PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

január 2019
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31

Végre Latin-Amerikában

2011.09.28. 02:45 |  Bede Márton

Két hét után nem lehet megtalálni sem a mágikus, senki által nem ismert tengerpartot, sem a turistáktól teljesen mentes, őrületesen barátságos kis falut. El lehet viszont kezdeni utazni Latin-Amerikában, ha már ezért jött az ember.

Én akkor érkeztem meg Latin-Amerikába, amikor leszálltam San Ignacio buszmegállójában, átsétáltam a 12-es úton, és nekiindultam megkeresni az El Jesuita nevű hostelt. Amit az előző napokban láttam, az papíron és térképen  Latin-Amerika, valójában viszont nem az. Buenos Aires nem Latin-Amerika, Uruguay sem nagyon, Iguazú pedig aztán végképp nem, a több nyelven beszélő patyolattiszta buszokkal és a hercig kisvonattal a nemzeti parkban.

San Ignacio sincs az isten háta mögött. Kisváros Argentínában, néhány kilométerre a paraguayi határt jelentő Paraná folyótól, négy óra buszútra Iguazútól. Még egy viszonylag jelentős nevezetessége is van az egykor itt álló jezsuita kolhoz romjaival. De az errefelé jellegzetes vörös porban poroszkálva, végre egy olyan településen, ahol nincs minden kiírva angolul, és nincsenek 18 éves, sodort cigit szívó francia cserediákok sem, nem ezzel foglalkoztam.

Hanem hogy végre izzadok, mint az állat, aszfalt még van, de csak darabokban, és valami idióta suhanc a motorjával szándékosan olyan közel húzott el hozzám, hogy éreztem a menetszélt. Végre a hostel sem hostel volt, csak egy annak kinevezett családi ház, a hozzá tartozó családdal, és egy kerti vécé-zuhanyzóval, ahova hajnalban majdnem nem bírtam kijutni, úgy eldugták a háziak a lakat kulcsát.

Nem voltam egyedül, mert összefutottam a Rosarióban már megismert kanadai párral, akik a kényelmes bárpultos életet feladva, valamint minden ingóságukat és ingatlanukat pénzzé téve vágtak neki a világnak. Pontosabban a srác vágott neki, a nála sokkal fiatalabb lány, aki még életében nem járt külföldön, és még itt is képes volt sminkelni és lelógó fülbevalót akasztani, inkább a hányódó utánfutó szerepét játszotta. Miután a srác Rosarióban már bemutatta, hogy gond nélkül meg tud inni egy teljes üveggel Argentína kedvenc gyomorkeserűjéből, a Fernet Brancából, az alkoholizálást nem annyira erőltettem, inkább csak elmentünk enni az egyetlen, este is nyitva tartó hamburgerező-pizzeriába. És akkor már ittunk is egy kicsit, hiszen ha az ember egy poros kisvárosban ücsörög a másik két nyugatival, akkor ezt kell tennie.

Fontos volt még a turistabuszok érkezése előtt lelépni San Ignacióból, nehogy lássam elveszíteni hangulatos porfészek-jellegét. A jezsuiták által hátrahagyott romokat így másnap reggel le kellett tudni. A Paraná folyó környékén, a 17-18. században virágzó néhány tucatnyi közösség jelentette a spanyol világbirodalom egyetlen többé-kevésbé felvilágosult szeletét, ahol egy európai vallási rend néhány tagjának vezetésével több ezer indián élhetett viszonylagos békében és jómódban, kívű a gyarmati rabszolgaságon. A jezsuiták még ahhoz sem ragaszkodtak, hogy az indiánok megtanuljanak spanyolul, csak a többnejűséget és a többi szörnyű bűnt próbálták tiltani, valamint azt felügyelték, hogy mindenki rendesen tanuljon, dolgozzon és tisztálkodjon.

A gyarmati keresztényszociális kísérlet egy ideig virágzott is, ám a környék földesurainak hamarosan krónikus munkaerőhiánnyal kellett szembesülniük, mivel az indiánok érthető módon inkább költöztek be a békés jezsuita szigetre ahelyett, hogy szó szerint halálra dolgozták volna magukat. A gyarmat világi méltóságai viszont addig rágták a spanyol udvar fülét, amíg több európai országgal egyetemben innét is kitiltották a jezsuitákat, az indiánok pedig futólépésben takarodhattak dolgozni. A hátrahagyott templomok, lakóházak, műhelyek, temetők és harangtornyok hangulatos romokká enyésztek, amik természetesen fel sem vehetik a versenyt azokkal a grandiózus építményekkel, amiket a kontinens őslakosai még a civilizáció megérkezése előtt emeltek, egyes-egyedül.

Jezsuita romok a határ paraguayi oldalára is jutottak, és egyébként is eleve tervbe volt véve az egész kontinens egyik legkevésbé turistás országának felkeresése. Paraguayról mindenkinek ugyanaz jut az eszébe: véres kezű diktátorok, idős nácik, idős, náci, véres kezű diktátorok, korrekt focisták, valamint nagymellű modellek, akik egész alakos meztelenkedést ígérnek arra az esetre, ha a focisták bejutnak az elődöntőbe. Ezek pedig bizony a hagyományos latin-amerikai értékek, nem a fejlődés és a jó hírek, a kilábalás a válságból, a száguldó brazil gazdaság, a megszilárduló chilei demokrácia meg ez a feleslegesen véres drogháború, amihez egy régi vágású politikus-maffiózónak semmi esetre sem lehetne köze.

Paraguay körülbelül 4 óra alatt szinte valamennyi közhelyt sikeresen felvonultatta. A déli határváros, Encarnación főtere körül tett rövid séta alatt láttam Larissa Riquelme élethű mását, olyan germán arcokat, hogy csak melléjük érve vettem észre, hogy nem turisták, valamint az ország hivatalos gazdasági mutatói alapján elképzelhetetlen mennyiségű és méretű autót. Amelyek esti szórakozásként mind a plaza körül lassan hajtva bömböltették a széttorzított zenét. A fiatalabbak reggaetont, az idősebbek valami jóval érzelmesebbet.

Egy rendes latin-amerikai országban persze a dolgok nagy része vagy nem stimmel, vagy koszos, vagy mindkettő egyszerre. Az argentin buszok idegtépő árai és felesleges luxusa ("Señor, whisky o vermút?") után most még kifejezetten jól esett a kaotikus buszpályaudvar. És hogy a busz nem elindul, hanem gurul két métert, felvesz még két utast, gurul még egyet, felmászik egy édességárus és egy cipőpucoló, akik öt méterrel később leszállnak, és így megy ez egészen addig, amíg a sofőr meg nem unja, és elkezd tízzel gyorsabban menni, mint azt az autó és a természetes környezet engedné.

Latin-Amerika persze attól is Latin-Amerika, hogy nem lehet mindent előre tudni, és nem minden közhely. Az például elég megdöbbentő volt, hogy bár minden feliratot értek, és nincs gond az éttermi rendeléssel sem, azt csak ritkán fogom fel, amit a paraguayiak egymással beszélnek. Nem azért, mert a spanyoljuk is érthetetlenebb az Argentínában beszéltnél, hanem mert egymás közt sokkal inkább a guaranít, az indián ősök nyelvét beszélik. És elkezdtem lebarnulni is.

Címkék: úton argentina paraguay