PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Cuyabeno-Bogotá útinapló

2012.05.21. 05:13 |  Bede Márton

Másfél ecuadori hónap után viszonylag gyorsan kellett eljutnom a dzsungelből Kolumbia fővárosába. A földön-vízen-levegőben vezető utat külön kényelmetlenné tette, hogy még nem nagyon olvastam olyan ijesztő dolgokat tömegközlekedésről, mint amik Dél-Kolumbiáról keringenek. A legrémisztőbb sztori arról szólt, hogy a kisbuszt fényes nappal megállító banditák bent a járműben kezdtek el lövöldözni. Gondolkodtam a repülésen is, de elég volt egy pillantást vetni a Quito-Bogotá jegyárakra ahhoz, hogy ezt gyorsan el is vessem. Négy és fél nap alatt küzdöttem le a távot, de ha nem kell Quitóban vásárolnom, lehetett volna gyorsabban is. Ez itt az út közben írt naplóm.

248. nap, 12.05.14, Blue House, Quito

Megint nem mentünk hajnalban motorcsónakázni. Amikor ötkor felébredtem a vekkerre, nem esett az eső, de gondoltam megvárom, van-e mozgás a többi kunyhóban, és azzal a mozdulattal ki is nyomtam a mobilt. Aztán fél óra múlva arra ébredtem, hogy ha nem is szakad, de esik, úgyhogy aludtam tovább nyolcig. Megreggeliztem, lezuhanyoztam, összepakoltam, elbúcsúztam az argentinoktól és a németektől, majd elindultam a csónakkal Jaiméval, és jött velünk a szakács Raúl is, aki kapott pár szabadnapot Lago Agrióban.

Még mielőtt kikanyarodtunk az Aguaricóra, mellénk jött egy másik csónak, amelyből átszállt egy indián asszony két gyerekkel, akik közül a kisebbet vitte orvoshoz. Miközben megálltunk pár percre Jaime házánál, Raúl felvilágosította a nőt, hogy "ilyen" bajokkal jobb sámánhoz vinni a gyereket, mint orvoshoz, mert az sokszor csak megöli. És hogy mindenképpen tegyen egy piros karkötőt a gyerekre, mert az tuti meggyógyítja. Nagyon reméltem, hogy nem fog esni, de persze kétszer is rákezdett. Szerencsére nem annyira brutálisan, mint tegnap, és most kértem is előre egy nagy műanyag ponchót még a szálláson, úgyhogy kuksolhattam az alatt.

Pont akkor érkeztünk meg a kikötőbe, amikor befutott a kisbusz Lago Agrióból, benne Miriemmel és Pierre-rel, akikkel még Bañosban nyomtam együtt a canyoningot. Esküdöztek, hogy azért nem küldték még el a fotókat, mert a gépük mégsem élte túl a harmincméteres esést a vízesésnél, és nekem úgy tűnt, nem hazudnak. Elmesélték, hogy megpróbálták őket kirabolni Quitóban, és dumáltunk egy kicsit, bár ezt nehézzé tette, hogy velük érkezett meg a legsúlyosabb idióta, akit eddig Dél-Amerikában láttam, egy nagydarab, ordító német, aki folyamatosan a rendkívül béna, de szerinte nyilván őrületes kalandjait magyarázta. Eléggé örültem, hogy nem velem volt egy turnusban, gondolom a dzsungelben is ezt nyomja majd.

Kaptam ebédet, aztán elindultunk a kisbusszal, amibe persze azonnal elkezdtek fűt-fát felvenni, lévén én voltam az egyetlen utas. És persze a legvégén felszedett két olajipari munkáson kívül nem is kértek senkitől pénzt, ha már úgyis én állom a számlát. Kiváncsi vagyok, ezt megcsinálják-e a tényleg nagyon drága lodge-okból visszahozott turistákkal is, és azok is olyan kedvesem mosolyognak-e, mint én. Viszont legalább volt kaland is, még mielőtt elértük volna az aszfaltot, az úton napozott egy kábé másfél méteres kölyökanakonda.

Lago Agrióban megint nehéz volt az automatából kivenni pénzt, hogy ki tudjam fizetni az utazási irodás nőnek a repjegyem, de végül azért sikerült. Az előttem álló idiótával nem tudtam megértetni, hogy fordítva kellene dugdosnia a kártyáját a gépbe, úgyhogy feladta. Fizetés után nem volt jobb dolgom, mint beülni netezni másfél órára, aztán kitaxiztam öt perc alatt a reptérre. Egész nagy volt a gép, és nem is voltak kevesen, de még így is enyém volt három ülés, és szerencsére jól tippeltem meg, hogy a bal oldalról látszanak majd jól a hegyek a felhők felett.

Leszállás után gyorsan jött ki a csomagom, viszont nagyon úgy tűnt, hogy az alsó részt kinyitotta valami rakodómunkás. Szerencsére nem kellettek neki az alsógatyáim és a cipőim. Megalkudtam egy taxissal, megbeszéltük az ecuadori focit, majd kiszálltam a sarkon, ahol nem létezett a Rough Guide-ból kinézett szállás. Gondolom elköltözött. Viszont ott volt tíz méterre egy másik hostel, ahol szerencsére volt is hely. A szobában ott fetrengett az egész értelmes Craig Ausztráliából, úgyhogy javasoltam neki, hogy menjünk ki enni. Valami nemzetközihez volt kedvem, így beültünk egy steakhouse-ba, ahol ettünk egy elég közepes steaket, és csak utólag esett le, hogy egy fejenként 30 dolláros számla otthon is drága lenne. Közben megdumáltuk Dél-Amerikát, vicces, hogy még Valparaísóban is ugyanabban a hostelben voltunk pár hét eltéréssel. Visszajöttünk a szállásra, és én leültem maratoni csatát vívni az elképesztően lassú internettel, hogy fel tudjam tölteni az utolsó olvasói kérdéses bejegyzést. Kiderült, hogy itt van a Mark nevű seggfej amerikai is, akivel az első két napon együtt voltunk Cuyabenóban, de minden beszélgetési próbálkozást némán hárítottam. Fogalmam sincs miért, de hajnali ötig még álmos sem voltam igazán, úgyhogy akkor feküdtem.

249. nap, 12.05.15, Blue House, Quito

Tízre állítottam a vekkert, ehhez képest felébredtem fél kilenckor valami neszezésre, és még csak nem is voltam halálosan álmos. Tízig fetrengtem, aztán kimentem reggelizni a helyi Starbucks-utánzatba. Utána fogtam egy taxit, amelynek sofőrje egyrészt valami érthetetlen akcentust beszélt, másrészt enyhén fogyatékos is volt. Mondtam, hogy vigyen a Quicentro nevő plázába, erre elvitt egy másikhoz. Még egy dollárért aztán csak tovább mentünk.

Sajnos a Quicentróban kiderült, hogy Sarah Quilotoában hülye tippet adott, nincs is ott Levi's bolt. Volt viszont Cartier, Armani és Bulgari, meg úgy általában is súlyos jómód. És Gas, Diesel, Lee és Guess is, de semmi kedvem nem volt farmerokat próbálgatni, úgyhogy egyikbe sem mentem be. A legjobb pedig az volt, hogy elmentem vécére, és miközben én bent ültem a fülkében, a tejüveg ajtót közben kívülről egy nő. Találtam wifit, úgyhogy megnéztem, igazából hol van a quitói Levi's bolt, és miután kiderült, hogy kábé negyed óra sétára, nekiindultam gyalog.

Persze megint paráztam a sok quitói rémtörténet miatt, de aztán látszott, hogy egy nagyon jómódú lakónegyeden kell csak átgyalogolni, ami tele volt rendőrökkel meg privát biztonság őrökkel. A másik plázáról kiderült, hogy ennél akart eredetileg a taxis kirakni, így már nemcsak őt tartottam debilnek, hanem magamat is. Gyorsan vettem egy 501-est, majd egy fülhallgatót is, úgyhogy végre megint fogok tudni zenét hallgatni. Innét már nem volt messze a szállás, így visszagyalogoltam, és nyomtam megint egy rohadt jó cevichét ott, ahol már egyszer április elején is ettem. Csodálatos érzés nyolc hónap után nem azokban a rohadt lecipzározható túranadrágokban mászkálni, hanem egy rendes farmerben.

Visszajöttem a szállásra azzal a szándékkal, hogy sziesztázom egy kicsit, de ezt lehetetlenné tette a szobában zokogó argentin lány. Úgyhogy feladtam, és megpróbáltam maláriagyógyszert vásárolni, de minden egyes patikában össze-vissza hülyeségeket beszéltek a patikusok arról, hogy miből mennyit kell beszedni, így erről is lemondtam. Majd Bogotában. Inkább eltaxiztam az óvárosba, amitől az ég világon semmit nem vártam, erre egészen meglepően érdekes volt, Arequipa óta egyértelműen a legjobb a műfajban. Végigsétáltam pár téren és utcán, templomokba nem volt energiám bemenni, de így is jó volt.

Visszataxiztam, súlyosan sokat zabáltam a Mekiben, visszasétáltam a szállásra, és rémtörténeteket olvasgattam dél-kolumbiai buszok kirablásáról. Az tuti, hogy éjjel nem szállok fel semmire. Összepakoltam, és megpróbáltam kilenckor elaludni, de nagy volt lent a zaj, úgyhogy csak később sikerült.

250. nap, 12.05.16, Hotel San Sebastian, Pasto

Fél háromkor felébredtem valami matatva érkező köcsögökre, de visszaaludtam, aztán fél hatkor én verhettem fel őket matatással. Összeraktam a maradékot, és lementem szólni, hogy hívjanak taxit, de nagy meglepetésemre a recepciós mondta, hogy már megrendelte hatra. Ezek szerint megjegyezte tegnapról. Csoda. Jó rohadt rég nem fizettem tíz dollárt taxiútért, de ez az északi buszpályaudvar kint van a francban, és ha eddig tartottam magam ahhoz Santiago óta, hogy teljes cuccal nem tömegközlekedek, hülyeség is lett volna pont hajnalban, Quitóban belevágni.

Csak tíz percet kellett várni, és fél hétkor már indult is a buszom Tulcán felé. Próbáltam aludni, hogy múljon az idő, meg fáradt is voltam, de percekre ment csak. Cserélődtek mellettem az emberek, a legidegesítőbb egyértelműen a dagadt, kötögető nő volt, aki folyamatosan bökdösött könyökkel. Otavalo után berakták a Shooter című műalkotást, de az első lövöldözés közben volt egy rendőrségi kontroll, amelynél mindenkinek le kellett szállni, és a férfiak többségét a busz oldalához állítva megmotozták. Engem szerencsére nem. A buszon közben nyomtak egy pause-t úgyhogy innentől kezdve zavartalanul nézhettem a filmet a pilótafülke hátsó üvegére ráapplikált laposképernyős tévén.

A filmnek csodálatosan abban a pillanatban lett vége, amikor megérkeztünk Tulcánba, viszont egyúttal el is kezdett szakadni az eső. Leszálltam, megalkudtam egy taxissal a határig, de miközben kiszedtem az esőkabátom a hátizsákból, odajött egy arc, hogy ők hárman vannak, taxizzunk együtt, úgy olcsóbb. Mondtam, hogy kösz nem, egyedül megyek. Egy buszon voltak velem, de valahogy fura volt a kérés, pláne amikor utánaszámoltam, hogy a 3,5 dolláros viteldíjból mennyit spóroltak volna, ha beszállok melléjük negyediknek. Persze megint eszembe jutott, hogy mi van, ha tisztességes emberekkel cseszek ki, de tényleg jobb itt nem rizikózni.

Kitaxiztam a határra, fél perc alatt kiléptem Ecuadorból, átsétáltam a határt jelentő hídon, majd hiába voltak kábé csak hárman előttem a kolumbiai belépésnél, ezer év volt, annyit pöcsöltek. Közben elállt az eső, úgyhogy végleg feladtam, hogy ma eljussak sötétedés előtt Popayánig, inkább megalkudtam ott helyben egy taxissal, hogy vigyen el Lajasba, aztán vissza Ipialesbe. A csávónak zöld műsmaragd-berakásos fogszabályzója és versenyre tuningolt kocsija volt, de egyébként kedvesnek tűnt, és ő is megerősítette, hogy Pasto és Popayán közt csak világosban szabad közlekedni.

Lajasban nem lehetett egészen a templomig lemenni kocsival, úgyhogy fennhagytam a nagy hátizsákom a csávó kocsijában, én meg leszaladtam a völgybe. Messziről majdnem olyan jól nézett ki a cucc, mint fényképen, de persze közelről látszott a neogót giccs. Csináltam pár képet, aztán elindultam futólépésben felfelé, de sürgősen le kellett lassítanom, annyira kifulladtam így majdnem 3000-en. A csávó elvitt Ipialesbe, ahol megálltunk előbb egy bankautomatánál, majd tovább a buszpályaudvarra. Kiszálláskor odaadtam a csávónak a 20 000 pesót (kábé 11 USD), mire közölte, hogy adjak még négyet, mert a bankautomatás kitérő nem volt benne. Dehogynem volt, világosan mindenről megalkudtunk, nem vagyok hülye. Viszont fáradt is voltam, meg annyira meg is lepett ez a nem várt pofátlanság, hogy adtam még egy tízest. Erre közölte, hogy nincs 2000-e vissza. Erre rácsaptam az ajtót.

Asszem nyolc hónap alatt ez volt a legnagyobb összegű lehúzás, amit beszoptam, de persze nem is maga a pénz idegesített, hanem a tehetetlenség. Tényleg a váratlanság volt a baj, plusz hogy nem volt ott egy büdös lélek sem a környéken, amikor a hátizsákjaimat még ki sem szedtem a kocsiból, és így nagyon szar volt az alkupozícióm. Mindegy, ennél sokkal súlyosabb sztorik vannak Dél-Kolumbiáról, ha 5,5 lenyúlt dollárral megúszom ezt a pár napot, boldog leszek.

Felszálltam egy Pastóba tartó minibuszra, amelynek sofőrje direkt csak beláthatatlan kanyarokban volt hajlandó előzni. De ez még mindig kevésbé volt idegesítő, mint a sok útépítés, valamint a kamionok, amik mögött csak lépésben lehetett haladni. És csomó rendőr is állt az út szélén, de minket csak egyszer állítottak meg. Négyre érkeztünk meg Pastóba, ahol a buszpályaudvaron gyorsan meg is vettem a holnap déli jegyem Bogotába. Szerencsére a taxis ismerte a kinézett szállást, ahol még normális szoba is volt, igaz, szokás szerint a hotelnek azon a végén, ahova nem ér el a wifi.

Lepakoltam, majd kimentem enni, de nem találtam meg az elvileg jó sült csirkést. Mindegy, ettem két arepát, legalább olcsó volt. Viszajöttem, ittam két sört a szobában, miközben életemben eléször megnéztem egy részt a House-ból, és néha átkapcsolgattam a Vasco-Corinthians Libertadores-negyeddöntőre. Eléggé bejön az utcáról a zaj itt a  negyediken is, de azért tizenegykor lefeküdtem aludni.

251. nap, 12.05.17, Pasto-Bogotá busz

Végre rendesen tudtam aludni, egészen fél kilencig. Tízkor kimentem reggelizni a még tegnap kiszemelt helyre, ami belülről is annyira elit volt, mint kívülről. Ettem egy irtózatos méretű szendvicset, közben meg azon szórakoztam, hogy mennyire fantasztikusan latin-amerikaiak ülnek a szomszéd asztaloknál. Volt két kifogástalan öltönyű öregúr, akik valami telekről beszélgettek, mögöttük meg egy klasszikus szépségkirálynő teljes sminkben, két harmincas, egyenruhás katonatiszt társaságában.

Visszasétáltam a hotelbe, szerencsére pakolni alig volt mit, és kitaxiztam a buszpályaudvarra. Egyből éreztem, hogy a jó buszcéggel utazom, amikor kiderült, hogy még saját várójuk is van. És nagy mázlim volt, mert üres a mellettem lévő ülés. Viszont a déli indulás késett majdnem fél órát, majd annyi ideig kóvályogtunk mindenféle elterelések közt Pasto szűk utcáin, hogy már majdnem egy óra volt, mire végre kijutottunk A végig kétszer egy sávos úton Popayánig folyamatosan felújítások voltak, mondjuk ahogy helyenként le volt szakadva az út fele, jobb is. Élvezve az új fülhallgatót végig zenét hallgattam, és csak akkor idegesítettem fel magam, amikor négykor megálltunk húsz percre, ami természetesen negyven lett valami étteremben, ahol pofátlanul drága kólát árultak. Enni nem is voltam hajlandó, igaz, éhes sem voltam, ami azért könnyebbé tette az elvhűséget.

Végül hét előtt pár perccel értünk Popayánba, úgyhogy csak az utolsó kábé fél órában volt sötét. De addig is akkora volt a forgalom, hogy el nem tudom képzelni, hogy működnek itt fegyveres banditák, pedig annyian mondták, hogy biztos működnek. Azért jó érzés volt, hogy ez a busz tényleg nem állt meg senkinek az út szélén. Viszont valami borzalmas keresztény filmet vetítettek, amikor már nem kanyargott túlságosan az út. Ecuadorban is ez volt, hogy a jó buszcég a kényelemért, tisztaságért és óvatos sofőrért cserébe téríteni próbált.

Popayánban csak két percet álltunk, gondolom próbálták behozni a késést. Calíig írni akartam, de még itt is nagyon kanyargott és dobált az út, így nem nagyon lehetett, inkább csak jegyzeteltem. Utána megpróbáltam aludni, de 11 után megállították a buszt valami rendőrök, és kezdetét vette életem egyik legalaposabb motozása. Először is minden férfinak le kellett szállnia a buszról, és két kézzel a busznak támaszkodni. Nekem mindenem szétkapták, még az övtáskám is, és mivel mindent kisméretű nejlonzacskókban tartok, azokat mind áttapogatták, gondolom kokainilag. A végén az egyik cipőmet is levetették, majd egy hosszú tűt szúrtak a talpába, hátha ott tartom a drogot.

Ezek után elkezdték kipakolni a csomagtartót, és minden, de minden cuccot tételesen átnéztek. Viszont ők maguk vissza is pakolták az egyenként kiszedett ruhadarabokat, így még lassabban ment a dolog. Amikor nagy nehezen kinyitottak egy gondosan lezárt kartondobozt, és csak kávészemek voltak benne, a teljes utazóközönség jót röhögött. Az egyik rendőr jobbról szedte a cuccokat, a másik balról, és szerintem a pont középen lévő nagy hátizsákomról mindkettő azt hitte, hogy a másik már átnézte, úgyhogy az volt az egyetlen csomag, amit nem kaptak szét. Hála istennek, mert semmi kedvem nem lett volna segíteni a visszapakolásnál.

Vagy 40 perc volt az egész procedúra, utána kedvesen elköszöntek, mi meg mehettünk tovább. Megpróbáltam aludni, és kétségbeesetten vettem észre, hogy már annyit aludtam buszokon, hogy pontosan tudom, mi az ideális pozíció.

252. nap, 12.05.18, Bed&Breakfast Chorro de Quevedo, Bogotá

Viszonylag jól aludtam nyolcig, csak párszor ébredtem fel az éjjel. Először valami déli buszpályaudvaron álttunk meg Bogotában, de mondta egy nő, hogy a végállomás közelebb lesz a központhoz, úgyhogy mentem tovább. Kilenc előtt ott voltunk, kiálltam a jó hosszú sort a taxikhoz, majd elindultunk Dél-Amerika eddigi legnagyobb dugójába. Valami hidat újítanak fel, attól állt be az egész város, több mint egy óra volt elérni a szállásig.

Ahol hála istennek már át lehetett venni a szobát, amire nem igazán számítottam. Lecuccoltam, neteztem egy kicsit, aztán elmentem ebédelni a kinézett szardíniai étterembe, ami itt van két sarokra. Közben láttam, hogy ez a környék a Kazinczy utca és a Gödör helyi keveréke, és minden lépcsőn egyetemisták fetrengenek. Az étterem vicces volt, egy szardíniai csaj csinálja, és szerintem az egyenesen a falujukból ideszállított mamma a szakács. A kaja annyira nagyon azért nem volt jó. Visszamentem a hotelbe, és végre sziesztáztam egy kényelmeset, amiből arra ébredtem, hogy a takarítónő dörömbölve kérdezi, hogy akkor leadom-e a szennyesem, vagy sem.

Címkék: napló kolumbia úton ecuador