PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

december 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31

Válaszok olvasói kérdésekre IV.

2012.05.15. 07:36 |  Bede Márton

Remélem az áldott jó olvasók még nem unják – én a 150 megválaszolt kérdés végét kicsit azért már igen. Mindenesetre igyekeztem állni a sarat, úgyhogy itt az utolsó kör olvasói kérdés. Természetesen a továbbiakban is igyekszem minden értelmes és hülye kérdésre válaszolni, csak inkább privát mailben. A cím itt van jobbra.

Mi a legfontosabb dolog számodra, amit tanultál az utazásaid során? Inkább életigazságra, belső felismerésre gondolok, nem mondjuk gyöngyfűzésre vagy lópatkolásra - persze ha neked az, akkor annak a válasznak is örülök.
Hát azért töltöttem én hónapokat gyöngysorok készítésével egy kovácsműhelyben, hogy aztán ne érdekeljen senkit a tudományom??? Sajnos igazán nagy felfedezésről nem tudok beszámolni. Persze, a világról csomót tanultam, de személyes megvilágosodásra nem került sor. Ha mindenképpen kell mondanom valamit, akkor talán az lenne hogy az emberek mennyire hasonlóak mindenhol a világon. Ja, és hogy a magyar mentalitás, a hozzáállás mindenhez és főleg egymáshoz, egyszerűen elviselhetetlen és elfogadhatatlan.

Mennyire érdekli ott az embereket az európai futball? Oké, gondolom változó, ahogy ez innen is kiderült, de ha mondjuk kacsacsőrrel kéne szemléltetned, hogy melyik országban vannak képben leginkább és melyikben legkevésbé?
Egyértelműen Argentínában vannak a legjobban képben. Sőt, azt is megkockáztatnám, hogy nincs a világon még egy olyan futballkultúrájú ország, mint Argentína, és itt nem a játék színvonalára gondolok, hanem arra, hogy mennyire fontos része az emberek életének a hétvégi meccs, és menyire értik a játékot. Hozzáteszem persze, hogy Brazíliában még nem jártam ezen az úton. Ezen kívül elég változó a színvonal országonként. Mindenhol van, aki vágja még a német másodosztályt is, de hát ilyen megszállottakkal Magyarországon is lehet találkozni. És sokan vannak, akik csak azért ülnek le a meccs elé, mert férfiként kötelező, de valójában fogalmuk sincs az egészről. Még nem voltam Venezuelában, de biztos vagyok benne, hogy hiába most a valaha volt legjobb a válogatottjuk, ott érdekli a legkevesebbeket a foci, hiszen a baseball a nemzeti sport.

Mit gondolsz: gyerek & backpack? Persze nem egy évre, csak pár hét, egy-két hónap.
Mivel nincs gyerekem, csak felületes benyomásokra, valamint a szüleim rémtörténeteire tudok hagyatkozni, amik a velem kisgyerekként utazásról szólnak – igaz, nem hátizsákkal. Abban biztos vagyok, hogy egészen kis gyerekkel semmi értelme nincs sem így, sem máshogy utazni. A gyerek még nem élvezi, a szülőnek pedig csak nyűg, bármennyire imádja drága csemetéjét. Azt is gondolom, hogy 15-18 éveseket megalázó így utaztatni, mert rendkívül kellemetlenül éreznék magukat a klasszikus backpacker helyeken a szüleikkel, miközben náluk 2-3 évvel idősebbek ott már egyedül nyomulnak, egyik kezükben sörrel, másikban dzsointtal. Tehát maradjunk a 6-14 éves korosztálynál, akik valószínűleg szintén jobban örülnének, ha a szüleik nagyobb kényelmet biztosítanának nekik, de ha nem túl hisztisek, talán ráveheteőek a hátizsákos utazásra. Nem azt mondom hogy sok, de jónéhány ilyen családdal találkoztam, és mindig nagyon cukin néznek ki, ahogy a nagy hátizsákos szülők mögött nyomulnak a gyerekeik a valamivel kisebb cuccaikkal. Azt nem tudom, hogy a család melyik tagja mennyire élvezi ezt, és mennyivel járnának jobban még anyagilag is a szülők, ha a gyerekeiket inkább valami nyári táborba fizetnék be, míg ők elhúznak nyaralni a világ másik felére. És a tény, hogy ezek a backpacker családok 90 százalékban franciák voltak, szintén óvatossá tesz a dolog pozitív megítélésével kapcsolatban. Összességében azt mondanám, bogy előbb érdemes lehet kipróbálni egy hétre valami közepesen egztikus helyen, aztán ha mindenki élvezte a kalandot, lehet menni a Mount Everestre.

A kérdésem az lenne, hogy a "mañana" kifejezést mennyire használják, és mennyire veszik komolyan, tehát tényleg kaphatja válaszként ezt egy egyszeri ember hivatalban/boltban/akárhol vagy ez csak a nyugatiak által keltett városi legenda? Tényleg ennyire lazák, és ha igen, akkor működhet-e így egy ország és fejlődésben elérheti egy nyugat-európai ország fejlettségét?
Én turistaként nem nagyon találkozom ezzel. A buszok szinte mindig pontosan indulnak, és ha befizetek valamire, azért meg is kapom a kívánt szolgáltatást. Sőt, tulajdonképpen meg is lepett, hogy hírével ellentétben mennyire jól működnek Latin-Amerikában a dolgok. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy ha üzletelni akarnék itt, esetleg állami bürokráciával kellene küzdenem, más lenne a helyzet. Egy ország tökéletesen elműködik így is, és bár nyilván soha nem lesz Latin-Amerika olyan fejlett, mint Nyugat-Európa, szerintem ettől az itteniek nem töltik minden napjukat totálisan kétségbe esve.

Az előző út alapján szerinted el fog jönni az érzés, hogy na uccu haza?
Ott sem jött el, csak elfogyott a pénz, és amikor megvolt a Budapestre (illetve pontosabban Bécsbe) szóló repülőjegy, akkor már a hazautazás jelentette a nagy kalandot egy év Ázsia után. Azt hiszem most is valami hasonlóról lesz majd szó.

A kérdésem, ami talán egy önálló bejegyzés is lehetne, hogy milyen trükkökkel próbálnak lehúzni/átverni utazás közben, és hogyan tudod kivédeni ezeket.
Lehet, hogy ebből lesz egyszer egy önálló bejegyzés, úgyhogy tényleg csak röviden. Először is, a levelekből látom, hogy ez az egész lehúzás-téma egészségtelenül élénken érdekli a magyarokat. Úgy tűnik általános kelet-európai jelenségről van szó, rajtunk kívül csak az izraeli turisták életében meghatározó rettegés ez. Írtam már az előző válaszkörben, hogy szemben Ázsiával, Latin-Amerikában nincs olyan sok trükkös lehúzás, cserébe a sokkal több erőszakos bűncselekményért. De a lehúzások természete mindenhol ugyanolyan: vagy megpróbálnak rádsózni valamit, amire nincs szükséged, vagy megpróbálnak többet kérni egy szolgáltatás vagy termék valós áránál. A védekezés így egyszerű. Egyrészt az ember csak azt vegye meg, amire szüksége van, és ne dőljön be olyan amatőr próbálkozásoknak sem, mint amikor a taxis azt hazudja, hogy a kiszemelt hotel bezárt, ő tud egy jobbat. Másfelől meg érdemes legalább hozzávetőlegesen tudni előre, hogy mondjuk egy taxiútért vagy a Nazca-vonalak berepüléséért mennyit kell fizetni. Ilyenekre van az internet meg a helyiekkel folytatott beszélgetések.

Nem vagy olyankor kissé mérges az itthoni kollégáidra, mikor az alapvetően szórakoztató és értékes blogodat a "Panamericana: Mennyire büdös egy cipő nyolc hónap Dél-Amerika után?" linkkel teszik ki az Indexen a címlapi blogketrecbe? Vagy ezt előtte megbeszélik veled?
Kicsit sem vagyok dühös, mivel azt a címlapi ajánlót konkrétan én küldtem. Sokévi ottani munka után azért nagyjából tudom, mire kattintanak az Index olvasói. Aki a Panamericanára egyébként is kiváncsi, azt nem kell becsalogatni, úgyis ránéz a blogra vagy követi Facebookon.

Többször szerepelt már a blogon, hogy nem vagy nagy fotós, és elég egy iPhone4 a képekhez. Nem gondoltad mégis úgy egy két helyen, ahova az ember – szinte egészen biztosan – egyszer jut el (Húsvét szigetek, Galápagos, Antarktisz, stb.), hogy azért kellett volna vinni egy rendes fényképezőgépet is valami normális objektívvel?
Remélem válaszommal nem taposok egyetlen hobbifotós lelkébe sem. Az a helyzet, hogy engem nemcsak nem érdekel a fényképezés, hanem eleve nem is értem, mi szükség van arra, hogy valaki egy ezerszer lefotózott hegyet ezeregyedszerre is megörökítsen. Szeretném azt hinni, hogy azzal, hogy magyarul, sajátosan magyar szemszögből írok olyan vidékekről, amelyekről minimális, esetleg semmilyen szöveg nem született magyarul, én valami újat csinálok. A fotózással viszont szerintem nem ez a helyzet, és ne is mondja nekem senki, hogy egy hetet eltöltve a Húsvét-szigeten olyan képeket tud csinálni, olyan perspektívákat tud észrevenni, mint őelőtte soha senki. Ezért egyetlen egyszer sem gondoltam, hogy nekem bárhol egy jó kamerára és egy normális objektívre lenne szükségem. Ha nagyon emlékezni vágyok majd, előkapom a magam vacak kis képeit, ha meg gyönyörködni, akkor beütöm a Flickr vagy a Google képkeresőjébe, hogy "Antarctica".

Az elhatározás már megszületett, egyetem után, 2-3 év múlva nekivágnék egy világkörüli útnak (persze ez még nagyrészt álomkategória még, de...). A két kirándulást (Dél-Amerika és Ázsia) mennyire lehetséges mondjuk 1-1,5 évbe "belezsúfolni"? Az eddigi tapasztalataid alapján mennyi az a minimum pénzösszeg, amiből egy ilyen utat ki lehet hozni? Mennyire népszerű/megtűrt Dél-Amerikában az utcazenélés, és szerinted mennyi segítséget jelenthet anyagilag egy-két nagyvárosban pár óra gitározás?
Nyilván bármit, bármennyi időbe bele lehet zsúfolni, csak egyrészt drágább lesz a sok utazás miatt, másrészt sokmindenről lemarad az ember. Meg kell találni az ideális egyensúlyt, nyilván az sem megoldás, ha az ember egyetlen országban tölt el egy évet, hogy mindent, de tényleg midnent megnézhessen. Szerintem Ázsiában el lehet lenni egy évet másfél-kétmillió forintból, ha nagyon spórolsz. Vannak ennél is olcsóbb megoldások, például saját bicikli + couchsurfing, de ezek nem az én műfajaim. Szerintem dél-amerikai országokban minimális segítséget jelent pár óra gitározás, pláne, hogy a helyiek úgyis jobbak. Viszont nekem kifejezetten ellenszenvesek azok a külföldiek, akik ilyesmivel, meg karkötő-árusítással finanszírozzák az utazásukat, így teremtve felesleges konkurenciát az egyébként is koldusszegény helyieknek, akiknek tényleg nincs más lehetőségük a megélhetésre, mint turistalátványosságok előtti kis standjukról vackokat árulni külföldieknek.

Tudom, így túl az utazás felén hülyeség a tervezésről kérdezni, de engem mégis az érdekelne, hogy milyen megelőző feladatai vannak egy ekkora utazásnak. Nem a cucc összeállításra gondolok, hanem az út tervezésére, utánjárás dolgoknak, stb… Főbb eseményei és hogy mennyi idődbe telt!
Ez is egy kicsit olyan felesleges aggódás, mint túl sokat gondolkodni a lehúzásokon, viszont ezt teljesen megértem, mivel az első utam előtt én is nevetségesen túlparáztam és túlterveztem magam. Ez a mostani előtt nagyjából annyit kellett csak kitalálnom, hogy melyik évszakban hol akarok lenni, hogy például Patagóniában ne télen legyek. Összeírtam a cucclistát, megvettem, ami hiányzott róla, beadattam egy-két oltást, elintéztem a banki dolgokat, elolvastam az Argentína és a Chile útikönyveimet, valamint eladtam az autóm és kiadtam a lakásom, bár ez utóbbi két programpont nyilván opcionális. De pont ez a kettő is igényelte a legtöbb ügyintézést. A valódi tervezés egy hónap volt, de az sem egész napos rohangálást jelent, sőt.

A kérdésem az lenne, hogy milyenek az egyéni közlekedési szokások, eszközök arrafelé? Például szegényebb országokban lovon járnak, mert nincs autó, vagy arrafelé is elterjedtek a 125-ös motorok mint Ázsiában, van-e a közlekedésben olyan szokás/előírás ami felénk nem dívik? Vannak-e motoros bandák, autótuningolás (sötétített II. Golf... :-) )? Mennyire érintheti őket az olajválság, milyen szinten áll a motorizáltság arrafelé? Státuszszimbólum arrafelé az autó (motor), vagy eszköz?
Lovon nem igazán azért járnak, ahol egyáltalán azon járnak, mert olyan szegények, hanem mert olyan ösvényeken kell közlekedniük, amin nem megy fel a kismotor. Egyébként aki megengedheti magának, az motorizált. Sajnos engem kevés dolog érdekel kevésbé, mint az autókultúra, úgyhogy félek, nem tudok mindenre válaszolni. Mindenesetre az feltűnt, hogy milyen sok a kínai gyártmányú autó és főleg kisteherautó meg kisbusz. Az olajválság jóval kevésbé érinti Latin-Amerikát, mint Európát, mivel sok országnak vannak saját olajmezői, amelyiknek meg esetleg nem, az is egyszerűbben és olcsóbban jut hozzá, mint mi.

Meddig bírnád a turista-életformát?
Most azt hiszem, hogy több évig, és több év után valószínűleg azt gondolnám, hogy örökké. De nyilván ez arról is szól, hogy van-e valamiért hazamenni.

Nem szoktál vicces furcsaságokat álmodni? És ha igen, megosztanál pár vállalható álmot? Velem mindig az van, hogy új helyeken, új élmények hatására néha irtózatosan vicces képtelenségeket álmodok – gondolom, így dolgozza fel az agy az új impulzusokat. És látva, hogy milyen emberekkel, állatokkal, helyekkel és miegyebekkel szembesülsz, hátha téged is megihlet egy-két frappáns álom erejéig.
Elképesztő hülyeségeket szoktam álmodni, de akkorákat, hogy nem is merek itt egyet sem megosztani. De ezek szinte soha nem latin-amerikai helyszíneken játszódnak itt megismert szereplőkkel, hanem inkább otthon és otthoniakkal. Szerintem ebben azért a most éppen szedett malária-gyógyszerem is szerepet játszik, és még inkább az, hogy ha az ember új ágyban alszik, márpedig én átlagban három-négy naponta új ágyban alszom, a nyugtalan alvás hülye álmokkal jár. Ja, és nekem egyébként otthon is vannak alvászavaraim és színes álmaim, úgyhogy eleve minősített esete vagyok a hülyeségnek.

Kíváncsi lennék, hogy ott, ahol egész elképesztő természeti kincsek vannak, hogy van megoldva a bemutatásuk? Vannak kijelölt túraútvonalak pl. a fél Magyarország méretű erdőkben/hegyi réteken? Vagy az ember csak elindul a dzsungelbe be, és remélhetőleg nem eszi meg egy krokodil? Illetőleg nemzeti parkokban, védett területeken kell engedélyt kérni, van valamiféle ellenőrzés, bemutatható/elzárt részek, ilyesmik?
Nagyon változó a dolog. Az egyik véglet a Galápagos, ahol komplett szigetek vannak elzárva a turisták elől, és csak speciális engedélyekkel rendelkező kutatók tehetik be a lábukat. A másik meg azok az amazóniai vagy Andok-beli nemzeti parkok, ahol vannak ugyan parkőrök, de aki elég kemény csávó hozzá, az gyakorlatilag oda mehet szabadon, ahova csak akar. Ez a két véglet között vannak az Európában megszokotthoz hasonló természetvédelmi területek, ahol van belépő, valamennyire kijelölt útvonalak is, dolgoznak parkőrök, és aki élő állatokat akar látni, jobban teszi, ha szakértő vezetővel megy. Összességében a gazdagabb országokban, mint Chile és Argentína, van kultúrája mind a természetvédelemnek, mind a természetjárásnak, míg a csóró helyeken ilyen faxnikra nincs pénze sem az államnak, sem a polgárainak.

Mennyivel nagyobb dolog ott egy UEFA Bajnokok Ligája, mint itt egy Copa Libertadores? Melyik ott a legnépszerűbb európai klub, és melyik a leginkább figyelemmel kísért bajnokság?
Ha a helyi csapat, vagy legalábbis az ország legnépszerűbb egy-két klubja játszik, akkor mindenképpen nagyobb dolog itt is a Libertadores, mint a BL. Ugyanakkor mondjuk Ecuadorban jóval kevesebbeket érdekel egy paraguayi és urugayi csapat által vívott Libertadores-csoportmeccs, mint egy Barcelona-Chelsea BL-elődöntő. Ez nyilván fordítva nem így van Európában, ahol tényleg csak a legelvakultabb focibuzik néznek dél-amerikai meccseket. A leginkább figyelemmel kísért európai bajnokság egyértelműen a spanyol, a második – nem sokkal lemaradva – az angol, a harmadik pedig talán az olasz lehet. És nem Barcelona-drukkerségem mondatja velem, de messze-messze ez most a legnépszerűbb csapat Dél-Amerika szerte. De annyira, hogy azt mondanám, háromszor-négyszer annyi Barça-mezt lát az ember az utcán, mint az összes többi európai csapatét együttvéve. Nyilván ebben szerepet játszik, hogy a világ aktuálisan legjobb csapatának hirtelen mindig nagyon sok szurkolója lesz, ráadásul ugye most a Barcelonában játszik minden idők egyik, ha nem A legjobb játékosa. A Barça olyan focit is játszik, ami közel áll a latin-amerikaiak szívéhez, és az is tehet erről a rajongásról, hogy brazil, és főleg chilei és argentin játékosa is van jelenleg a csapatnak, így ezekben az orszgokban nyilván még jobban megugrott a csapat népszerűsége. A dobogón még a Real Madrid, a Manchester United, a Chelsea és talán a Milan lehet ott, de ezek közt a sorrendet meg nem tudnám mondani. Az argentin Boca Juniors az egyetlen dél-amerikai csapat, amelnyek mezével a kontinens minden országában találkoztam. És az is érdekes, hogy amelyik európai csapatban játszik éppen egy adott ország játékosa, az hirtelen nagyon népszerű lesz otthon. Ezért szeretik annyian Ecuadorban a Manchester Unitedet, Uruguayban meg a Liverpoolt és a Nápolyt.

Épp azon törtem a fejem hogy a Lonely Planet vagy a Footprint Guide Dél-Amerikát rendeljem-e meg az Amazonról, mikor olvastam a iPhone-os bejegyzésedet, és elbizonytalanodtam, mert ha úgyis viszek egy ilyen okos kütyüt magammal, akkor kell-e nekem útikönyv egyáltalán? Hiszen ahogy mondod, szinte bárhol könnyedén találni wifi spotokat, a neten meg minden infó fellelhető. Nagyon szeretnék a súlyon spórolni, ráadásul a Lonely Planetet még pontatlannak is mondják, ami szintén ellene szól, a Footprint pedig majdnem 2000 oldalas! Igaz, hajszálvékony lapokkal, de akkor is. Még belegondolni is fáj hogy egy ekkora könyvet hurcoljak magammal mindenhova. Viszont tartok tőle, hogy ha nem lesz nálam, szidni fogom magam érte, még akkor is ha a lehető legspontánabbra tervezem az utat. Szerinted mindenképp létfontosságú egy könyv?
Igen, létfontosságú az útikönyv. Az internet és az okostelefon sokmindenre jó, de a világ jelenlegi állása szerint még nem találták fel az eszközt, ami olyan kis helyre olyan sok utazással kapcsolatos információt zsúfolna össze, mint egy útikönyv. És az erdőben azért még nincs wifi. A Footprint-sorozatot nem ismerem, viszont a Lonely Planetet hiába divat fikázni, szerintem mindig nekik a legjobbak a térképeik, és az ő könyveikből lehet a legvilágosabban megtudni, hogyan lehet eljutni A-ból B pontba.

La Pazt félmondatokkal intézed el, amik arról szólnak, hogy irtó nyomorúságos és elkeserítő ott minden. Én sajnálom, hogy nem született a városról külön bejegyzés. Esetleg írnál pár sort arról, hogy milyen is az a hely?
Egy hatalmas lavór, aminek a pereme 4000 méteren van, a feneke meg 3500 alatt. Ilyen magasságban egyáltalán nem kellene embernek élnie, ahogy azt a világ nagy részén tudják is. A borzasztó nagyvárosi szegénység a legalul lévő Rózsadombot leszámítva mindenhol nagyon szembetűnő, félkész házakkal és nagyon szakadt emberekkel. A La Pazzal egybenőtt, valójában külön városnak számító, még magasabban lévő El Alto ennél is nyomorúságosabb. És még sehol nem jártam a világon, ahol nemtől függetlenül minden egyes bennszülött csúnya, de La Pazban ez a helyzet. Azt viszont hozzá kell tennem, hogy bőven találkoztam olyanokkal, akiknek nagyon tetszett a város, köztük még magyar turistával is.

Biztos kikérdeznek a helyiek és az utazók tégedet is a háttereddel és az utazásoddal kapcsolatban, de felmerült-e olyan érdekesebb téma, ami kilógott az alap mintából? Illetve neked van e olyan kedvenc témád (eltekintve a Barcelonától), amit szeretsz előhozni? Mik az országspecifikus kedvenc témák? Az időjáráson kívül mik még az univerzális lehetőségek?
Én alapvetően arról szeretek beszélgetni, amiről otthon is: fociról meg popzenéről. Nem lenne bajom ezeknél komolyabb témával sem, csak már megtanultam, hogy az még a jobbik eset, amikor valaki csak buta, de szeretné megoldani a világ összes baját, az igazán súlyos arcokat nagyon nehéz nem ott helyben pofán vágni. Mély benyomást tett rám például az az egyébként nagyon jól kinéző kongói-kanadai lány, aki Limában, fél üveg pisco (törkölypálinka) után azt ordította teljes meggyőződéssel, hogy az amerikaiak megérdemelték szeptember 11-ét. Kérdeztem miért, amire az volt a válasz, hogy mert romba döntötték az ő őshazáját. Amikor közbevetettem, hogy azok speciel a belgák voltak, azt kezdte visítani, hogy "EXCUSE ME, HAVE YOU HEARD ABOUT NEO-COLONIALISM???". Erre már nem volt válaszom, inkább elmentem aludni. Szóval érzékenyebb témákra érdemes csak akkor rátérni, ha már meggyőződtünk arról, hogy csinos beszélgetőpartnerünk nem gyakorló elmebeteg. Így maradnak a semlegesebb témák, mint ki tud egy jó szálláshelyet a szomszéd városban, melyik busztársaságnak vannak a legkényelmesebb ülései, nem megyünk-e még ki az éjjelnappaliba sörért.

Többször írtad már, hogy Kubába nem akarsz menni. Miért pont ezt akarod kihagyni? Azt hinném, hogy tök érdekes hely, és biztos olcsóbb, mint sok másik karib-tengeri sziget. Ráadásul mondjuk Jamaica 10 és 20 év múlva is nagyjából ugyanúgy fog kinézni, míg ha egyszer buknak Castróék, akkor Kubát pár éven belül biztos nem lehet már felismerni. Lehet, hogy hülye kérdés, de amikor írod, hogy Kubát kihagyod, akkor ez valahogy mindig furcsának tűnik.
Szerintem ezt csak egyszer írtam, de azóta meggondoltam magam, és ha lesz rá időm és pénzem, elmegyek oda is. Hülyeség lenne kihagyni, teljesen igazad van.

Egyfajta rangsorban melyik 5 nyelvet tartod a leghasznosabbnak világszerte utazva? Eltekintve attól persze, hogy célterülettől függően ez biztosan megdől.
Természetesen az első az angol, és nagyon kevés hely van a világon, ahol ez  turistaként nem elég. A második és a harmadik a spanyol és a francia, az első nyilván itt, Latin-Amerikában hasznos, az utóbbi meg Afrika számtalan országában, és még a világ egy-két pontján, Óceániában vagy a Karib-tengeren. A Közel-Keleten biztos sokat segít az arab, Ázsia egyre nagyobb részén pedig a mandarin kínai. Egyéb nyelvet csak az tanuljon, aki Goethét, Dosztojevszkijt vagy Fellinit akar eredetiben élvezni, de egy pillanatig se gondolja ám, hogy ezeknek a nyelveknek a hazájukon kívül bárhol van haszna. Na jó, az orosz jól jöhet a volt szovjet tagállamokban.

Hol lehet leginkább megtalálni a magyarországi "elintézzük okosban" mentalitást?
Szerintem Magyarországon nincs több született ügyeskedő, mint a világon máshol, inkább arról van szó, hogy olyan könnyű kikerülni a törvényeket, akár adócsalásról, akár bliccelésről van szó, hogy szinte csak a tökkelütöttségig becsületesek nem élnek ezekkel a lehetőségekkel. Mivel Dél-Amerikában is olyasmi az állam, mint Kelet-Európában, tehát pöffeszkedő, hatalmas, minimálisan hatékony vicc, hasonló lehet a helyzet. De ezt inkább csak tippelem, nekem szerencsére még nem kellett paraguayi adóellenőröket megkennem.

Elképzelhetőnek tartod, hogy valaki olyannal összefuss, akivel utána tán hosszabb távra is terveznétek? Vagy magyar párra pályázol alapvetően? (Én Angliában húzom az igát és honfitársaim már elég színes párokat hoztak össze, az egyikük épp Ecuadorban találta meg a feleségét, most is náluk van pár hétre szabin.)
Én nem hiszek abban, hogy teljesen más kulturális közegből érkező párok hosszú távon működőképesek lehetnek, de ígérem, meg fogom itt írni, ha esetleg letelepednék egy bolíviai parasztlány mellett. Ha pedig egy milliárdos családból származó brazil szupermodellnél kötnék ki, még fényképet is kirakok.

A kérdésem: melyik itthoni kaja hiányzik odakint a legjobban. Úgy olvasom enni szeretsz.
Egyetlen magyar étel sem hiányzik. Számomra is érthetetlen módon az egyetlen otthoni gasztronómiai élmény, amire vágyakozva szoktam gondolni, az egy hatalmas fasírt lenne a Montenegrói Gurmanban.

Ha rokoni viszonyhoz kellene hasonlítani, hogy írnád le Spanyolország és némely dél-amerikai ország/nyelv/kultúra kapcsolatát?
Nagyjából mint az angol-amerikai viszonyt: barátság, kis csipkelődéssel. Egyetlen helyen találkoztam eddig hangsúlyos spanyolellenességgel, Potosí bányájában. De ezt meg lehet bocsájtani a világ egyik legkeményebb és legegészségtelenebb foglalkozását üző, atomrészeg bolíviaiaknak, akiknek pokoli munkahelyét tényleg a spanyolok fosztották ki az utolsó ezüstmorzsáig.

Ha jól tudom, a múlt században elég komoly magyar kivándorlások voltak Dél-Amerikába, nagy magyar kolóniák jöttek létre. Láttad ennek valami nyomát a helyi kultúrában? Nagyon triviális dolog jutott eszembe: Kossuth utca kis falu kis utcájának neveként, Tokaji aszú kis falu kis boltjának kis polcán.
Szinte semmi nyom. Sőt, csak most néhány napja futottam össze az első magyar származású latin-amerikaival, egy idősebb argentin nővel, akinek az apja még Triesztben született Müller Géza néven, magyar zsidóként az első világháború előtt. Úgy tudom, néhány évtizede még voltak nyomok, például magyar éttermek Limától Sao Paulóig, de ahogy az egykori közösségek felolvadtak új hazájukban, úgy szűnt meg az igény ezekre. Brazíliában létezett még egy Szentistvánfalva nevű magyarok alapította falu is. Néha szoktam látni gyanúsan magyar nevű cégéreket, például Asunciónban és Valparaísóban is, de ezen kívül tényleg semmi.

Írtad ugye, hogy a chilei dialektust még erős spanyoltudással is elég nehéz megérteni. Nem megerőltető az ember számára országonként eltérő akcentussal/szóhasználattal/nyelvtannal találkozni, pláne vidéken? Mennyire könnyű megszokni ezeket a különbségeket egy-egy új helyre érkezve?
Az igazán nagy sokk a megérkezés volt Dél-Amerikába az én spanyol spanyolommal. Az angol nyelvről viszonylag közismert, hogy csak Anglián belül is micsoda akcentusbeli különbségek vannak, és amikor egy Newcastle-i focista nyilatkozik a BBC-nek, azt néha feliratozni kell, hogy Londonban is megértsék. Ilyen kilengések a spanyolban sehol sincsenek, még Dél-Amerikában sem. Amit viszont én csak itt tudtam meg, hogy mennyire különböznek a szavak, amiket Latin-Amerikában illetve Spanyolországban használnnak. Emlékszem, amikor még az út elején beültem enni egy Buenos Aires-i pizzeriába, a feltétek jelentős részét nem értettem, mert teljesen más szót használnak rájuk Európában, mint itt. Az őszibarack spanyolul melocotón, dél-amerikaiul durazno, az eper fresa illetve frutilla. Ilyen különbség az angolban nincs, a peach és a strawberry ugyanaz Londontól New Yorkon át Melbourne-ig. Ehhez képest már nem olyan nagy a különbség az egyes dél-amerikai országok közt, bár a chilei valóban nehéz, és az argentin is egy egészen külön világ, de ők legalább lassan beszélnek. A kontinensen belül már inkább csak akcentusbeli különbségek vannak, és persze a szleng tök más mindenhol, viszont ezt én kifejezetten élvezem, és örömmel tanulok meg olyan új szavakat, mint a chilei pololo vagy az északabbi chévere.

A kérdésem az, hogy milyen rendszerességgel "matekozol" az időzónákat illetően? Mindig tudod, mennyi az idő otthon, vagy csak amikor felnézel Facebookra, akkor jut eszedbe automatikusan, hogy milyen napszak van Magyarországon? Esetleg teljesen hidegen hagy, és csodálkozol, hogy amikor este nyolckor hazatelefonálsz, édesapád hangja mintha kissé tompa lenne...?
Viszonylag könnyen tudom megjegyezni, hogy most éppen 6, 7 vagy 8 órával van korábban, mint Budapesten, és egészen biztos vagyok benne, hogy ez a matematikai mutatvány bárki másnak ugyanilyen játszi könnyedséggel menne.

Nem idegesítő, hogy ott van az a sok érdekes, kiváló és olcsó alapanyag, te meg nem tudsz főzni?
Nem.

A magyar útlevélen kívül van-e nálad valamilyen dokumentum ami az állampolgárságodat igazolja? Tekintve, hogy 2, azaz két darab magyar nagykövetség van egész Dél-Amerikában.
Van nálam még egy jogosítvány, egy oltási és két búvárigazolvány is… Valamint indulás előtt minden iratot bescanneltem, és elküldtem magamnak emailben. De a kérdés jogos, én is úgy érzem, hogy minden nálam lévő tárgy közül a magyar útlevelem a legértékesebb és lenne a legnehezebben pótolható. Bele sem merek gondolni, mit csinálnék, ha elveszne vagy ellopnák, inkább nagyon-nagyon vigyázok rá.

Nem érzed úgy, hogy rohansz? Nem maradtál volna bárhol tovább, mint egy hét?
Egyáltalán nem rohanok, sőt, lassabban haladok, mint eredetileg terveztem. Ettől még nyugodtan maradhattam volna egy hétnél tovább bárhol, ahol kedvem lett volna hozzá, de nem volt. Viszont feltett szándékom a következő hónapokban valahol tényleg sok időt eltölteni, reméljük össze is jön ez.

Nem hiányzik, hogy legyen egy fix baráti társaság, akikkel tudsz beszélgetni az út során?
Nem, megelégszem én ezekkel a felületes ismeretségekkel. Az otthoni barátaim nagy részével gimnázium óta jóban vagyok, itt meg nyilván nincs 15 évem mélyebb kapcsolatok kialakítására.

Találkoztál-e az utad során olyan üzleti vállalkozással, ötlettel, ami itthon még nincs, viszont működhetne? Valamit kezdeni kell, nem jó ez az irodai meló egy életen át.
Azt hiszem én nem igazán vagyok vállalkozó típus, úgyhogy nem szoktam ilyen szemmel nézelődni. De biztos vagyok benne, hogy a fejlettebb városokból le lehetne nyúlni egy-két jó ötletet.

Tudom, hogy 1000 lemezes lejátszási listád van, de hátha találkoztál Dél Amerikában olyan zenekarokkal, zenékkel, legyen az mainstream, underground, world music vagy helyi népzene, ami még neked is érdekes volt, vagy tetszett esetleg. Ha voltak ilyenek, melyek voltak ezek?
Az a helyzet, hogy a dél-amerikai popzenének azt a részét, amely engem érdekel, otthonról is próbálom nyomon követni. Úgyhogy a latin popzenében nagyjából képben vagyok a chilei Javier Menától a mexikói Monterrey mindenféle kifacsart tinédzser basszuszenéiig. Egyébként nagyon tudom ajánlani a Club Fonograma nevű blogot, ami latin-amerikai popzenével foglalkozik, de angolul, így spanyoltudás nélkül is élvezhető. A világ- és népzene nagy része engem teljesen hidegen hagy, a pánsíppal pedig egyenesen ki lehet kergetni a világból. Ami ebből a műfajból tetszik, az a legkevésbé tradicionalista, digitalizált és modernizált salsa, cumbia és társaik, ami minden második utcasarkon és buszon széttorzítva dübörög a hangszórókból. Ezeket – egy ideig – élvezettel hallgatom. A két legizgalmasabb zenei kultúrájú ország, Jamaika és Brazília még hátra van, ott biztos lesznek majd érdekes élmények.

Mennyire érzékelhető a kelet-ázsiai gazdasági fejlődés a Csendes-óceán másik partján? Felvásárolják a kínaiak azt is?
Nyilván a helyi nagyvállalatok tulajdnosi összetételét nem látom, de ezeknek utána lehet nézni. Az ázsiai hatás ugyanakkor egyértelműem látszik. Nagyon sok a kínai termék, és nemcsak a vacak hamisított tornacipők, hanem autók, és mindenféle egyéb motoros és elektronikai eszközök is. Ami pedig a legérdekesebb, hogy úgy veszem észre, a kínai terméket már nem mindenki tartja az olcsó vacak szinonimájának.

Azt látom, hogy utazásaid során eléggé jó rálátásod van a gasztronómia helyi és globális trendjeinek alakulására. Tapasztalataid alapján jelenleg hol a magyar konyha helye a világban, összehasonlítva akár a latin-amerikai konyhákkal, illetve van-e (reális) esély a változásra? Lehet-e például létjogosultsága egy franchise-rendszerű magyar gyorsétterem-láncnak, melynek zászlóshajója  - kvázi „kebabja” - a lángos lenne (ez régi fixea ideám).
A magyar konyhának jelenleg semmiféle helye nincs a világban. Sajnos nincs sem olyan fejlett gasztronómiai kultúránk, mint a peruiaknak, sem egyetlen olyan világverő alapanyagunk, mint az argentinoknak a marhahús. Az, hogy a világ egy része tudja, a goulash magyar, még nem elég semmire. Ugyanakkor ha a svédek és a dánok, akik hagyományosan szintén nem kulináris kifinomultságukról voltak híresek, mára a világ legmenőbb éttermeit üzemeltetik, talán Magyarország számára is van esély. Az viszont azért inkább pesszimizmusra int, hogy a magyar konyha felemelkedéséhez olyan közös, az államot is bevonó erőfeszítésre lenne szükség, amilyenre sajnos a mi országunkban a büdös életben soha nem volt példa. A második kérdésre válaszolva szerintem nincs reális esélye annak, hogy a világ olajos-fokhagymás tésztadarabokat kezdjen el enni. Szerintem ebben igazuk is van.

Olvastam, hogy állítólag Uruguayban szép számmal találhatóak forgalomban még a 30-40-es évekből is autók. Általában az eddigi utadon mennyi veterán autóval találkoztál? Volt olyan régió vagy ország, ahol az átlagnál több volt ezekből? Egyáltalán figyelted-e ilyen szempontból a hétköznapi utcai forgalmat?
Nem igazán érdekelnek engem az autók, de nem emlékszem, hogy Uruguayban sok veteránautót láttam volna. Az egyetlen latin-amerikai hely, ami híres erről, az ugye Kuba, ahol még sok, a kommunista forradalom előtti amerikai autó járja az utakat.

Engem az érdekel, hogy mennyire ment tönkre az emésztésed a folyamatos változás miatt. Újra és újra  más és más  baktériumokkal,  mikroorganizmusokkal talalkozik a beled a vizből, a kajábol, a levegőből. Most nem a gyomorrontásról vagy bélfertőzésről beszélek. Megfigyelésem szerint egy-két változashoz még tud az emésztés alkalmazkodni, utána viszont menthetetlenül megsínyli az utazást a bélflóra és jönnek az enyhe, de tartós tünetek, a fingások és gyors halmazállapot változasok, stb. A bélflóra helyreállítása pedig sajnos még nem rutineljárás. Én egykor a vasszöget is megemészettem, de a sok utazás miatt már nem. Te hogy vagy ezen a téren?
Furcsa, de nálam pont fordítva működött a dolog. Tíz éve még kifejezetten érzékeny volt az emésztőrendszerem, az utazások, és talán a folyamatos változás viszont egészen megacélozott nyelőcsőtől végbélig. Ázsiában is csak a legelején voltak gondok, aztán vagy 10 hónapig semmi. Dél-Amerikában eddig kétszer két napig volt lázam és kellett a vécén ülnöm. Egyszer Argentínában egy teljesen ártalmatlannak tűnő pizzaszelettől, egyszer meg Peruban, valószínűleg nem elég lelkiismeretesen felforralt víztől, ami ellen fogalmam sincs, hogy kellen védekezni. Pedig már tényleg szinte mindent gondolkodás nélkül megeszem. "Fingások" és "gyors halmazállapot változások" természetesen azért előfordulnak, de ilyesmi a legjobb családban, a legcivilizáltabb körülmények közt is megesik.

Hogyan kerülsz egy autóba idegenekkel, hogyan kerülsz egy platóra fél tucat vigyori kiscsajjal? Talán komikus, hogy ezt kérdezem, de ha másért nem is, legalább költségmegtakarítási szempontból el kell sajátítanom a dolgot: mi az a 3 mondat, amivel megközelíted őket? Nekem általában semmi mondanivalóm nincs a számukra (és aztán ahogy látom, ez kölcsönös).
Mondom a ma esti példát. Megérkeztem Quitóban a hostelbe. Bementem a hatágyas szobába, ahol egy szakállas arc feküdt az egyik alsó ágyon. Szépen bemutatkoztam, mondtam, hogy én vagy Marton Hungaryből, mire közölte, hogy ő meg Craig Melbourne-ből. Láttam, hogy könyv van nála, és még csak nem is ponyva. Kérdezte, honnét jövök, mondtam, hogy Lago Agrióból. Kérdeztem ő honnét jött, mondta, hogy a Galápagosról. Nahát, ott én is voltam, és szuper volt, említettem meg kedvesen. Innentől belementünk a szokásos három mondatba, hogy ki mennyi ideje utazik, és merre megy tovább.  Kiderült, hogy mindketten a Kolumbiába utazást sakkozzuk éppen ki. Közben azt is említette, hogy már nincs sok ideje utazni, mert megy Bostonba egy állásinterjúra valami biokémiai laborba. Ez egy értelmes, sőt, talán még érdekes ember is lehet, gondoltam. Vacsoráztál már, kérdeztem? Nem, de éppen tervezte, mondta ő. Akarsz együtt kajálni? Persze, menjünk. Kimentünk, ettünk egy elég gyenge, viszont jó drága steaket, közben megdumáltuk, ki milyen nemzetiségű turistát utal a legjobban, és hogy melyik dél-amerikai hostelekben jártunk mindketten, alig néhány hét eltéréssel. Ha ő is holnapután indul a kolumbiai határ felé, akkor nyilván együtt megyünk. Csajokkal ugyanígy.

Nem unalmas/kemény meló blogot írni?
Unalmasnak nem unalmas, mert én szeretek írni, és annyi a pozitív visszajelzés, hogy nagyon élvezem a hájjal kenegetést. De néha igenis meló, ami nagyon nem zavar, hiszen jól kitölti az üres órákat, de néha azért elegem van belőle. És nagyon örülnék, ha legalább egyszer kapnék egy olyan visszajelzést, hogy "hú, a bédekkeredből választottam magamnak éttermet Dél-Amerikában, és rohadt jót vacsoráztam". Mert azzal is sok ám a meló, és néha elbizonytalanodom, hogy megéri-e a beleölt órákat.

(A fénykép 2011 karácsonyán készült a chilei Osorno vulkánnál.)

Címkék: úton szaktanácsadás