PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Chachapoyas

2012.03.27. 17:23 |  Bede Márton

"Azért ezek itt elég hülyék voltak" - Vezetőm Sinesio, miután másfél óra sárdagasztás után felértünk a Chachapoyas-kultúra egyik, 3600 méteren található településének maradványaihoz.

A történelem egyik nagy rejtélye, hogy miért választottak komplett népek otthonként ilyesmire teljesen alkalmatlan vidékeket. Miért nem jutott eszükbe az eszkimóknak, hogy egy kicsit délebbre kevésbé fáznának? A tuaregeknek, hogy máshol több a víz és kevesebb a homok? A magyaroknak, hogy csak minimálisan arrébb kellene hont foglalni, és mindjárt mienk lehetne a dalmát tengerpart? Ne jöjjön nekem senki azzal, hogy mert az ember képes mindent megszokni, és egyébként is meg kellett volna küzdeni a szerencsésebb tájakon élő népekkel. Nem érte volna meg eszkimóként legalább egyszer nekifutni egy háborúnak, csak ne kelljen azon a télen is a sötétben fagyoskodva fókazsírt szopogatni? Amivel el is jutottunk a chachapoyas kultúráig. Elöljáróban csak annyit, hogy ennek a bekezdésnek majdnem a "Sár" címet adtam.

Észak-Peruban találkozik Dél-Amerika két legmeghatározóbb tájegysége, Amazónia zöldje és az Andok hegylánca. Ezt a találkozást pedig nem úgy kell elképzelni, hogy van egy határvonal, amitől jobbra őserdő, balra pedig magas bércek vannak. Létezik ugyanis egy átmeneti zóna, amely természetesen nem a jó, hanem a gyilkos tulajdonságait egyesíti a két ökoszisztémának. Így nem kellemes melegben lehet sétálni a havas csúcsokon, hanem négykézláb csúszni-mászni egy vádliig érő sárral borított, hatvan fokos emelkedőn. Ilyen körülményeket Ruandától Pápua Új-Guineáig máshol is lehet találni a világon, Dél-Amerika ezen szeglete azonban különleges, mivel csak itt sikerült fejlett civilizációnak is kivirágoznia a pokoli körülmények közt.

Március végén az Andokban már lecsengőben kellene lennie az esős évszaknak. Idén azonban, az El Niño kishúgának, a La Niña nevű klímajelenségnek köszönhetően még nem értek véget az esőzések. Ami azt jelenti, hogy még senki nem állt neki a december óta egyre jobban elmosódó utak és ösvények reparálásának. Valamint hiába mondta reggel az ablakon kinézve helyi vezetőm, hogy aznap tuti jó időnk lesz, fél óra múlva már csöpögött, egy óra múlva szakadt, a nap maradék részét pedig egy lovon vacogva töltöttem, talpig vízhatlanba burkolózva, hősiesen elviselve a kalapom karimájáról a nyakamba hulló vizet.

Ennél a gyilkos vidéknél nem nagyon van érdekesebb úticél a turisztikailag egyébként is jól eleresztett Peruban. Minden, amit a magára adó turista szeret, itt megtalálható: izgalmas természeti környezet, Indiana Joneshoz méltóan rejtélyes és vadregényes romok, kevés fehér ember, és a kvázi-úttörés lehetősége a hatalmas hegyek közt. Különösen az utóbbi értékes kincs Peruban. Az egykori Chachapoyas-kultúra területét ma ugyan már átszelik utak, és a kisebb településeken is van legalább egy szálláslehetőség és egy étkezde, ahol rossz grillcsirkét lehet fogyasztani, a vadon azonban továbbra is érintetlen és felfedezetlen.

Hogy mennyire elveszett világ ez, arra két példát szokás felhozni. Az egyik, hogy 1996-ban itt került elő az utóbbi húsz év globlisan is talán leglátványosabb régészeti kincse. Ekkor talált rá néhány sírrablóként is működő pásztor a Laguna del los Condores nevű tengerszemnél több száz, 500-1000 éves múmiára, amiknek értékesítésén szerencsére úgy összevesztek, hogy az munkaadójuknak is feltűnt, aki végül kiszedte belőlük a titkot. A másik példa a Gocta nevű vízesés, amelyet csak a 2000-es évek közepén mért meg egy erre járó német, aki meglepve konstatálta, hogy a világ egyik legmagasabb zuhatagáról addig fogalma sem volt a külvilágnak. A Gocta pontos magassága heves vita tárgya, így az is, hogy hányadik helyet foglalja el a világ vízeséseinek élvonalában. Az objektív vízesés-mérést sajnos nacionalista, turisztikai és hiúsági szempontok szinte lehetetlenné teszik rohanó, veszett világunkban.

Egy hétig jártam gyalog-lovon-autón Észak-Peru köderdőit (sajnos a sokkal hangulatosabb cloud forest helyett magyarul tényleg így van), és a végén már elég jól meg tudtam különböztetni a különböző sártípusokat. A mindent elborító feketét, a még annál is jobban ragadó szürkét, és a sárgásat, amely úgy vonja be a kiálló köveket, hogy látni alig lehet, elcsúszni rajta viszont nagyon simán. Sok ösvényen túl veszélyes lett volna a lovon maradni, úgyhogy azt is megtanultam, hiába van az emberen gumicsizma, mély sárban kötelező folyamatosan haladni. Ha az ember megáll, vagy csak elgondolkodik, hova tegye a lábát a következő lépésnél, annyira besüpped, hogy háromszor nehezebb lesz tovább haladni. Mindezt 3000 méter felett, ahol már a ritkás levegő is gondot jelent.

Csodálva néztem a hegynek felfelé haladva a lovamnál is gyorsabb és kitartóbb vezetőt, és csak bólogatni tudtam, amikor megjegyezte, hogy a néhány száz éve itt rohangáló ősei minden bizonnyal un poco locos voltak. Aminél sokkal többet egyébként tényleg nem is tudunk a köderdőkben fejlett civilizációt létrehozó chachapoyas népről. Akikre a nép kifejezés nem is pontos, valószínűleg egymástól különböző etnikumú kis csoportok voltak, amelyeknek valamennyire közös volt a kultúrája, de egységes birodalommá soha nem álltak össze, az egyes hegyek és völgyek megmaradtak autonóm kiskirályságoknak. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az itt élőket, a kultúrát és a térség legnagyobb városát is Chachapoyasnak hívják. Senki nem tudja, hogy az egykori kultúrateremtrők honnét, a Csendes-óceán partja vagy Amazónia felé érkeztek, az pedig külön fura, hogy a környéken ma is láthatóan sok a fehér bőrű, világos hajú bennszülött. Arról nem is beszélve, hogy az inkák is innét szereztek ágyasokat, mert itt voltak a legjobb csajok egész Dél-Amerikában.

Az Andokot és vonzáskörzetét évtizedek alatt meghódító inkák a chachapoyas vidékeket soha nem igázták le, inkább egyfajta szövetségre léptek ezekkel. Nincs ebben semmi meglepő, ez a világ harcászatilag egyik legbonyolultabb terepe. Egy hét turistáskodás után Napóleon és Hitler nekem könyörögtek volna, hogy inkább hadd fussanak neki még egyszer Moszkvának. A chachapoyas települések pedig sehol sincsenek megközelíthetetlenségben a temetkezési helyeikhez képest.

Akárcsak a világ számtalan egyéb civilizációja, errefelé is fontosabbnak tartották a túlvilági létet, mint az evilágit, így a grandiózus síremlékek felhúzására több időt és energiát fordítottak, mint az élőknek szánt lakhelyekre. A chachapoyas halottaknak azoban nem piramisok jutottak, hanem a köderdők legmeredekebb, legmagasabb sziklafalai. A síremlékek lehettek kis, színes házikókra hasonlító maúzóleum-szerűségek, vagy agyagból formázott, emberformájú szarkofágok, csak annyi volt a lényeg, hogy minél elérhetetlenebb helyre kerüljenek. A régészek szerint ezek elkészítéséhez az építők valamiféle állványokat építettek, majd a munka elkészültével ezeket elbontották, de persze erre sincs bizonyíték.

A turizmus így itt Észak-Peruban úgy néz ki, hogy az ember egy napon át szenved a sárban, majd elér egy szakadék szélére. Itt megpróbál nem leszédülni a mélybe, miközben kifújja magát, majd előveszi távcsövét, és elkezdi szemrevételezni a szemközti, modern sziklamászó-technikákkal is szinte elérhetetlen falat. Ha kellően erős távcsövet hozott, akkor a hatalmas ragadozómadarak fészkei közt egyre több síremléket vesz észre, amelyekből sokszor még ma is kikukucskálnak a madarak és sírrablók által szétdobált lábszárcsontok és koponyák. Miután megunta az esőben folyamatosan bepárásodó lencsék tisztogatását, elindul vissza a lefelé sokkal veszélyesebb és csúszósabb ösvényen.

A leghíresebb chachapoyas emlék Kuélap fellegvára. Ezt a helyi turisztikai erők a "másik Machu Picchu"-ként próbálják eladni, amit én egy kicsit túlzott és felesleges erőlködésnek tartottam, a nyilvánvaló hasonlóságok ellenére. Mindkettő nehezen megközelíthető hegycsúcson épült, és mindkettőt  évszázadokra elfelejtették a spanyolok érkezése utáni zűrzavart követően. Egyikről sem tudjuk pontosan, milyen célt szolgált, bár szerintem egyszerűbb lenne a világ összes, jól védhető hegycsúcsán épült misztikus romvárosát vallási és védelmi feladatokat egyaránt ellátó erődnek nevezni.

Kuélapnál az erődjelleg mindenesetre sokkal hangsúlyosabb, mint Machu Picchuban. Nekem ne mondja semmilyen régész, hogy húsz méter magas, majdnem ugyanilyen széles falakat, rajtuk mindössze három, alig emberszélességű bejárattal nem azért építettek, hogy megnehezítsék a potenciális ostromlók dolgát. Szemben Machu Picchuval, Kuélapban nem vágták ki a fákat és nincs tökéletesen karban tartott gyep, ám valószínűleg tájrendezés után sem venné fel a versenyt Peru szeme fényével. Nem baj, ez a környék nem erről szól, hanem a történelem első extrémsport-rajongó civilizációjának tiszteletéről.

Az ember már csak olyan, hogy ha miközben az előbb említett helyen üldögél, a szeméhez tapadt távcsővel, és közben a vezetője megjegyzi, hogy itt tuti nem járt senki vagy egy hónapja, akkor egyből jobban érzi magát. Nem hiszem, hogy ide valaha is tömegek érkeznének, egyfelől a terep nehézsége, másfelől a meglátogatható chachapoyas emlékek mennyisége miatt. Amikor jó az idő, vagy száz úticél közül lehet választani, és bár turistainfrastruktúra nincs, helyi vezetőkkel és lovakkal akár hetekre is el lehet veszni a dzsungellel borított, függőleges hegyoldalak közt. Érdekes adat egyébként, hogy míg egy ló bérlése egy napra 11 dollár, egy vezető 15, a különbséget pedig minden bizonnyal az indokolja, hogy az utóbbi nem esik pánikba, ha hidat vagy kék ponyvával letakart mezőgazdasági haszonjárművet lát.

Vezetővel bárki indulhat felfedezőútra, én viszont valami még Indiana Jones-osabb élményre vágytam. Végül Revash maúzóleumánál meg is kaptam. Különös módón ezt nem teljesen elérhetetlen helyre építették, így hiába van fent magasan egy sziklafalon, oldalról viszonylag könnyen meg lehet közelíteni. Csak három órát küzdöttem egyedül felfelé a sárral, és már ott is voltam a pirosra mázolt épületecskék közt. Ezek különböző szinteken állnak egymás mellett és fölött, ami felfelé nem jelentett gondot, lefelé viszont kifejezetten kényelmetlen érzés, ha az embernek le kell ugrania másfél métert egy egy méter sziklaperemre, ami alatt harminc méteres szakadék és minimum egy gerinctörés van.

Felmértem a helyzetet, és arra jutottam, hogy ha leveszem a hátamról a kis hátizsákot, nem lesz veszélyes a mutatvány. Ebben igazam is volt, az alattam lévő párkány dőlésszögét viszont rosszul mértem fel. Pedig még azt is végiggondoltam, hogy a zsákban nincs semmi, aminek az elvesztése pótolhatatlan lenne, mielőtt lepottyantottam volna egy szinttel lejjebb. Egyet pattant, majd még egyet, és ahogy láttam lebucskázni a mélybe, azonnal eszembe jutott a benne hagyott szemüvegem. Attól nem kellett tartanom, hogy tokjában összetört, viszont azonnal elkezdtem spekulálni, hogy mi lehet bonyolultabb: valahogy az ösvényről beverekedni magam a sziklafal lábához, vagy a legközelebbi nagyvárosban, az ecuadori Guayaquilben egy magyar ákombákomokkal teli szemüveg-receptet elmagyarázni egy helyi optikusnak.

Két pillanat alatt eldöntöttem, hogy legalábbis megpróbálom a mentőexpedíciót, a harmadikban pedig már szakadt is az eső. Megjegyeztem, melyik chachapoyas falfestmény alatt zuhant le a hátizsák (a fenti képen a két támaszgerende között), majd az eddigre életveszélyessé váló, sikamlós lépcsőkből álló ösvényen lemásztam a fal aljához legközelebbinek vélt pontig. Feladatomat tovább nehezítette, hogy rövidujjú pólóban és sortban voltam, de ilyesmin errefelé az ember már nem kezd el siránkozni.

Négykézláb, kiálló gyökerekbe és tüskés liánokba kapaszkodva haladtam felfelé, miközben végig attól rettegtem, hogy a zsákom fennakadt a szikla közepén lévő kis növényszigetecskén, mert akkor esélyem sem lett volna egyedül elérni. Persze ekkor már abban a beszűkült állapotban voltam, amikor minden mindegy, és azt is elhatároztam, hogy ha tényleg fennakadt a rohadék, akkor a szomszéd faluban fizetek egy csapat férfinak, csak eresszenek le engem vagy egymást kötélen a magasból. Végül sikerült elérnem a sziklafal alját, csak néhány méterre a feltételezett landolási ponttól, és alig tettem pár lépést a megfelelő irányba, már láttam is a hátizsákomra kötött narancssárga esőkabátot. Olyan boldog voltam hogy fel sem tűnt, amikor a napszemüvegem leesett a fejemről. Így húsz kivezető méter után mászhattam vissza megint.

Nem mertem lefelé visszafelé haladni a nyomomban, ezért átlósan felfelé kúszva értem el újra a dzsungelszerű aljnövényzetnél csak egy fokkal veszélyesebbnek tűnő lépcsőket. Majdnem egy órát vett igénybe a mentőexpedíció, amin legfeljebb hatvan-hetven métert tehettem meg. Elég jó lecke volt arról, hogy milyen lehetett chachapoyasként a még teljesen szűz területen utat törni. Igaz, ők nyilván sokkal ügyesebbek voltak nálam, és jobban is ismerték a helyi viszonyokat.

Utólag végiggondolva igazam volt a hátizsákom leeresztésében, és csak pechem volt azzal, hogy leesett. Ugyanakkor hét hónap utazás alatt most tudtam először, hogy hülyeséget csináltam, és nem kellett volna egyedül felmásznom Revashba. Igaz, két errefelé jártas helyivel is beszéltem előzőleg, és egyik sem figyelmeztetett az ösvény állapotára. Halál fáradtan vánszorogtam lefelé a sárban, és az egyik pihenőnél teljesen önkéntelenül, középső ujjamat a magasba tartva intettem be Revash felé. Egyből észrevettem magam, de szemben más esetekkel, most nem röhögtem sem önmagamon, sem a helyzet nevetségességén. Észak-Peruban teljesen normális dolog elküldeni az anyjába egy hegyoldalt.

Címkék: történelem peru természet úton