PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

december 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31

Útinapló

2012.03.03. 18:30 |  Bede Márton

Időnként kirakok a blogra néhány darabot a saját használatra írt naplómból is. Következzen most három részlet, amely a dél-amerikai tömegközlekedés örömeire, bánataira, kényelmetlenségeire, kényelmetlenségeire és kényelmetlenségeire koncentrál.

109. nap,  11.12.27, Santiago Backpackers, Santiago

Sikerült fél nyolckor felkelni, de így is egyik kézzel pakoltam, másik kézzel reggeliztem. Ott voltam 8:20 előtt tíz perccel a Puerto Varas-i Pullman megállójánál, de persze a busz késett egy kicsit. Szerencsémre nem ült mellettem senki, úgyhogy kábé fél tizenkettőig zavartalnul hallgattam zenét meg szunyókáltam. Utána meg leginkább olvasgattam, és percekre belenéztem mindenféle szar filmekbe.

Délután, ahogy szerintem minden kurva hosszú buszútnál leírom, elkezdtek belasssulni a dolgok. Minden kibaszott mezőváros buszpályaudvarán megálltunk, de végülis így legalább tudtam enni egy szendvicset ebédre. Az egyik helyen baszki a busz elindult két perccel azelőtt, ami ki volt rá írva, úgyhogy mutogathattam a sofőrnek, hogy engedjen fel. Újabb idegesítő csípés-kiütéseket vettem észre magamon, most már tuti, hogy AIDS.

Estefelé elkezdtem írogatni, miközben a képernyőkön ismét megnézhettem volna a Furious Five című műalkotást. A tájat nézve viszont tök nosztalgikus hangulatban kezdtem el visszagondolni Patagóniára, a fjordokra és a tóvidékre. Végül fél tizenegy előtt valamivel érkeztünk meg az Estación Centralra, és természetesen már tényleg nem volt busz Valparaísóba. Mindegy,

Betaxiztam a Santiago Backpackersig, ahol szerencsére volt szabad ágy, bár minden locker foglalt volt, úgyhogy behoztak még egyet. És ezek az őrültek felállítottak egy gyerekmedencét a belső udvarban. Kimentem sörért, lezuhanyoztam, meghallgattam, ahogy valami idióta amerikai egy értelmes izraelinek magyarázza a Közel-Keletet, majd hulla fáradtan lefeküdtem aludni.

147. nap, 12.02.03, Hostal Los Tucanes de Rurre, Rurrenabaque

Felkeltem San Borjában, összepakoltam, és a kedves tulajdonosnő még azt is elintézte, hogy gyorsan kapjak egy hagymás rántottát. Fogtam egy mototaxit, hogy fél órával az indulás előtt kint legyek a terminalon. Egy órát késtünk, mert meg kellett várni valami utast, ahelyett, hogy otthagytuk volna a gecibe. És indulás utábn természetesen egyből meg is kellett tankolni, mert azt nem lehetett volna előtte elintézni.

Az út eleje nagyon necces volt, össze-vissza csúszkáltunk az egyetlen keréknyomban, és egyszer egy nagy kamion majdnem elkapta az én oldalamat. Szerencsére onnantól kezdve, hogy rátértünk a La Paz-Rurre útra, javult a helyzet, és meg is állítottam az autót, hogy hugyoznék már egyet. Sajnos a zene olyan hangos volt, hogy gyakorlatilag semmivel nem lehetett túlbömböltetni az iPhone-ról, csak a második Crystal Castles-lemezzel, de azt meg annyira nem akarom hallgatni.

Megérkeztünk, és mindjárt meglepett, hogy ahhoz képest, hogy milyen turistapokolra számítottam, annyira azért nem volt rossz a helyzet. Elsétáltam a hotelig, kaptam egy büdös szobát még büdösebb fürdőszobával, majd miután gondosan kinyomogattam a lábamon a furán gennyedző hangyacsípéseket, elmentem kajálni, majd internetezni. Visszaérve összeszedtem miden pofátlanságom, és kértem egy jobb, rohadásmentes szobát. Kaptam.

158. nap, 12.02.14, Arequpay Backpackers Donwtown, Arequipa

Háromnegyed hétkor keltem La Pazban, és szemben eddig minden köcsöggel, én képes voltam villanyoltás nélkül, a félhomályban összerakni a maradék cuccom. Kitaxiztam a terminalra, ahol előbb nem találtam a buszcéget, aztán amikor végül igen, az idióta kasszás először máshova próbált irányítani. Végül csak felszálltam.

A határig viszonylag eseménytelen volt az út, azon kívül, hogy egész jól lehetett látni az elképesztően lehangoló La Pazt felülről, de az még mindig semmi volt ahhoz a fél órához képest, amit El Altóban bolyongtunk. Ez volt az eddigi legkaotikusabb határátkelés. Előbb Bolíviából kellett kilépni, aztán az egymillió emberrel és riksával teli senkiföldjén átsétálva kiállni a hosszú sort a peruiaknál. Egy debil kanadai fent ragadt a buszon, amikor mindenki leszállt, úgyhogy rá várhattunk plusz negyedórát. Legalább közben átváltottam a maradék bolivianót solra.

A határ után kómában elaludtam, és szerencsére csak Punóban ébredtem fel. Engem, meg a két szintén Arequipába tartó németet átadtak egy nőnek, aki végül szerzett nekünk jegyeket Arequipába. Nem mertem a sonkás szendivcsből enni, úgyhogy nyomtam egy sajtosat meg egy sajtos empanadát is. Azt állította a csomagbepakoló ember, hogy öt óra az út Arequipáig, de ez nyilvánvaló hazugságnak bizonyult, amint Juliaca felé vettük az irányt.

Juliacában irtózatosan sok árut pakoltak be, miközben én csipszet, kólát és valami csokis mazsolát ebédeltem. Indulás után még egy adagot köröztünk a városban, ami komolyan mondom, talán mind közül a legundorítóbb volt eddig.  Mindenhol állt a sár az utcán, egy épület sem volt befejezve, és olyan szmog volt, hogy még engem is zavart.

Juliaca után elaludtam, és arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt, és most vagyok eddig a legszarabbul a magasságtól. Izzadtam meg minden, de mondjuk nem is meglepő annak fényében, hogy 4800 felett voltunk. Feljutottunk a hágó tetejére, ahol meg kellett állni pár percre valami útépítés miatt. Ekkor már szólt pár utas, hogy valami ég, de persze a sofőrök leszarták.

Tíz perccel később viszont már ők is megálltak. Ha jól értettem a helyzetet, felforrt a hűtővíz, aminek hatására kilyukadt a tartály is. Ezt úgy próbálták megorvosolni, hogy egyfelől rohadt sok, a patakból felhozott vizet öntöttek bele, ami persze kifolyt, plusz elkérték az összes cigim, hogy majd a filter nagyon jól eltömít mindent. Vagy fél órát pöcsöltek, mire megint elindultunk. Aztán megint megálltunk. Megint szereltek. Megint elindultunk, de csak rohadt lassan gurultunk le egy lejtőn, ami kifejezetten rémisztő volt.

Amikor megint megálltunk, már volt, aki elkezdett stoppolni, úgyhogy én is a menekülésre kezdtem gondolni, mert nem úgy tűnt, hogy ez a szar eljut még az este Arequipába, vagy küldenek értünk valami felmentő sereget. Úgyhogy a következő megállónál elmentem a busz mögé stoppolni, és szerencsére meg is állt egy decens párocska Suzukival, akiknek azt hazudtam, hogy nekem, az elkeseredett gringónak, muszáj estére Arequipába érnem, mert másnap reggel repülőm indul Limába. Nagy nehezen kiszedettem a hátizsákom a csomagtartóból, átugrottam a kocsiba, és mentünk.

Sajnos út közben egyre bonyolultabb hazugságokba bonyolódtam, mivel nem akartam magyar újságíró lenni, barcelonai gyógyszeripari üzletembernek adtam magam. Ez különösen akkor volt kínos, amikor a nőről kiderül, hogy orvos, és elkezdte kérdezgetni, hogy miket forgalmazunk. A fogamzásgátlók és hormonális készítmények szöveggel kivágtam magam. Aztán azon paráztam, hogy mi van, ha összefutok velük valamikor a következő napokban Areuqipában, úgyhogy elkezdtem arra utalgatni, hogy lehet, átrakatom a repjegyem, annyira érdekel a csodálatos városuk. Közben irtózatos ködben ereszkedtünk lefelé, ami valószínűleg nem is köd volt, hanem a felhők, és az lett a vége, hogy a városközpont helyett a reptéren raktak ki segítőkészen, hogy beszélni tudjak a légitársasággal. Aminek a nevéről is össze-vissza kamuznom kellett, mert fingom nem volt, ki repüli az Arequipa-Lima útvonalat.

Úgyhogy kiraktak a reptéren, ahol még a parkolási díjukat sem tudtam kifizetni, bárhogy ajánlgattam. Megvártam, amíg leléptek, aztán betaxiztam a hostelig, ahol jó ideig tartott, mire valaki kijött kinyitni a hülye beléptetőrendszerüket. Viszont tök korrekt hely. Ledobtam minden cuccom, aztán kirohantam kajálni valamit. Minden totál tele volt, elsősorban valentinozó párokkal, úgyhogy végül egy gyengécske pizzát ettem. Viszont Arequipa nagyon jó hely, ez egyből látszott, bár La Paz után talán minden bejönne.

Címkék: chile peru napló bolívia úton