PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

december 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31

Ruta 36

2012.02.15. 22:08 |  Bede Márton

Egy szórakozóhely, ahol a hangos zene és az alkohol mellé kokaint is lehet rendelni a pincértől, így leírva a világ legveszélyesebb és leginkább törvényen kívüli pontjának tűnhet. Annak ellenére is, hogy a világnak ma már elég kevés pontja van, ahol aki akar, ne vehetne meg viszonylag egyszerűen és veszélytelenül bármilyen tudatmódosító szert. Bár az üzleti modell Bolíviában sem legális, mégis az ország fővárosában, La Pazban működik a Ruta 36, a világ egyetlen kokainbárja.

----

Az egzotikus tájak felkeresése és a tudatmódosítás mindig párhuzamos hobbik voltak. A Szent Grált, a mindenféle afrodiziákumokat vagy a Bölcsek Kövét kereső kalandorok is ugyanazt akarták: valami egzotikus szertől teljesen más tudatállapotba kerülni. Amióta pedig az ötvenes-hatvanas években nyugati fiatalok tömege kezdett el egzotikus tájakat felfedezni, az idegen szerek kipróbálása fontos részévé vált a világ megismerésének.

Az amerikai beatgeneráció nem véletlenül kedvelte annyira a marihuánamezőiről ismert Marokkót, a hatvanas években kitaposott, nagyjából London és Sydney között húzódó hippiösvény pedig Ázsia összes jelentős drogbázisát érintette. Az afgán heroin, a nepáli hasis vagy az Arany Háromszög minden kincsének kipróbálása ugyanolyan fontos megálló volt, mint a Taj Mahal és Angkor Wat.

Ma már sokkal többen utaznak, az egzotikus helyszíneken kábítószerezés pedig gyakorlatilag intézményesült. Aki nekivág a harmadik világnak, hamar megtanulja, hogy a laoszi Vang Viengbe vadvizi pancsolással kombinált drogkoktélokért érdemes menni, míg a Bali melletti Gili Trawangan szigetén nincs jobb program, mint hallucinogén gombás pizzaszeletek elfogyasztása után bámulni a színes halakat. A Magyarországon is viszonylag ismert indiai Goa és Dél-Thaiföld acidpartyjai pedig nyilván sokkal kevésbé lennének népszerűek a szinte szabadjára engedett kábítószerkereskedelem nélkül.

Papíron a világ szerencsétlenebb pontjain sokkal szigorúbbak a kábítószer-törvények, mint bárhol nyugaton. A szegénység azonban vonzza a korrupciót, a bolíviai és indiai rendőrök pedig egyaránt pontosan tudják, hogy ha szemet hunynak mindenféle illegális tevékenységek felett, akkor lesz mivel kiegészíteniük siralmas fizetésüket.

----

Dél-Amerikában utazgatva még a legszendébb turista is belefut a kontinens virágzó marihuána- és kokainkultúrájába. Az előbbit mindenhol, folyamatosan szívják, az utóbbi meg olyan fontos része több latin ország gazdaságának, hogy nélküle megállna az élet. De legalábbis nem lenne annyi csillogó autó, csillogó nő és csillogó szórakozóhely - nemcsak a metropoliszokban, hanem esetenként egészen isten háta mögötti kistelepüléseken is. Az olyan szerencsétlen fekvésű, koldusszegény országokban pedig, mint Bolívia, egyszerűen elképzelhetetlen a nemzetgazdaság kokain nélkül.

Bolívia, a világ Kolumbia utáni második legnagyobb kokainexportőre, két szempontból is különleges eset. Egyrészt mert a kokacserje levele, a kokain alapanyaga itt évezredes történelmű, enyhe ajzószer. Az ország jelentős része az Andok hegyein és völgyeiben, 3-5000 méter között található, ahol a kokalevelek rágása segít elviselni az oxigénhiányos környezetet. Valamint jól elnyomja a fáradtság és az éhség érzetét, amiért a kemény fizikai munkát végző, filléreket kereső aymara és kecsua indiánok igen hálásak.

Bolíviában – akárcsak Latin-Amerika jelentős részén – senki nem érti, miért nekik kellene bűnhődniük a fejlett világ kokainfogyasztása miatt. Vannak a kontinensen országok, amelyek hajlandóak együttműködni az Egyesült Államok negyven éve sikertelenül vívott drogháborújával, Bolívia azonban – és ez a másik tényező, ami különlegessé teszi kokainügyileg az országot – egy ideje már tessék-lássék sem nagyon vesz részt a szélmalomharcban. Amióta 2006-ban Evo Morales, az ország első indián származású elnöke, egyben egykori kokatermesztő földműves hatalomra jutott, Bolívia a nemzetközi kábítószerellenes egyezményeket is elég lazán kezeli.

----

Aki Dél-Amerikában utazgat, előbb-utóbb hallani fog a Ruta 36-ról. A kocsmákban, buszokon és olcsó szálláshelyeken megosztott történetek kísértetiesen hasonlítanak egymásra. "Azt hallottad, hogy van egy szórakozóhely La Pazban, ahol szabadon lehet kokaint vásárolni, viszont nincsenek ablakai, úgyhogy senki nem tudja bent, hogy telik az idő? Találkoztam három ausztrál csávóval, akik egy hétig ki sem jöttek!" A sztori legfeljebb annyit variálódik, hogy néha nem ausztrálok, hanem britek a főszereplői, de a fiatal, angolszász férfiak fixek.

Nem mintha a Ruta 36 lenne az egyetlen pontja Dél-Amerikának, ahol teljesen veszélytelenül lehetne kokainhoz jutni. La Pazban és még számtalan nagyvárosban lehetetlen fiatal fehér emberként úgy sétálni, hogy időnként valami gyanús alak ne próbáljon kokaint eladni. A bolíviai fővárosban, kimondatlanul, persze, de több száz férőhelyes szálláshelyek épülnek arra, hogy a néhány napra-hétre itt kokainozni megállók minden egyéb igényét kielégítsék.

A bolíviai kokainturizmus tehát pont olyan, mint a felsorolt ázsiai hedonista központok, azzal az apró különbséggel, hogy a kokain ugye más. Nem a hatása miatt, hanem mert a kokain, elsősorban árának köszönhetően, a fejlett világban mindenhol egyfajta státuszszimbólum, a VIP-dekadencia, Kate Moss és Charlie Sheen kötelező kelléke. Az utolsó kelet-európai kokainhasználó seggfej is azt képzelheti, amíg a pénze és a fura enyém a világ érzés tart, hogy részese a csillogásnak.

-----

Bár a Ruta 36 nem legális, megtalálni nem nehéz. Egyszer ugyan, állítólag a brit Guardian 2009-es cikkének hatására, a La Paz-i rendőrség bezárta, de hamarosan zavartalanul újra megnyithatott. A legegyszerűbben úgy lehet a titkos helyszínre eljutni, ha egy helyi taxisra bízza magát az ember. Olyan taxisban megbízni kokainbárilag, akinek pofazacskójába alig fér be az éjszakázást elviselhetőbbé tévő kokalevél-csomó, egyébként sem igényel túl sok bátorságot.

A Ruta 36 aktuális címe annyira jelentéktelen hely, hogy meglepődve láttam, két nappal korábban elsétáltam a La Paz belvárosában található kapualj előtt, de persze akkor nem tűnt fel semmi. Amikor kanadai útitársammal kiszálltunk a taxiból, csak annyit vettünk észre, hogy a sarkon vagy tucatnyi, rendkívül betépett bolíviai áll. A Ruta 36 valószínűleg takeaway rendszerben is működik, ami nagy áldás a gazdagabb helyieknek, mivel bent inkább csak külföldieket látnak szívesen.

Amint kiszálltunk a taxiból, lecsapott ránk egy kidobóember. Gyorsan felterelt a félemeletig, majd a fejenként másfél dollárnyi belépő leszurkolása után kinyitott előttünk két ajtót, hogy feltáruljon egy olyan lehangoló szórakozóhely, ami már magyar kistelepüléseken is kínos lenne. A lepukkant kanapékat és diszkófényeket csak a pincérnő tette vidámabbá, akinél begyorsultabb emberrel talán még soha az életben nem találkoztam. Nagyon kiváncsi lennék arra a bolíviai álláshirdetésre, amely angolul jól beszélő, politoxikomán vendéglátóipari dolgozót keresett.

Az este további részében felbukkant egy béna lemezlovas és egy nevetséges együttes is. Az utóbbinak mintha csak az lett volna a funkciója, hogy a betépett – természetesen ausztrál – törzsközönséget kísérje, amint a mikrofonba ordítja a Men at Work együttes Down Under című, harmincéves slágerét. Körülbelül mintha egy magyar a Szállj el, kismadárt óbégatná ugyanitt, a második gramm közepénél. Kate Moss, vagy bármilyen egyéb luxuskellék felbukkanásától itt nem kellett tartani.

----

A Ruta 36-ban egy gramm kokain 150 bolivianóba kerül, ami mai árfolyamon 22 amerikai dollárnak felel meg. Ez Bolíviához képest drága, de még így is csak töredéke annak, amit a vendég fehér emberek saját hazájukban fizetnek ugyanennyi anyagért. Az ausztrál túlsúlyra egyébként az általános eszetlenségükön kívül az is magyarázat, hogy a világon talán náluk a legdrágább a kokain. Az örök fanyalgók szerint persze a Ruta 36-ban régen sokkal jobb volt az anyag, mert akkor még nem ütötték fel az itt is olcsóbb amfetaminnal.

A teljesen nevetséges díszleten kívül a Ruta 36 mindenesetre nem sokban különbözik a világ bármely nagyvárosában megtalálható szórakozóhelyektől, ahol az úri közönség jelentős része szintén jól be van állva. Talán itt valamivel barátságosabb a hangulat, és a vécénél nemcsak azért engedik előre egymást az emberek, mert nem akar bent senki hosszasan drogozni, hanem mert úgyis minden olyan őrülten szuper. És az is kicsit fura, hogy minden asztalon annyi kokain áll szép kis csíkokban, amennyit én eddig csak Al Pacino előtt láttam.

A Dél-Amerika-szerte terjedő legendákat az itt tartott több napos menetekről nem akartam először elhinni, de amikor reggel nyolckor eljöttünk, még kétségtelenül semmi jele nem volt a buli végének. Ha akartam volna, még biztosan órákon át hallgathatok vadidegeneket beszélni életük megdöbbentően privát, ugyanakkor jelentéktelen és többnyire unalmas részleteiről.

Amikor először Amszterdamban jártam, az ottani coffee shopok egyszerűen normálisnak tűntek. A hollandok rájöttek, hogy a marihuána-kereskedelmet és  -fogyasztást így a legpraktikusabb, legésszerűbb és legbiztonságosabb szabályozni, és a megoldás illik is tüchtig országukhoz. A minden szempontból teljesen elcseszett Ruta 36 ugyanígy tökéletesen képezi le a reménytelen Bolíviát. Nem ott kellene kokainbárokat nyitni, ahol semmi szüksége nincs ilyesmire a társadalomnak, hanem ahol igény, az aztán lenne rá.

----

(Bár a Ruta 36-ban lehetett volna diszkréten fényképezni, nem volt kedvem elkészíteni a világ legunalmasabb fotóit.)

Címkék: bolívia úton nagyváros