PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

San Pedro de Atacama

2012.01.19. 02:45 |  Bede Márton

A hosszú távú utazás egyik nagy előnye, hogy nyugodtan lehet utálni dolgokat. Népeket, helyeket, országokat, városokat, ételeket. Ha csak két hét van nyaralásra, szörnyű lenne, ha abból tíz nap borzasztó körülmények közt telne. Egy évbe viszon bőven belefér az időnkénti szájhúzás, és engem tulajdonképpen meglepett, hogy négy hónapot kellett utaznom az első igazán elviselhetetlen hely eléréséig. Ez volt San Pedro de Atacama.

Nincsnek nekem illúzióim az érintetlen természettel, egzotikus úticélokkal és miegyebekkel kapcsolatban. Nem várom el, hogy Iguazúnál vagy a Machu Picchunál egyedül legyek a látvánnyal. Az viszont igenis istenadta jogom, hogy a világ bármely településének főutcáján úgy gyalogolhassak végig, hogy ne ugorjanak elém folyamatosan mindenféle pincérek csőre töltött étlappal, hátha leszek szíves azt először megtekinteni, majd náluk étkezni. Nekem az ilyesmitől rossz kedvem lesz, először az engem molesztálókat utálom csak, aztán gyors ütemben az egész kócerájt, az emberiséget, és persze a magasságos úristent, aki rám szabadította ezt a csapást.

San Pedro de Atacamán nem lehetett nyugodtan végigsétálni. Ha éppen nem étlapok állták el az utat, akkor rosszabb esetben nyugdíjas franciákból álló konda, a jobbikban pedig levágott farmerből készült púzónadrágot viselő argentin és brazil egyetemista lányok. Így január közepén a dél-amerikai turistaszezon már a csúcsán van, és a kontinens krőzusai, a brazilok feltörekvő nemzethez illően képzelik azt, hogy most már minden az övék a környéken.

Igyekeztem minél kevesebbet foglalkozni San Pedro csúnyábbik felével, ami azt jelentette, hogy a hostelemből csak akkor mozdultam ki, ha a sarki, füsttel teli kocsmában épp meccs volt a tévében, vagy ha már muszáj volt valami vackot enni nagyon drágán. Mert San Pedro természetesen Chile általam meglátogatott legdrágább települése is, ahol csak hosszú keresgélés után lehet olyan éttermeket találni, ahol nem turistákra belőtt árak vannak, vagy ahol a parasztvakító, ál-indián dizájn mellett a szakács képzésére is szántak pénzt.

Az már a San Pedro felé közeledő buszról is látszott, hogy a kisváros környékén van mit nézni. Maga San Pedro 2500 méteren fekszik, egy sivatagos fennsíkon, mögötte-körülötte viszont 5-6000 méteres hegyek és vulkánok magasodnak és füstölögnek. Sajnos a terep jellegéből adódóan itt lehetetlen magányosan turistáskodni, és az autóbérlés sem opció. Az utak rosszak, sok helyen nincsenek irányjelző táblák, és az elakadt autók, amelyeknek egy turistabusz sem állt meg segíteni, elég szomorú látványt nyújtottak.

San Pedro környékét így saját terepjáró és helyismeret hiányában csak szervezett túrákra befizetve lehet megismerni. Normális esetben ez ellen sem szoktam tiltakozni. Én befizetek, a cég szolgáltat, aztán remélhetőleg soha többé nem kell találkoznunk. Machuca falu viszont minden volt, csak nem normális eset. Szinte biztos vagyok abban, hogy ez a 4000 méter felett található apró falu a világ legturistásabb pontja.

Machucának körülbelül tíz állandó lakosa van, a templommal együtt húsz épületnél nem állhat itt több. A mienkkel együtt 14 turistabuszt számoltam egyszerre. Olyan 20:1 lehetett a turista-helyi arány, ilyen a világon egészen biztosan sehol sincs, se Velencében, se Párizsban, se a Balatonnál.  A tömzsi templomocska jól nézett ki, de ilyen körülmények közt az ember jobban teszi, ha se nem átkozódik, se nem próbálja sikertelenül kizárni a zavaró tényezőket, hanem leül egy darab kőre, és csak ámulva bámulja az egész cirkuszt.

Machucát azért kellett meglátogatnom, mert befizettem a San Pedro mellett található, a világ legmagasabbjának tartott gejzírmező megtekintésére. Hogy ezeket mennyire lehet gejzírnek nevezni, azzal lehet vitatkozni, mert inkább csak gőzt köpnek a vulkanikus lyukak, és nem vízoszlopot, de itt is sokkal kevésbé zavart ez, mint a hordák. Az Andok magaslatait ideális esetben ha nem is magányosan, de legalább nem tömegben, hanem békében és csendben érdemes meglátogatni, ezért még egy esélyt adtam San Pedro környékének, és bevállaltam egy tengerszemeket, sómezőket és flamingókat ígérő programot is.

Sajnos az utazási iroda arról nem szólt, bár talán nem is tudhatták előre, hogy a kisbuszomban található 16 emberből 11 brazil lesz, közülük is 8 japán-brazil. Úgy tűnik három generáció alatt a Brazíliába érkező japán bevándorlók sikeresen egyesítették mindkét nép legfárasztóbb tulajdonságait: mindent ezerszer lefényképeznek, viszont mindig rájuk kell várni, és bármit mond a sofőr, ők pont az ellenkezőjét csinálják.

Ezt a napot viszont lehetett élvezni. A szélcsendben a tengerszemekben tükröződtek a havas hegycsúcsok, vikunyák szaladtak át az úton, a hatalmas lámacsordában pedig így ellési szezon után számtalan plüssállat-szerű csikó nézelődött. Azt hittem, az Atacama-sivatag sivárságát már sehogy sem lehet fokozni, a San Pedro melletti sómező, ahol a láthatárig mindent hatalmas darab sóvirágok borítottak, még rá tudott tenni egy lapáttal a földönkívüli érzésre. Viszont a Marson biztosan nincsenek flaminigók.

Összességében mégis inkább rossz szájízzel indultam volna el Bolívia felé, ha nem látogatom meg San Pedro környékének legkülönlegesebb látványosságát, a Chuquicamata nevű külszíni fejtést. A bányák a világon sehol sem várják tárt karokkal a turistákat, az ilyen nemzetgazdaságilag rendkívül fontos rézbányák pláne nem, így Chuquicamatába sem lehet egyszerűen besétálni.

A Salvador Allende által levezényelt bányaállamosítások óta minden chilei rézbányát működtető Codelco állami vállalat csak egyféleképpen engedélyezi az idegenek belépését. Emailben vagy telefonon kell időpontot foglalni a hétköznaponta egyszer, a San Pedróhoz közeli Calamából induló, szigorúan ellenőrzött túrákra. Ezek a januári csúcsszezonban hetekre előre betelnek, ám mivel az internet azt mondta, hogy egyedül utazóknak mindig van esélye valamelyik mégis üresen maradó helyre, nekivágtam. Szerencsém is volt, második helyre írtak fel a várólistára, aztán tíz perccel később közölték, hogy írjam alá a nyilatkozatot, amelyben magamra vállalom a felelősséget mindenért.

Chuquicamata a legenda szerint komoly szerepet játszott Che Guevara politikai ébredésében, aki erre járva, látva a bányászok nyomorúságos élet- és munkakörülményeit, mindjárt alaposan balra tolódott. Legalábbis ezt állítják életrajzírói, a helyi sztori szerint az argentin forradalmárt nem a társadalmi igazságtalanságok érdekelték itt, hanem a kocsmai verekedések és az egyéjszakás kalandok. Ma a Codelco igyekszik modern, felvilágosult, turista- és környezetbarát vállalat képét sugallni, ami elég nehéz feladat annak fényében, hogy a mélyből fordulónként 300-400 tonna ércet a felszínre szállító kamionok fogyasztása egyenként és naponta 5000 liter üzemanyag.

A bánya megtekintése előtt Chuquicamata településen állt meg a busz. Évtizedeken át itt éltek a bányászok és családjaik, akiket csak akkor költöztettek át Calamába, amikor a modern egészségügyi előírások megtiltották, hogy bárki huzamosabb ideig éljen egy rézbánya közvetlen szomszédságában. A kisvárost utolsó lakosai csak két éve hagyták el, szinte minden tökéletes állapotban van, és a néptelen utcák semmiben sem különböztek attól, amit bármelyik chilei városban lát az ember vasárnap délután, sziesztaidőben.

Maga a bánya előtt hosszúnadrágot és hosszúujjú felsőt kellett ölteni, valamint láthatósági mellényt és műanyag sisakot. Csak ez után hajtott buszunk a világ legnagyobb lyukához. Ezt illetően különböző számítások vannak, egy amerikai külszíni fejtés valamivel mélyebb, és van egy komoly orosz pályázó is, de a Codelco által biztosított idegenvezető meggyőződéssel állította, hogy ennél az öt kilométer hosszú, három kilométer széles és egy kilométer mély lyuknál nincs nagyobb a világon.

Fentről nézni a lyukat – amely élményre összesen tíz percet kaptunk –, egyszerre lélegzetelállító és vállvonogtató élmény. Hatalmas, felfoghatatlan, ugyanakkor teljesen semmilyen is egy ilyen lyuk. Egyenként 18 méter magas lépcsők megszámlálhatatlanul hosszú sora, a fenék pedig alig látszik. Pont olyan, mint egy inverz piramis, a kor mérnöki bravúrja, amit illik álmélkodva nézni, de valahogy leküzdhetetlen a gondolat közben, hogy talán másképp kellene ezt. Bár az azért kétségtelen, hogy ha van vidék a földön, aminek nem árt egy ekkora seb, az az Atacama semmije. Tíz percen át nézni a világ legnagyobb lyukát pont olyan, mint egy egészen kicsit – érdekes.

Címkék: chile természet úton