PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

december 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31

Cerro Rico, Potosí

2012.01.29. 14:39 |  Bede Márton

A legóvatosabb turisták közé tartozom. Maláriagyógyszert szedek. Csak elvétve eszem meg azt a gyümölcsöt, amit nem én mostam meg, és általában is odafigyelek az ételek tisztaságára. Nem megyek dél-amerikai városok veszélyes részeire. Legalábbis nem egyedül, részegen, és az éjszaka közepén, ahogy sokan teszik. Elolvasom az útikönyvek figyelmeztetéseit, és igyekszem is ezeket fejben tartani. Ugyanígy teszek szeretteim féltő tanácsaival. Mivel előzetesen senki nem figyelmeztetett arra, hogy irtózatosan részeg, dinamittal játszadozó bolíviai bányászokkal ne töltsek el néhány órát a föld mélyén, kipróbáltam.

A fenti képen látható jellegtelen halmocska valószínűleg az emberiség történetének legfontosabb hegye. Nem itt feneklett meg Noé bárkája, és nem itt éltek a görög istenek, viszont a Potosí melletti Cerro Ricóból kitermelt ezüst nélkül nem úgy alakult volna a világ utóbbi fél évezrede, ahogy.

Nem túlzás azt állítani, hogy Kolombusz, illetve az őt megelőző és követő kalandorok a felfedezések korában azért indultak útnak, hogy megtalálják a Cerro Ricót. Ha már El Dorado nem lett meg soha, ez sem volt sokkal soványabb préda. Azt végképp nem túlzás állítani, hogy a Cerro Rico elpazarolt ezüstje, ami a kapitalizmus helyett a katolicizmust forszírozó spanyolok helyett az okosabb németalföldi és egyéb pénzemberek kezébe került, alapvető feltétele volt a piacgazdaság kialakulásának. Sőt, kis túlzással még azt is lehet állítani, hogy az angol világbirodalom sem születhetett volna meg, ha Sir Francis Drake és a királynő többi kalóza nem fosztogatja kitartóan azokat a spanyol hajórajokat, amelyek rakományában a Cerro Rico ezüstje volt talán a legfontosabb összetevő.

Mivel a spanyol birodalomnak nem volt erőssége a könyvelés, senkinek sincs fogalma, pontosan mennyi pénzt hozott minden idők leggazdagabb ezüstbánbyája. Csak olyan becslések vannak, hogy az innét származó ezüstből simán lehetett volna hidat építeni az Atlanti-óceánon keresztül egészen Spanyolországig. Ami biztos, hogy Potosí volt sokáig a spanyol birodalom leggazdagabb városa, ahol körmenetek idején arannyal és ezüsttel borították az utcákat, ahol a szentképeket és -szobrokat hordozták.

Azt sem tudni pontosan, hányan haltak itt meg. A Cerro Rico másik neve "a hegy, amely embereket eszik", és van olyan becslés, hogy amióta a XVI. század közepén a spanyolok felfedezték a lelőhelyet, nyolcmillió bányász halt meg a mélyben. Ez így ránézésre soknak tűnik, de tekintettel az indián és néger rabszolgák munkakörülményeire, mégsem olyan elképzelhetetlen ez. Egy műszak húsz órán át tartott, aztán négy órás pihenő után lehetett újrakezdeni, és így ment ez hónapokon át. Nyilván kevesen élték túl.

Ma már jó minőségű ezüst nincs a Cerro Rico gyomrában, csak cink, ólom és ón. Ezek viszont még hoznak annyi pénzt, hogy ma is körülbelül 18000 bányász dolgozzon itt, nem sokkal jobb körülmények közt, mint amikor még a spanyolok uralkodtak itt. Nem mintha lenne nagyon más választásuk, hiszen Potosí nem kifejezetten a lehetőségek városa.

A 4100 méteren található Potosí a világ legmagasabban fekvő nagyvárosa. Levegőt sem nagyon lehet kapni, a komor spanyol építészet és kulturális örökség pedig nem teszi vidámabbá az elsősorban indián, és persze nagyon szegény lakosság mindennapjait. Barokk templom annyi van, hogy permetezni kéne, sokhoz kolostor is tartozik, amely ma már üresen tátong, de a gyarmati időkben a gazdag spanyol családok egymást túllicitálva igyekeztek ezekbe bejuttatni gyerekeiket. A legmagasabb státuszú családoknál a második lánynak kötelező volt abba a karmelita kolostorba bevonulnia, ahonnét nem hogy ki nem jöhetett soha többé, de még a rokonai is csak rácson keresztül beszélgethettek vele, anélkül, hogy megpillantsák az arcát.

Bár a főtér körüli néhány utca viszonylag jól hasonlít egy szegényebb kasztíliai kisvárosra, ez nem lenne elég ahhoz, hogy turisták érkezzenek Potosíba. A többség azért jön ide, hogy megnézzen magának egy pokoli bányát. Engem is ez csalogatott ide, és nem álltam le vitatkozni azokkal a Potosíban dekkoló turistákkal, akik elvi okokból, a Cerro Ricóban gyakori gyermekmunka elleni tiltakozásul, vagy valamilyen egyéb fantaszta érvvel nem voltak hajlandóak lemenni a föld alá. Ritka az a gazdasági bojkott, amely eredményes, sikeres turisztikai bojkottról pedig még kevesebbről hallottam. Nem lesz kevesebb a kiskorú bányász attól, ha nem mennek le a Cerro Ricóba a gazdag nyugatiak, ráadásul nekem úgy tűnt, hogy azok a bányászok, akikkel találkoztam a munkahelyükön, inkább örültek annak, hogy valami megszakítja monoton mindennapjaikat. Például megjegyzéseket tehetnek az argentin lányok fenekére, és közepesen komolyan még attól is visszakövetelik az innét elrabolt pénzt, aki csak turistaként járt Spanyolországban.

Minden túra a Cerro Rico bányáiba ugyanúgy indul. Az első megálló a bányászok piaca, ami valójában egy rakás mocskos kisbolttal teli utca. Itt kötelező minden résztvevőnek ajándékot venni a meglátogatandó bányászoknak. Az ajándék minden esetben egy csomag kokalevél és valamennyi alkohol, a mi esetünkben fejenként két doboz sör. Itt kezdett feltűnni, hogy nekünk különleges túra jutott, mert vezetőink, akik maguk is egykori bányászok voltak, már reggel kilenckor söröztek a buszon, a kisboltnál pedig mindenkivel megkóstoltatták a bányászok védőitalát. Ez 96 százalékos nádpálinka, amiből én egy negyed felesnyit vállaltam, és még így is földrengető élményt kaptam a torkomba.

Mint kiderült, mi egy különleges szombat délelőttön indultunk bányalátogatóba. Mivel csak a vasárnap a pihenőnap, ilyenkor normális esetben még rendes munka folyik a bányában. Néhány héttel a legnagyobb bányászünnep, a karnevál előtt a péntek éjjel azonban már a virrasztás és a berúgás időpontja. Így egyfelől kevesebben voltak a bányában, másfelől ők is mind irtózatósan másnaposak voltak, amire a gyógyszert természetesen az alkoholban igyekeztek megtalálni.

A bevásárlás után felhajtottunk a Cerro Rico oldalába, az egyik bányász munkaközösség munkahelyének bejáratához. Itt mindenki felvette a teljes bányászfelszerelést, a sisakkal és a fejlámpával bezárólag, majd áldozat következett a bánya védőszentjeinek. Ez egyfelől a Kolombusz előtti időkből itt maradt, Szűz Máriával eléggé keveredő földanya, a Pachamama, másrészt pedig a nála sokkal fontosabb Tio, aki a mélység ura, és nagyjából az ördögnek felel meg. Az áldozat narancsos üdítővel kevert nádpálinka volt, amiből két löttnyit a földre kell önteni, mielőtt lehúzná az ember. Egyre részegebb vezetőnk külön felhívta a csoporttal tartó hölgyek figyelmét, hogy ez már gyenge, nyugodtan ihatják, de a koktél még mindig bőven 50 százaléknyi alkohol körül mozgott.

Soha nem jártam még ilyen bányában, így fogalmam sincs, a többi mennyire borzalmas hely. A Cerro Ricót emmentáli-szerűen keresztül-kasul átszövő tárnák mindenesetre primitívségükkel, a kezdetleges deszkákkal megerősített falaikkal, a légkalapácsokhoz vezető, sürített levegős kábelekkel semmiképpen sem tűntek a 21. századba valónak. Bokáig vízben gázolva, időnként persze lefejelve valami kiálló izét, érkeztünk el a tárna urához, egy irtózatosan kövér, az ipart már több, mint 30 éve nyomó bányászhoz.

A Cerro Rico bányászainak élettartama természetesen még a Potosí átlagnál is jóval alacsonyabb. Erről elsősorban a mélyben belélegzett portól szerzett szilikózis tehet, ami egyszerűen eldugítja a tüdőt. Az irtózatosan kemény munkával a bányászok helyi mércével kifejezetten jól keresnek, és a balesetek sem olyan nagyon gyakoriak már. Ami talán a legnagyobb meglepetés volt annak fényében, hogy mi folyt lent.

A kövér ember után egy másik lyukba préselődtünk be, ahol éppen a főnök fia készült robbantani egy kisebbet. Úgy tűnt, tudja mit csinál, és ő még nem is volt részeg, csak persze az elmaradhatatlan kokalevelet rágta. "Várjuk meg, amíg elkezd szikrázni a kanóc, aztán futás" – mondta, és mi persze már az öngyújtó gyulladásánál egymás hegyén-hátán gurultunk el olyan messzire, amerre csak tudtunk. Egy teljesen sötét, szűk folyosón guggolva megtapasztalni, ahogy kettőt robban és rázkódik a hegy, bőven életem ijesztőbb élményei közé tartozott.

Míg mi a robbanást készítettük elő, a kövér és társai, a mi egyik vezetőnk irányításával, irtózatosan berúgtak. Az irtózatos itt most nem költői túlzás, láttam én már tádzsik parasztot és magyar gimnazistát is berúgni, és egyik sem volt olyan kemény arc, mint ezek a föld alatt robotoló szerencsétlenek. Ragaszkodtak ahhoz, hogy mi is velük igyunk, de szerencsére egy idő után már annyira be voltak állva, hogy nem tűnt nekik fel, ha mindent a földre öntöttünk a Pachamamának és a Tiónak, és csak az üres kupicát emeltük a szánkhoz.

Ekkor jutott valamelyikük eszébe, hogy kéne egy még nagyobbat robbantani. Bár a kövér főnök és robbantóspecialista fia figyeltek arra, hogy legalább ők ne legyenek atomrészegek, a helyzet mégis az volt, hogy öt-hat bányász ivott és szerelt dinanitot egyszerre. Annyira nem hasonlított ez semmire, amivel valaha az életben találkoztam, hogy még csak nem is féltem. Valószínűleg nincs belém kódolva a rettegés az olyan pillanatoktól, amikor egy nyakláncként hét-nyolc robbanószerkezetet viselő bolíviai szerencsétlen kupicányi égetett szeszt nyújt felém.

A megváltást végül az időnk lejárta hozta el. Nem tudtuk megvárni a nagy robbantást, amit az ekkor már kifejezetten fárasztó bányászok bántak jobban. Hogy megváltás volt kiérni a felszínre, az nem kifejezés. Elég sok pénzt kellene ajánlani, hogy másodszor is lemenjek a Cerro Rico bányáiba, ahol persze meleg is van, ami csak fokozza a magasság okozta légszomjat. Felfoghatatlanul kemény élet lehet itt bányásznak lenni, és persze, hogy megértem, miért vedelnek ennyit. De hogy egyszer lementem, annak nagyon örülök.

(Ajánlom a Youtube-on teljes hosszában megtekinthető, "The Devil's Miner" című dokumentumfilmet, ami egy, a Cerro Ricóban dolgozó gyerekbányászról szól.)

Címkék: történelem bolívia úton