PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

december 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31

Chiloé

2011.11.17. 23:58 |  Bede Márton

Chiloét Chilétől látszólag nem sok választja el. Csak egy O betű, és a néhány kilométeres Chacao-szoros. Mégis, Dél-Amerika ötödik legnagyobb szigete egyértelműen más, mint a szárazföld. Chilénél kevés változatosabb ország van a világon, északon a világ legszárazabb sivatagja, délen gyémánttal metszett gleccserek és fjordok vannak, Chiloé pedig ebben a mezőnyben is megállja a helyét. Az eddig megtett út alatt itt maradtam a legtovább, egy teljes héten át.

A francia turista szerint Chiloé pont olyan, mint Bretagne, az ír szerint meg egy az egyben Írország. Én egyikben sem voltam, de Chiloé tényleg megfelelt annak a képnek, ami bennem a két európai vidékről élt. Nagyon-nagyon zöld lankák, bukolikus vidéki idill, és teljesen hülye időjárás. Chiloén mindez megvan, különös tekintettel az abszurd klímaviszonyokra, aminek köszönhetően teljesen felesleges itt megnézni az időjárás-jelentést. Úgyis minden nap esik az eső, tűz a nap, borul be az ég és fúj a szél – sokszor pedig mindez egyszerre. Ha egy jellemző kép van Chiloén, az az, ahogy az ember a távolba nézve szabad szemmel is látja, hogy egymástól néhány száz méterre lévő dombokon éppen egészen más az időjárás.

Nemcsak a táj és a klíma különbözteti meg Chiloét Chilétől, hanem a történelem is. A 19. században az ország már évek óta élvezte a függetlenséget, amikor a sziget még mindig kitartott a spanyol gyarmatosítók mellett. Chiloé máig a maga útját járja, ami annyira nem is saját, hanem sokkal inkább a világon bárhol, egész nap a szürke hullámok közt, keményen dolgozó halászok útja.

A világ halászai legalább otthon szeretnek egy kis színt és vidámságot látni, így nem véletlen, hogy a kis kikötők Chiloén is élénk színű házakból és templomocskákból állnak. Más építőanyag híjján szinte minden fából készült, és különösen a templomok épültek nagy műgonddal, a 19. századi darabok a mai napig állnak, csak rendesen karban kell tartani a gerendákat. A palafitos, az élénk színre festett, cölöpökön álló lakóházak viszont már éppen majdnem teljesen kipusztultak, amikor Chiloén beindult a turizmus, és a helyiek észbe kaptak, hogy jobb lenne megmenteni a legfotogénebb épületeiket.

Ennek megfelelően ma a sziget fővárosában, Castróban megindult a palafitos-dzsentrifikáció. Van, amelyikben boutique hotel nyílt, van, amelyikben étterem, és persze van, amelyikben bár. Chiloén hónapokon belül megnyílik a sziget első nagy reptere, így nyilván valamivel több turista fog ide érkezni, a 8000 négyzetkilométeres sziget lerohanása viszont még nagyon messze van.

Mint az ilyen paradicsomi, idilli és bukolikus vidékeknek általában, Chiloénak is csak egyetlen hibája van: a monoton tökéletesség. Amikor először láttam a  sziget zöld lankáit a novemberi tavaszban virágzó sárga virágokkal, nem gondoltam volna, hogy ezt valaha meg lehet unni. Aztán amikor már negyedik napja követték egymást a tökéletes dombocskák a tökéletes farmocskákkal, tökéletes lovacskákkal, tehenekkel, báránykákkal, és a tájon vidáman átpöfögö Mitsubishi kisbuszocskákkal, hirtelen elkezdtem valami másra vágyni.

Ez a más Chiloe esetében a Csendes-óceán, amihez nekem eddig nem volt szerencsém, és már vagy fél órája bámultam, amikor leesett, hogy hú, az ott a Csendes-óceán. Nincs név, ami kevésbé illene erre a víztömegre, amely még egy teljesen szélcsendes napon is akkora és olyan alattomos hullámokat produkált, hogy amikor közel sétáltunk hozzá, egyszerűen nem lehetett időben visszarohanni, aztán mindenki csavargathatta a bokáig vízes nadrágját. Chiloé külső, nyugati partja és Új-Zéland déli szigete közt semmi nincs, csak víz, a szél és a hullámok pedig ennek megfelelően teljesen szabadon garázdálkodhatnak.

A másik, keleti oldal egészen más. Chiloé nemcsak egy sziget neve, hanem az egész szigetcsoporté, amely több tucatnyi, a legnagyobb földdarab és a chilei szárazföld közé szorult, kisebb szigetet is magába foglal. Sok közülük kisebb-nagyobb falvaknak is otthont ad, viszont sajnos a legtöbbre csak nagyon ritkán van tömegközlekedés. Ennek következményeként egy hét csak két kisebb sziget – Lemuy és Quinchao – felkeresésére volt elég. A várakozásoknak megfelelően ezeket tökéletes kis tengerszorosokon áthimbálózó, tökéletes kis kompocskákon lehetett elérni, és a bukolika annyira idilli és bénító volt, hogy egyszer le is késtem a visszajáratot.

Chiloével kapcsolatban minden útikönyv ugyanazt a két dolgot emeli ki: a babonákat és a curantót. A sziget mesebeli szörnyei és paranormális jelenségei egy kontintensre is elegendőek lennének, és itt találkoztam először turistával, aki tök őszintén arról beszélt, hogy amikor kint sátrazott a nemzeti parkban, valami Rejtélyes Lény éjszaka megfogta a lábát. Ő minden bizonnyal egyszerűen csak bolond volt, az ilyen ködös-zimankós tájak viszont nyilván jó táptalajai a szellemhajókról, perverz gnómokról és gonosz varázslókról szóló mendemondáknak.

A curanto ezzel szemben azért érdekes dolog, mert egyrészt finom, másrészt pedig elég erős érv amellett, hogy Chiloé nemcsak Chilétől, hanem az amerikai kontinenstől is sokmindenben különbözik. A curanto hagyományos receptje először is egy jó mély gödör kiásását írja elő. Ebbe kerül legalulra egy rakás tűzforró kő, majd ezekre, egymástól levelekkel elválasztott rétegekben hús, kolbász, krumpli, krumplifánk, mindenféle zöldségek, halak és tengeri herkentyűk. Az egész cucc akár egy komplett napig is főhet a saját levében, amire ma már sokszor nincs idő, ezért inkább egy nagy fazékban készül a curanto, amit ilyenkor inkább pulmaynak szokás nevezni.

A curanto receptjét az teszi egészen különlegessé, hogy Chiloétől több ezer kilométerre nyugatra, a polinéz szigetvilágban, ugyanilyen földbe ásott lyukakat használnak fazékként. Thor Heyerdahl még azt hitte, hogy valamikor Kolombusz előtt dél-amerikai tengerészek jutottak el Polinéziába. Ma az a gyakoribb sejtés, hogy a forgalom fordított irányú lehetett, és az amerikai kontinenst nemcsak Ázsia felől, hanem a Csendes-óceáni szigetvilágból is elérhették telepesek. Egyértelmű bizonyíték erre máig nincs, de hát sokáig azt sem hitte el senki, hogy a vikingek is jártak Észak-Amerikában, ötszáz évvel annak hivatalos felfedezése előtt.

A castrói szállásom teraszáról a kilátás egy kis tengeröbölre és a szemközti dombokra olya hipnotikus volt, hogy majdnem Chiloén maradtam egy nyolcadik napot is. A rövid chilei kitérő után viszont már nagyon hívott vissza Argentína, így végül elindultam keletre, majd pedig dél felé. Viszont amikor néhány hét múlva megint észak felé veszem az irányt, és itt leszek Chiloé közvetlen közelében. nagyon-nagyon nehéz lesz nem átruccanni még néhány napra erre az elképesztően tökéletes (és persze bukolikus, sőt, idilli) szigetre.

Címkék: chile úton