PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

december 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31

Két naplórészlet

2011.11.13. 13:29 |  Bede Márton

A blog mellett írok magamnak naplót is. Leginkább azért, mert már az első héten észrevettem, hogy egyedül utazva a kis részletekre már néhány nappal később is nehéz emlékezni. Annyi minden történik, hogy lehetetlen fejben tartani. Ráadásul a napló kiváló eszköz az utazás közben felgyülemlő frusztráció és idegeskedés kiélésére is. Ha az ember a többi utazóval nap mint nap következetesen kedves, legalább privátban mondhassa el a véleményét a világról.

Itt négy nap naplóbejegyzése következik. Két-két autóbérlés története, az egyik az északnyugat-argentinai Salta környékén, a másik a dél-chilei Chiloé szigetén. A szemét megjegyzések és a burjánzó csúnya szavak ellenére ma már mindkettőre kellemes élményként tekintek vissza. Bár a chilei túra lényegesen jobb volt, mint az argentin.

A világ olyan fejlett országait, mint Argentína és Chile a legjobb bérelt autóval bejárni. Egyedül nekem drága lenne, de amikor sikerül összeszedni pár embert, verni lehet a tömegközlekedés árait is, és ott áll meg az ember, ahol akar. Csak az útitársak helyes összeválogatására kell figyelni, például hogy ne legyen mindenki francia. Valamint arra, hogy mindig az a főnök, aki a kormánynál ül, így a legjobb, ha az ember maga végzi a bérlőnél a papírmunkát. A kapcsos zárójeles magyarázatokat-fordításokat utólag írtam bele, a többi maga a vágatlan, hamisítatlan, drámai valóság.

39. nap, 11.10.16, Salta, Hostal 7 Duendes

Azt hittem para lesz reggel hatkor megérkezni egy buszpályaudvarra és átgyalogolni egy sötét parkon, csak azt felejtettem el, hogy vasárnap hajnal van, és minden 16-30 közti saltai pont ekkor megy haza a buliból. A hostelben berogytam az ágyba, és szerencsémre velem nyitottak meg egy dormot [hálótermet], úgyhogy nem kellett tekintettel lenni senkire. Aztán persze nap közben megtelt a szoba.

Ébredés után már reggeli közben próbáltam beszervezni embereket valami kocsibérlésbe, de senkinek nem volt jó. Úgyhogy inkább elmentem megnézni a fagyott hegyi inka múmiagyerekek múzeumát. Az a vicc, hogy emlékszem, amikor 1999-ben ez volt a National Geographic címlapján, és nyilván eszembe sem jutott, hogy ezt valaha látni fogom élőben. Jó volt, de nem taglózott le. Viszont őrület megint olyan helyen lenni, ahol rohadt sok a turista, és az utazási irodák előtt leszólítják az embert, hátha a nyakába tudnak sózni valami programot.

Múzeum után elmentem az anyuék által ajánlott parrillába [grillétterem], és nyomtam egy chinchulinest [marha grillezett vékonybele] meg egy kiskecskét. Nem volt olcsó, de megérte. Bár néha azért elgondolkodom itt, hogy mi mindent lehetne csinálni ezekből a húsokból egy kis fűszerezéssel. Utána gyakorlatilag mozgásképtelen voltam, meg hát ugye eleve álmos is, úgyhogy nyomtam egy sziesztát.

Ébredés után tovább próbáltam a szervezkedést, ám sajnos a hatalmas mellű amerikai néger csaj is csak azon sajnálkozott, hogy tegnap még tökre bevállalta volna, de most már megy tovább. Három amerikai csávóval szenvedtem épp, amikor odajött az egyik francia csaj, akivel már korábban dumáltam, hogy ők béreltek autót, és beférek. Sajnos 2 nap alatt nyomják le a déli kört, amit 3 alatt kéne, de hát ez van. Négy franciával megyek, ebből ketten 19 éves kislányok. A másik kettő egy pár, akik megdöbbentően jól tudnak angolul, teljesen értelmesnek tűnnek, elég sok ideje vannak úton, és hasonló is a hozzáállásuk a dologhoz, mint nekem (Kína: jó, Laosz: köcsögség). Enyhén berúgtunk, és azt találgattuk, hogy a szomszéd asztalnál ülő három lány orosz-e vagy lengyel, de mondták félig sértődötten, hogy litvánok.

40. nap, 11.10.17, Cafayate, Ruta 40 Hostel

Reggel ötkor felébredtem a kurva mobil rezgésére. Ki kell kapcsolnom az automatikus értesítéseit. Aztán már nem is bírtam visszaaludni. Én persze készen voltam a megbeszélt 6:20-ra (na jó, majdnem), de végül a francia pár is meglett tíz perc késéssel. Felszedtük a két francia kiscsajt a hostelükben, és mentünk. Néha kicsit bóbiskoltam, de még hárman hátul ülve is jó volt végre autóban ülni, néha megállni, nézelődni. Egyszer 3200-on álltunk meg, felmásztunk egy kis kaptatón, és azt hittem, a végén kiköpöm a tüdőm. Szoknom kell még a magaslatot, meg nem is kellett volna rohanni. A kaktuszos fennsík a tökegyenes úttal nagyon bejött, és itt már látszottak rendes, 6000-es, havas csúcsú hegyek is.

Cachiig viszonylag sima volt az út, ott viszont elkezdett mident belassulni. Általában idegesít, ha valakinek nagy igényei vannak kajailag, de pénzt nem hajlandó áldozni rá. Mert Párizsban ingyen adják a kölyökkecskét, mi? Ott is hagytam őket, beültem a főtéren a helyiek által frekventált comedorba [étkezde], és kirendeltem egy bife de chorizót [hátszín, nagyjából]. Féltem, hogy ilyen egyszerű helyen nem kéne, de talán a legjobb volt, amit eddig ettem. És tényleg hagyták véresen, ahogy kértem.

Ebéd után lassan indultunk el, a szar földúton lassan is mentünk. A francia csávó, aki végig vezetett, minden kurva bokornál megállt fényképezni, és gyakorlatilag egyáltalán nem haladtunk. A végén már azon gondolkodtam, hogy talán még egy befizetett túra sem lett volna idegesítőbb, ott csak pár szuvenírboltnál lett volna kötelező megálló. Egyszerűen nem tudom megérteni, mi értelme van hegyekről 500 képet készíteni. Azt hiszem, ahogy én írok, ráadásul magyarul, az mégiscsak egy sajátos perspektíva. De az ilyen fotókkal mit lehet hozzáadni az egymillió már elkészült, ugyanolyan fotóhoz?

Végül nyolcra sikerült beérnünk Cafayatéba, ahol persze ezek megint elkezdtek céltalanul hosteleket keresni, és minden javaslatuk vagy bezárt, vagy túl drága volt nekik. Úgyhogy kézbe vettem az irányítást, elmentünk a Rough Guide által javasolt hostelig, ami olcsó volt és elfogadható. Aztán még ettünk egy gyengét, mert nem volt pofám megint egyénieskedni, inkább beültem oda, amit javasoltak. Negyede olyan nem volt a húsom, mint délben, a bor meg egyenesen botrányos. Egy világhírű borvidék közepén, bassza meg. Utána még nyomtunk egy gyenge fagyit, holnap pedig megint hétkor kell velük indulni.

61. nap, 11.11.07, Hostal Cordillera, Castro

A kilences busszal sikerült végül elindulni a chiloéi nemzeti parkba. A hostelből Stefanóval mentem, de elég sok turista volt a buszon, például Jonathan rasztákkal Olaszországból, és két svájci csaj. Előbb végigmentünk az elvileg hegyi ösvényen, ami valójában tíz perc volt egy relatíve hangulatos erdőben. Utána lementünk a tengerpartra, de nem tudtunk sehogy átkelni egy folyón. Úgyhogy inkább távolabb gyalogoltunk, ahol először is találtunk egy helyet, amiről azt sem gondoltam volna, hogy nyitva van, ehhez képest tök jó mariscós empanadákat [herkentyűs tésztabatyu] adtak, meg egy semmilyen merluzát [hekk].

Ebéd után meg tudtuk végre kerülni a folyót, és lementünk a beachre üldögélni a homokban meg bámulni a hullámokat. Ha jól számoltam, a szemközti part nagyjából Új-Zéland déli szigete. Közben sikeresen meggyőztem a svájci csajokat és Jonathant arról, hogy holnap béreljünk autót. Délután visszasétáltunk a bejárathoz, megvártuk a 16:45-ös buszt, és visszamentünk Castróba. Sajnos az autóbérlőbe pont öt perccel zárás után értem csak oda, úgyhogy a papírmunka holnap reggelre maradt. Este a hostelben a legdurvább dologgal találkoztam eddig, egy süketnéma japán csajjal, aki spanyolul semmit nem tudott, és angolul is csak kicsit írni. Segítettem fordítani a csak spanyolul beszélő tulajdonos asszonnyal. Asszem én soha nem tudnék ilyen kemény lenni.

Vacsorázni a két svájci csajjal és Stefanóval mentünk a curantós [chiloéi specialitás, hús, herkentyűk és krumpli egyben] helyre, de egyfelől a nyelvi korlátok miatt furán kényelmetlen volt a hangulat, másfelől a curantóm sem volt olyan jó, mint két napja. Visszafelé vettünk söröket, majd a hostelben lakó nagyon cuki 18 éves svájci csajjal és a hat hónapja itt lakó bénácska chilei mérnöktanonccal kimentünk még piáért.

62. nap, 11.11.08, Hostal Cordillera, Castro

Felkeltem reggel kis másnappal, majd vártam Jonathanra, hogy befusson a megbeszélt háromnegyed kilencre. Kilenc után öt percig vártam, aztán az agyam felbaszva elrohantam a kölcsönzőbe, ahol vártak a svájci csajok. Természetesen óriási pöcsölés volt a papírmunkával, de tíz előtt sikerült elindulni, egyenesen bele a castrói csúcsforgalomba. Azért fasza érzés volt pont két hónap után megint autót vezetni.

Először dél felé indultunk, de nem fértünk fel az első kompra, ami Lemuy felé ment, hiába ígérte ezt a matróz. Úgyhogy visszaindultunk északnak, és először Dalcahuéban álltunk meg, miután nagyon gyorsan ráhajtottam egy fekvőrendőrre. Hiába nem volt még dél sem, én megint nyomtam ugyanott egy paila marinát [herkentyűleves], mint tegnapelőtt, a halaskofák hatalmas örömére. Ebéd után elég szar idő volt, de azért simán el tudtam vezetni a murván Tenaúnig, ahol összefutottunk a fogalmatlanul unatkozva gyalogló Stefanóval. Tenaúnban egy ideig meg voltam győződve, hogy ebédnél hagytam a pulóverem, de aztán a hüledező svájci csaj szólt, hogy ott van a hátsó ülésen.

Elmentünk Quemchibe, ahol a csajok akartak enni, és egy nagyon jó halétterembe futottunk bele, ahol sajnos még pont nem volt kész a centolla [gigantikus tarisznyarák], úgyhogy csak a fazékban láttunk egy rakást, meg empanadában ettünk. Rég ebédeltem kétszer egy nap, itt nyomtunk egy tányér merluzát is fejenként. Elmentünk Ancudig, közben felbaszta az agyam a kis picsa, aki felhívta a figyelmem, hogy tartsam be a követési távolságot a kamion mögött, pedig betartottam. Majdnem megálltam az út szélén, hogy kezébe nyomjam a slusszkulcsot, de inkább nem akartam balhét. Kiraktam őket Ancudban, majd a normális svájci csaj javaslatára elvezettem a pingvinekig.

Végig útépítések voltak, és olyan állapotban volt az út, hogy végig kész voltam arra, hogy visszaforduljak a kis Corsával. Végül csak párszor ért le az alja. A pingvines hajók partszakasza előtt egy darab tengeren is át kellett hajtani, ha nem jön pont akkor szembe ott egy terepjáró, tuti nem mertem volna nekiindulni. Azt hittem először, hogy lecsúsztam a pingvinekről, de előbb egy kanadai arccal futottam össze, majd jött egy rakás chilei is, úgyhogy kimentünk.

Útitársaink a kis csónakban egy rakás részeg santiagói nő volt, akik még a hajóban is ittak, és olyan ocsmányak, kövérek és hangosak voltak, hogy rájuk sem bírtam nézni. A pingvinek végülis rendben voltak, főleg, ahogy próbáltak kimászni a hullámokból a szirtekre. De a legjobb a hátán úszó tengeri vidra volt. Jó lett volna kicsit jobban látni, de ez így is régi álom volt.

Kidobtam a kanadait Ancudban, majd amilyen gorsan csak mertem, visszavezettem Castróba, mert már nagyon elegem volt az autóból. Még jó, hogy elég holnap reggel visszaadni. A hostelből Aurelie-vel, a svájci kiscsajjal meg egy elég fura angol áccsal elmentünk a helyi menő kocsmába, ahol pisco sourt [koktél] és megdöbbentően jó chilei söröket ittunk, hoztunk párat vissza hostelbe is, majd lefeküdtünk aludni.

Címkék: chile napló úton argentina