PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

december 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31

Medellín

2012.06.18. 10:23 |  Bede Márton

Van néhány város a világon, amelynek már a nevétől is a rettegéssel vegyülő kiváncsiság nyilal az igényes turista gerincébe. Bejrút, Szarajevó, Érd és Groznij mind olyan helyek, amelyek felkeresésétől a jóérzésű édesanyák óva intik gyermekeiket. E díszes társaságban is kiemelt helyet foglal el Medellín. A közelmúltban valóban voltak időszakok, amikor Kolumbia második legnagyobb városát túlzás nélkül lehetett földi pokolnak nevezni, ma viszont – akárcsak a felsorolt települések egy részében – már egészen más a helyzet.

120606_medellin.jpg

Hogy Medellín alapvetően más, mint az eddig felkeresett latin-amerikai nagyvárosok, már a repülő leszállása előtt látszott. Hatalmas, medencével felszerelt paloták sorakoztak egymás mellett, és nyoma sem volt a dél-amerikai repülőterek környékére jellemző lepukkantságnak. Medellín nemzetközi reptere jó messze van magától a várostól, ám a közel egyórás buszúton sem sikerült nyomornak vagy rendezetlenségnek még a szagával sem találkozni. Egyértelműen ez tűnt a kontinens általam látott leggazdagabb darabjának, és bár később persze kiderült, hogy Medellínben is van szegénység. a város általános jómódja szinte mindenhol szembetűnő volt.

Ha a baj nem jár egyedül, Medellín a legjobb példa arra, hogy a szerencse sem. Az Egyenlítőhöz közel, 1500 méter magasságban fekvő városnál jobb klímájú hellyel például még soha nem találkoztam. Nappal kellemesen meleg van, de csak annyira, hogy akinek nem kell a tűző napon fizikai munkát végeznie, az biztosan nem fog nagyon megizzadni. A levegő viszont éjszaka sem hűl le, a medellíni estéket a jóisten is arra teremtette, hogy a jómódú és feltűnően jó kiállású lakosság szabadtéri vendéglőkben és szórakozóhelyeken üldögéljen, rövidnadrágban és trikóban. Persze a medellíniek ennél sokkal hiúbbak, és egyébként is nagyon szeretnek teljesen klímaidegen ruhadarabokra pénzt költeni, ezért a férfiak vastag pulóverben, a nők pedig még nap közben is magas szárú csizmában parádéznak.

A város eredetileg a Medellín folyó partján, egy völgyben épült, a modern metropolisznak viszont már csak a központja fér el itt. Akinek nem jut hely, illetve nem akar keveredni a pórnéppel, az a hegyoldalakba költözik. Itt vannak a természetesen Medellínben is megtalálható szegénynegyedek, ahol az összetákolt házikókon nem nagyon segít, hogy sok a város focicsapata, az Atlético Nacional zöldjére van mázolva. És itt vannak a nagyon felső középosztály által lakott, felhőkarcoló-szerű lakótornyok is, amelyek a helyszűke miatt az egyetlen reális építkezési lehetőséget jelentik. A kilátás a völgybe és az annak túloldalán emelkedő hegyekre mindenhonnét lenyűgöző, de a legjobb mégis abból a bevásárlóközpontból, amelyliknél jobb fekvésű a műfajban biztosan sehol sem létezik.

A városkép húsz éve még nem lehetett ilyen rendezett, de elsősorban nem ez ijesztette el Medellíntől a turistákat. Ahogy nyilván mindenki tudja, a nyolcvanas-kilencvenes években itt székelt a híres-hírhedt Medellíni Kartell, és annak feje, Pablo Escobar, akit végül 1993-ban tudott csak levadászni egy amerikaiak által kiképzett, kolumbiai rendőrcsapat. Egy ideig ez a kartell szállította Amerikába az ott elfogyasztott kokain kilencven százalékát, aminek köszönhetően olyan kevés idő alatt olyan sok pénz folyt be Kolumbiába, amennyire gyakorlatilag nem volt példa a szervezett bűnözés történetében.

A kábítószerkereskedelem vonzza az erőszakot, és Escobar uralma alatt, illetve a halálát követő, kaotikus években Medellínbe csak az utazott, akinek muszáj volt, vagy akinek eleve köze volt a kokainhoz. A golyók mindenkit elérhettek, még a kolumbiai válogatott focisták sem voltak védve, ahogy azt szegény Andrés Escobar (nem rokon) is megtudta, amikor az 1994-es vébén elkövette azt a hibát, hogy öngólt szerzett az USA ellen.

 

Természetesen Amerika ma is Kolumbiából vásárolja kokainjának nagy részét, csak a kereskedelmi útvonalak módosultak, és a játékot is mások játsszák. Medellín megszűnt földi pokol lenni, ma már Mexikóban gyilkolják egymást a kokainért, illetve Kolumbia más részein dúl az ostoba drogellenes háború nélkül már talán rég lezárható körmérkőzés a kormány, a baloldali és a jobboldali terroristák közt. A medellíniek viszont tanulhattak a múlt hibájából, mert ugyan városuk ma már a béke szigete, a globális kokainpiac profitjának jó része még mindig itt csapódik le. Egy jómódú medellíni a város utcáin szaladgáló nagyon jó autóknak a nyolcvan százalékát saccolta egyenesen a kokainból származónak.

Egy ilyen helyen viszont nehéz eldönteni, hogy pontosan mi származik a kokainból. Aki tonnaszámra küldi Amerikába az anyagot, az nyilván ebből gazdagodott meg. Na de mi a helyzet a Porsche-szalon tulajdonosával, aki teljesen legálisan árul drága német autókat bűnözőknek? És az étteremtulajdonossal, aki látva a medellíniek hedonista hajlamait, szakácst hozatott Peruból, és menő éttermet nyitott az egyik Rózsadomb-szerű kerületben, hogy a kokainbáróknak Porschét áruló kereskedőnek legyen hol vacsoráznia péntek este a feleségével?

A kérdés eldöntését külön nehezíti, hogy a paisák, ahogy a város és környékének lakóit hívják, mindig is híresen jó kereskedők voltak, akik egy medellíni szerint még a kolumbiai arab kisebbségnél is ügyesebben adnak és vesznek. Így a válasz valami olyasmi lehet, hogy bár a mai Medellín alapjait egyértelműen kokainból építették, különben egyszerűen nem lehetne ennyi pénz a városban, most már nem lehet szétválasztani, és tulajdonképpen teljesen mindegy is, hogy melyik peso legális, és melyik nem. A lényeg, hogy a szörnyű évek után Medellín Latin-Amerika egyik legjobb helye lett.

A poklot megjáró városok lakói a béke beköszöntével egyébként is nagyon szeretnék élni. Állítólag így van Szarajevóban is, ahol sajnos még nem jártam, de például Bejrúton biztosan látszik, hogy amikor éppen nincs polgárháború, a helyiek elképesztő kedvvel állnak neki az élet élvezésének. Örülnek, hogy lövöldözés veszélye nélkül mehetnek el vásárolni vagy szórakozni, és eleve annak, hogy egyáltalán élnek. Így a város szórakozónegyede még hétközi estéken is tele van, péntektől pedig fürtökben lobognak a BMW-k és a szilikoncsöcsök.

Van azonban Medellínben valami, ami érdekesebb annál, hogy a városiak a béke eljövetelével nekiálltak élvezni az életet, ha már egyszer futja rá. Már Bogotában is feltűnt, miközben a hétvégén a forgalom elől szinte teljesen lezárt belvárosban korzózó, bringázó és görkorcsolyázó középosztály közt sétáltam, hogy a kolumbiai nagyvárosokban nemcsak latin-amerikai de globális mércével is progresszív urbanisztikai újításokba szeretnek belevágni. Bogotá alig szenvedett kevesebbet, mint Medellín, és valahogy Kolumbia mindkét nagyvárosában egymást követik a szokatlan, bátor, és néha még jól is elsülő ötleteket bevető polgármesterek.

A kolumbiai nagyvárosok így tulajdonképpen elég jó érvek azoknak, akik már egy ideje azt kívánják, bizonyos kelet-európai országok omoljanak csak össze, hogy a kollektív pofáraesés után végre történjen valami a lábvíz helyett. Bogotában nemcsak a biciklit preferálják, hanem olyan profi és kiterjedt, zárt pályás, tehát villámgyors buszhálózat van, amilyet én még Európában sem láttam. Medellínben nemcsak magasvasút működik, hanem a világban teljesen egyedülálló módon az Ausztriából ismert kabinos sílifteket is a tömegközlekedés részévé tették. A völgy mindkét oldalán kapaszkodnak fel ilyen libegők, és ámuldozás közben csak arra kell figyelni, hogy az ember beszálláskor ne keresse automatikusan, hogy hova tehetné a síléceit.

Buenos Airesről és Santiago de Chiléről előre tudtam, hogy világvárosok lesznek, Medellín esetében viszont ez annyira meglepett, hogy mindenképpen szeretnék még ezen az úton visszamenni, és tovább álmélkodni.

Címkék: kolumbia úton nagyváros