PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

december 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31

Pampas de Yacuma

2012.02.08. 23:21 |  Bede Márton

Átutazni Bolíviának azon a részén, ahol magán a bolíviai léten kívül nincs más látnivaló, nagyon szórakoztató volt. Időnként viszont nem árt megnézni valamilyen klasszikus érdekességet, és ehhez Rurrenabaque pont jó célpontnak tűnt. A kisváros ott fekszik, ahol az Andok utolsó, már esőerdővel fedett lankái találkoznak a Dél-Amerika közepét elfoglaló síksággal, így a környéken sok és változatos látnivaló van. Mégis szinte mindenki ugyanazt csinálja itt: vagy a "jungle", vagy a "pampas" nevű néhány napos túrára fizet be.

Korábban már a világ több dzsungelje is okozott nekem csalódást. Túl meleg van, túl magas a páratartalom, és annyi a növény, hogy az állatokat hallani lehet, de látni csak a legritkább esetben. Még azokat is, amelyek kiszívják az ember vérét. Így úgy döntöttem, hogy a két túralehetőség közül én maradok a pampánál. Azt hittem, a mindenki által csak Rurrénak nevezett település úgyis olyan turistapokol lesz, ahol nem szívesen tölt el az ember néhány óránál többet. Ez speciel tévedés volt, mert leszámítva, hogy minden helyi idegenvezető tudta legalább az állatok nevét héberül, az éppen éves fiestáját ünneplő település inkább békés bolíviai kisvárosnak tűnt, mint nagyüzemi turistakopasztónak.

A pampas Rurréban egyáltalán nem azt jelenti, amit Argentínában, tehát nincsenek végtelen füves pusztákon legelésző tehenek. Itt a kanyargó Yacuma folyó környékéről van szó, ami a száraz évszakban lehet, hogy valamennyire tényleg puszta. Most, az esős évszak legesősebb napjaiban viszont egybefüggő mocsárvilág, amit a folyó mellett sok száz kisebb csatorna is szabdal. Az esős évszak Bolíviában egyébként azt jelenti, hogy a Rurrenabaque és La Paz közötti, néhány száz kilométeres utat a buszok az időjárás függvényében 18-30 óra alatt tudják megtenni.

A mocsárban töltött három nap alatt hol sütött a nap, hol szakadt az eső, leginkább pedig valami permetszerű izé esett. Bár ezt nem volt olyan könnyű észlelni, mivel az egészen fojtogató páratartalomban nehéz volt elkülöníteni az izzadtságot, az esőt és a folyóvizet. Ez a környezet pedig természetesen maga a paradicsom volt azoknak a szúnyogoknak, amelyekre semmiféle krém, spray vagy füst nem volt hatással.

Amikor egzotikus helyszínekről beszámoló írók a rovarsűrűséget akarják érzékeltetni, szúnyogfelhőkről szoktak beszámolni. Én itt, a Yacuma folyó mellett tanultam meg, hogy ha szúnyogfelhők vannak, akkor nincs semmi gond, hiszen ez azt jelenti, hogy lehet találni olyan földdarabokat, amelyek fölött nem lebegnek milliók a kis rohadékokból. Itt általában nem voltak felhők, csak összefüggő vérszívó-függöny.

Sajnos az utazási irodák már csak olyanok, hogy hajlamosak nem hozzáigazítani az éppen aktuális szezonhoz a programjukat. Hiába nincs semmi esély esős évszakban anakonda megpillantására, most is bezavarták négyfős csoportunkat térdig a mocsárba, nehogy valaki úgy érezze, hogy át akarják vágni, megspórolva a főattrakciót. Így hát megtanultuk, milyen az a mocsár, amelyben az ember inkább folyamatosan mozgásban van, és a tűző napon is magán tartja az esőkabátját, csak egy fokkal kevesebb szúnyoggal kelljen hadakoznia. Nem mintha ezek a mindenre inmunis mutánsok ne találnák meg a védtelen Akhillesz-sarkokat, akár a fül hegyéről, akár az ujjak közéről legyen szó.

Az anakondakeresés mégsem volt teljesen meddő vesszőfutás, mivel itt hallottam életem legjobb utasítását túravezetőtől: "ha ráléptek egy anakondára, onnét fogjátok tudni, hogy körülbelül olyan vastag és olyan érzés, mint autógumira lépni". Hogy mit kellene tennünk az után, hogy ráléptünk egy borjút is simán elfogyasztó óriáskígyóra, az nem derült ki. A rémisztgetés egyébként is központi eleme volt a programnak, az anakondakeresés előtti estén például meghallgathattuk a történetet a turistalányról, aki egy ugyanilyen kiránduláson kicsit eltávolodott a csoportjától, rálépett egy rejtőzködő kajmánra, amely úgy harapta ki a térdét, hogy nem is maradt belőle semmi.

Az ijesztő sztorik és a szúnyogok ellenére is már a túra legelső percében világossá vált, hogy jól sejtettem, egy mocsárban több állatot fogok látni, mint a dzsungelben. Még át sem szálltunk a dzsipekből a következő napokban kizárólagos közlekedési eszközként használt motorcsónakba, amikor megpillantottuk a vízben az első, rózsaszín folyamidelfint. Én erről az Amazonasi folyamidelfinről, a mindenhol nagyon veszélyeztetett, még egyáltalán létező négy folyamidelfinféle egyikéről azt hittem, hogy rendkívül ritka, de itt gyorsan kiderült, hogy a Yacumában népes populáció él. Egy idő után már hátra sem fordultunk, ha meghallottuk a hajó mögött a delfinek jellegzetes, böfögő hangját, amit akkor adnak ki, amikor a felszínre emelkedve a fejük tetején lévő nyíláson kilövellik a felesleges vizet. És tényleg rózsaszínűek, legalábbis a felnőtt példányok, a csecsemőknek szürkés, klasszikus delfinszíne van.

Mocsárról lévén szó a szúnyogok után kétéltűekből és hüllőkből volt a legtöbb. Békát és varangyot még a fejem feletti zuhanyrózsán üldögélve is láttam, a napos fatörzseken pedig fürtökben lógtak a teknősök. Az esős évszak sajnos nemcsak az óriáskígyók megpillantásának nem kedvezett, hanem mivel víz alatt vannak azok a homokos partszakaszok, ahol sütkérezni szeretnek, kajmánt és alligátort sem láttunk sokat. Cserébe viszont volt számtalan madár, a keselyűktől és halászsasoktól a viszonylag ritka tukánokon át egészen a hoacinig, minden madarak legfurábbikáig.

Ha a teve a bizottság által tervezett ló, a hoacin nagyjából a bizottság által tervezett fácán. Fura kék feje van, ormótlanul nagy az egész, a feje tetején punkos tarajat visel, repülni nem nagyon tud, és egészen nevetséges hangokat ad ki. Arról nem is beszélve, hogy a fiókáknak karmaik vannak a szárnyukon, így ágról ágra kapaszkodva másznak addig, amíg meg nem tanulnak repülni. Nem csoda, hogy a hoacinokkal az ornitológusok sem tudnak mit kezdeni, senki nem tudja biztosan, az evolúció pontosan melyik zsákutcáját jelentik.

Ha jaguárt nem is, emlősöket is láttunk bőven. Majomból például mindjárt négy különböző fajtát is (két bőgőt, egy kapucinust és egy mókusmajmot), és nagy szerencsénkre még egy hangyászba is belefutottunk, ami engem leginkább azzal lepett meg, hogy a fán élt. A legtöbb mégis delfinből volt, és a velük úszkálás jelentette egyben az egész program főattrakcióját is. Már úgy értve, hogy ezt szánták annak, és biztos sokaknak az is volt, de én meglettem volna nélküle.

Egyébként is azt érzem, hogy hiába szeretem nagyon a vadállatokat és a természetet is úgy általában, ezek a vadlesek kevésbé elégítenek ki, mint egy jó természetfilm. Engem az érdekel, hogy mit csinálnak az állatok, és ennek megfigyelésére ilyen körülmények közt a legritkább esetben van lehetőség. Néhány másodperc, többnyire az is csak távcsövön keresztül, aztán elrepülnek-elbújnak-alámerülnek. Szemben a mániákus madárlesőkkel, nekem nem jelent nagy örömet egy újabb faj kipipálása – jó, egy kicsit azért igen –, vadászni, szexelni vagy harcolni pedig nagyon ritkán lát állatot az amatőr megfigyelő. De még mindig ez a jobbik eset, mint a vadállatok felesleges molesztálása.

A delfinekkel úszás itt úgy nézett ki, hogy három csónaknyi, olyan két tucat nyugati turistát bedobtak a vízbe ott, ahol a vezetők tudták, hogy egy elég barátságos delfincsoport él, viszont kajmánok nincsenek. A delfinek tényleg közel jöttek a csapkodó és sikító tömeghez, nekem például kétszer is súrolták a lábfejem a víz alatt, ami elsősorban ijesztő (valami a mélyből támad), mint inkább érdekes (sikamlós és izmos) érzés. Volt, akinek megharapdálták a lábujjait, és persze megállíthatatlan volt az állatok buzerálása, a beléjük kapaszkodás és szörfözés. Az egyik vezető egy műanyag palackot is bevágott a vízbe, hadd játszanak vele a delfinek, de csak annyi történt, hogy az egyik a szájába vette, eltűnt a mélyben, és többé nem is láttuk. Még ha annyi eszük is van, hogy szelektíven gyűjtik a hulladékot, akkor is felesleges szemetelni.

Konzultálva olyan turistákkal, akik a pampa- és a dzsungeltúrát is lenyomták, egyértelműen az előbbi az érdekesebb opció Rurréból, bár az utóbbin lehetett hosszasan gyalogolni mellig érő vízben is. Valahol Dél-Amerikában be fogom vállalni azt a kalandot is, de arra azért figyelni fogok, hogy ha lehet, akkor inkább a száraz évszakban.

Címkék: természet bolívia úton