és amiről azt hittem, hogy ilyen kis maszek pénzváltó, de kiderült, hogy a Banpará kirendeltsége, ahol öt emberre volt szükség ahhoz, hogy 120 realt átváltsak euróra. Ebben volt egy 15 perces várakozás is, mert csak egy 20 eurós volt kéznél, a másikért ki kellett nyitniuk a késleltetett széfet. Ja, és felszámoltak 10 real kezelési díjat is. Mindegy, még így is jobb, mint a határon váltani.

Visszasétáltam a hostelbe, és innentől kezdve csak döntöttem magamba a folyadékot ebben a rohadt melegben, plusz megírtam a Marajós postot, így végre sikerült visszatérni a rendes blogoláshoz. Aztán kettőkor lefeküdtem aludni, miután szóltam, hogy lesznek szívesek bekapcsolni a légkondit.

352. nap, 12.08.25, Belém-Macapá hajó

Felkeltem kilenc előtt, reggeliztem egyet kényelmesen, aztán összepakoltam. Fél tizenegyre letaxiztam a kikötőbe, ahol közölték, hogy ma nem délben indul a hajó, hanem kettőkor, mert csúszás van. Aludhattam volna tovább, megebédelhettem volna, minden. Leültem. Üldögéltem, olvastam. Kettő előtt már nyilvánvaló volt, hogy nem lesz itt indulás, mivel még meg sem jött a hajó, amire azt mondták, hogy itt pakol a közelben.

Három előtt néhány perccel az utasok egy része ideges lett, és elkezdtek ordibálni a hajós cég embereivel, akik olyamsiket válaszoltak, hogy azért nem mondják meg, mikor jön meg a hajó, mert nem szeretnének hazudni. Ez senkit sem nyugtatott meg, viszont ekkor hirtelen befutott a São Francisco de Paula, mindenkit gyorsan beszállítottak, és negyed óra múlva el is indultunk.

Sajnos ez egy vacak kis hajó, sokkal kisebb, mint amivel Manausig mentem. Úgyhogy hiába hittem, hogy kevesen leszünk, jól meg van tömve, bár végül úgy tűnik, nem ér másik függőágy az enyémhez, úgyhogy talán fogok tudni aludni. És a legrosszabb, hogy sehol nem találtam konnektort, pedig a mobilt tölteni kellene. Üldögéltem két órát a felső fedélzeten, bár próbáltam a lehető legtávolabb ülni a borzalmasan ordító tévétől, miközben néztem a nem túl érdekes partot.

Fél hatkor a kiírás ellenére még nem volt vacsora, úgyhogy befeküdtem egy kicsit a függőágyamba, és annak ellenére aludtam egy kicsit, hogy a mellettem lévő család kiskölykei úgy rohangáltak át alattam, hogy folyamatosan meglöktek. Fél hétkor kimásztam és lementem kajálni, ahol megdöbbenésemre kiderült, hogy ez nincs benne a jegy árában, és fizethettem tíz reált egy tál gyenge húsért még gyengébb, hideg körettel.

Kaja után megint legfelül üldögéltem, a zene természetesen még mindig ordított. De legalább nem voltak fent sokan, és kényelmesen oda tudtam ülni egy asztalhoz írni. Tizenegy előtt elkezdték összpakolni a székeket és az asztalokat, úgyhogy lementem, gondosan lelakatoltam a hátizsákom, és lefeküdtem aludni.

353. nap, 12.08.26, Macapá-Oiapoque busz

11-ig aludgattam. Az éjszaka csúcspontja az volt, amikor találtam még egy pozíciót, amiben tudok függőágyban aludni. Kellemesen fújt a szél, nem álltunk meg egyszer sem, és persze csomószor felébredtem, de rendesen kialudtam magam, és összességében ez volt a legjobb, függőágyban töltött éjszakám. Felkeltem, lezuhanyoztam, ettem ebédre egy Cup Noodle-t, mert semmi kedvem nem volt még egyszer hajókosztot enni, aztán megkértem a büfést, hogy hadd töltsem egy kicsit a mobilt az erősítőről. Ennek persze az volt az eredménye, hogy nem nagyon mertem eltávolodni a hangos zenétől.

Összepakolásztam, aztán fél ötre megérkeztünk Santana kikötőjébe. Gyorsan leszálltam, kikerültem a taxisokat, és kigyalogoltam a főútra, ahol egyből jött is egy busz. Macapáig csak 20 perc az út, de pont átmentünk az egyenlítőn, ahol volt egy tábla, hogy itt a világ közepe, plusz egy benzinkút. A buszos lerakott valami totál kihalt főtéren, és mondta, hogy szerinte inkább mototaxival menjek tovább, mint busszal.

Ekkor már fél hat volt, és féltem, hogy tényleg hatkor indul az utolsó busz Oiapoqueba, úgyhogy gyorsan le is intettem egyet, és kirobogtunk a buszpályaudvarra. 17:40-re értünk ki, de mondta a csávó a hatos busznál, hogy már nincs hely, ám van egy másik cégnél hetes indulás is. Úgyhogy átmentem oda, de már az is tele volt, viszont ekkor integetni kezdett az első arc, hogy mégis van jegy. Gyorsan benyomtam egy csomag kekszet, mert már rohadt éhes voltam, és lehetett is felszállni. Ez volt a legrosszabb busz Bolívia óta, még légkondi sem volt, csak általános rohadás.

Sejtettem, hogy rossz helyem lesz, de az utolsó sor közepén lévő pótülés így is sokkoló volt. Ráadásul már ült rajta egy öreg paraszt, aki mutatta, hogy neki is oda szól a jegye. Leszálltam megkérdezni, mi van, erre a tatát átrakták az első sorban lévő legjobb helyre, én meg szophattam hátul. Eleve keskeny volt az ülés, ráadásul úgy rugózott, hogy amikor megállt a busz, én még másodpercekig himbálóztam. Mindegy, zenét hallgattam, és sikeresen nem idegesítettem fel magam.

Kilenckor volt egy megálló, ott ettem egy rablóhúst rizzsel, aztán tizenegykor végetért az aszfalt, és kezdődött az irtózatos rázkódás. A vesém és a könyököm minden egyes huplinál nekiütődött a kemény karfának meg valami másik alkatrésznek, és a végén már annyira rázott az egész, hogy a hátam rendszeresen nekivágódott a szivacson keresztül is az ülés szilárd hátsó részének.

354. nap 12.08.27, Hotel Ket Tai, Cayenne

Egykor volt még egy megálló, aztán kettőtől nagyjából háromig tudtam aludni, amikor arra ébredtem, hogy beesik az eső a karomra. Próbálták becsukni az ablakokat, de teljesen nem lehetett, ami nekem jó volt, mert engem már nem ért el a víz, viszont valamennyi légmozgás azért volt. Úgyhogy megint tovább aludtam, és csak négykor, Oiapoqueban ébredtem fel.

Leszálltam, és a taxisok megerősítették, amit már sejtettem, hogy csak nyolckor nyitnak a brazil határőrök. Úgyhogy letáboroztam a buszpályaudvaron, szerencsére nem egyedül. Később érkezett még két busz, azokról is maradtak ott emberek, úgyhogy a végén már egész sokan voltunk, főleg fura francia négerek, meg egy-két lepukkant fehér francia is. Olvasgattam, de hatkor már elég rosszul bírtam, úgyhogy átmentem a szemben lévő bódéba inni egy kávét. Hétkor elmototaxiztam a természetesen még zárva lévő policía federalhoz, és a szemben lévő pékségben letáboroztam egy rakás dohányó francia mellett.

Nyolckor nyitott a határ, de még mindig sztrájkol a teljes policia federal, úgyhogy nem mehettünk be az épületbe, csak egy rendkívül mogorva brazil nő jött ki átvenni vagy 20 útlevelet, aztán fél óra múlva visszaadta mindet. Röhej. Legyalogoltam a kikötőig, közben ittam egy búcsúkókuszt, és átcsónakáztam a túlsó partra, St. Georges de l'Oyapockba. Itt egy idő volt megtalálni a rendőrséget, pláne, hogy franciául kellett kérdezősködnöm, de végül meglett. Nagyon izzadtam, nagyon mocskos voltam, és ekkor már azt is éreztem, hogy bűzlök.

A rendőrségen egy magas, vékony, kopasz, sasorrú, a hóna alatt két bagettet viselő egyenruhás francia fogadott, alig bírtam nem elröhögöni magam. Mondtam, hogy nekem nem kell vízum, merthogy Union Europeenne, de erre az volt a válasz, hogy azért ezt leellenőrzik, mert példul a románoknak kell ide. Azt kellett volna válaszolni, hogy nahát, nem szép dolog így bánni a testvérekkel.

Visszamentem a kikötőhöz, ahol nem úgy nézett ki, hogy valaha is jönni fog busz, úgyhogy megállapodtam egy 30 eurós iránytaxinál. Jött még velem egy népes néger család is, akik ahelyett, hogy valaki ölébe vette volna a kétéves gyereket, beültették mellém előre az anyósülésre az egyik kamaszfiút. Aki legalább elmondta, hogy tegnap kikapott a Madrid, amitől jobb kedvem lett. De így is kegyetlen volt elől izzadva bóbiskolni, miközben félóránként megállítottak a rendőrök. Az utolsó posztnál ráadásul nem volt elég inteni, hanem kérték is mindenki papírját.

Egyre beértünk Cayenne-be, és én legyalogoltam az öt sarkot a hotelig, amit elég nehéz volt megtalálni. Becsekkoltam egy egész kedves és sok nyelven beszélő kínainál, kimentem vízért, lezuhanyoztam, aztán fejjel bedőltem az ágyba. Fél hétkor ébredtem csak fel, összeszedelőzködtem, és kimentem internetezni, aztán pénzt levenni, majd enni. Szerencsére a főtéren volt egy csomó mozgó büfé, úgyhogy egész olcsón ettem valami vietnamiaknál egy nagy szendvicset meg egy sört. Visszafelé vettem még pár sört egy újabb kínai boltban, aztán már csak blogoltam, és élveztem a légkondit. Kolumbia óta nem volt saját, légkondis szobám, igaz, ott nem is került 45 euróba.

Címkék: napló brazília úton francia guyana