PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

május 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31

Belize

2013.04.18. 10:00 |  Bede Márton

Dél-Amerikában a három Guyana a kakukktojás, Közép-Amerikában viszont egyértelműen Belize. Az egykori brit gyarmaton ma is az angol a hivatalos nyelv, a meghatározó kultúra pedig nem a latin, hanem a karib. A mindössze egyötöd Magyarországnyi méretű Belize pont olyan kellemes és színes meglepetésnek bizonyult, mint a Guyanák, amelyekre nagyon sok szempontból hasonlít is. Az ország nevét egyébként úgy ejtjük, hogy be-LÍZ.

130411_tobaccocaye3.jpg

Olyan kellemetlen határátlépésem viszont még soha az életben nem volt, mint a guatemalai Livingston és a Belize-i Punta Gorda közt. Közút itt nincs, csak motorcsónakkal lehet megtenni az utat, ami ugyan alig egy órás, de minden egyes perce kínszenvedés volt a Karib-tengeren. A habkönnyű, üvegszálas csónakra szerelt borzasztóan erős motornak köszönhetően úgy pattogtunk a hullámok közt, hogy miután majdnem leharaptam a nyelvem inkább végig erősen összeszorítva tartottam a fogaim. Az errefelé szállított tonnányi kokainszállítmányokkal nem lenne szabad így bánni, nemhogy élő emberrel.

A csónakban minden tiszta víz lett, legfőképpen pedig én, aki előzékenységből bevállalta a legrosszabb ülést. Azt hittem, az útlevelem az övtáskámban gondosan nejlonzacskóba van csomagolva, de valahogy az is kirázódott, így nekem egy minden oldalán csurom vizes, enyhén elfolyt pecséteket tartalmazó útlevéllel kellett átverekednem magam a Belize-i határőrön. Szerencsére nem kekeckedett sokat, és az egyetlen úgy-ahogy száraz oldalra beütötte a pecsétet.

A belépést leszámítva csak egy kellemetlen élmény ért az országban, nevezetesen Belize City. Messze ez Belize legnagyobb városa, azonban a fővárosi rangját  elvesztette, amikor egy csúnya hurrikán 1961-ben úgy elkapta, hogy a kormány úgy döntött, inkább új központot épít az ország belsejében. Belmopan a tervezett városok talán legsikertelenebbje lehet, az odakényszerített közalkalmazottakon kívül nem lakik ott senki, buszpályaudvarát pedig a legtöbb latin-amerikai nagyközség is szégyellné. Belize City hiába vesztette el a rangját, továbbra is az ország gazdasági központja, valamint kikerülhetetlen közlekedési csomópont. Én az utóbbi miatt érkeztem ide, és mivel pont egy fél szombatot és vasárnapot kellett itt töltenem, azt hiszem az egyébként is necces város legrosszabb arcát sikerült megismernem.

Belize City hétvégén látványosan kiürül, és csak a leggyanúsabb elemekkel találkozni az utcán. A város egyszerre kereskedelmi kikötő és az országba érkező turisták elosztópontja, így duplán is vonzza a gázos arcokat. Ahhoz én már rég hozzászoktam ezen a kontinensen, hogy folyamatosan drogot áruljak nekem, de az egészen új élmény volt, amikor egy kedves "no, thank you"-val válaszoltam az eleve agresszíven felém köpött "mushrooms, cocaine, marihuana????" kérdésre, amiért cserébe a nagydarab fekete díler ordítva elkezdett inzultálni. És az még hagyján, amikor férfiak ijesztenek meg, de Belize Citybe kellett utaznom azért, hogy nőtől is megrettenjek. Egy szintén testes fekete asszonyság mindenképpen hajfonást akart rámerőltetni, majd amikor felhívtam a figyelmét, hogy az én adottságaimmal ez elég nehéz lesz, olyan stílusban közölte, hogy de egyébként bármire van szükségem, ő megoldja, hogy komolyan mondom, inkább a motherfuckerező dílerrel mentem volna szobára.

130413_tobaccocaye2.jpg

Belize City-ben egyetlen dolog tetszett, a még a kihaltságban is nyilvánvaló multikulturalizmus. Akárcsak a karib régióban szinte mindenhol, itt is berácsozott boltokból szolgálják ki a kínai kiskereskedők a részeg vásárlóközönséget. Szállásadóm egy indiai család volt, de olyan indiai, hogy reggeltől estig terjengett a curryszag, a tévében pedig folyamatosan mentek az óhaza krikettbajnokságának meccsei. A környező országoknak köszönhetően sok a guatemalai és a mexikói vendégmunkás, így bőven lehet spanyol szót hallani, és van egy népes fehér kisebbség is, az egykori gyarmatosítók leszármazottai, akik pont olyan szakadtak és pont olyan irtózatosan nehezen érthető kreol angolt beszélnek, mint az itt élő feketék.

Külön említést érdemelnek a mennoniták, akikkel legutóbb Paraguayban találkoztam, Belize-ben viszont egy jóval konzervatívabb szárnya él ennek a puritán, református szektának. Az itteni mennoniták nagyjából a Poroszország-Oroszország-Kanada-Belize útvonalon érkeztek a karib tenger partjára, és sokan közülük máig olyan szigorúan elutasítják a haladást, hogy sokan közülük festéket sem haszbálnak. Amikor egy kantáros nadrágot, hosszúujjú inget, hülye kalapot és nevetségesen nyírt szakállat viselő mennonita felszáll egy minden porcikájában karibi buszra, azt durvább kultúrsokk látni, mint Szegedi Csanád első látogatását a Zsidó Szabadegyetemen.

A mennonitáknál csak egy kalandosabb sorsú nép él Belize-ben, és mivel őket az istenfélésen és a föld túrásán kívül más is érdekli, úgy éreztem jobban járok, ha inkább a garifunák közt töltök el néhány napot. A garifunák ősei azok az afrikai rabszolgák voltak, akiknek a börtönhajója még a 17. században süllyedt el Saint Vincent partjainál. A zűrzavart kihasználva az afrikaiak kiszöktek a szigetre, ahol egy idő után megbékéltek az őslakos karibokkal, és kicsit még keveredtek is velük. Az angolok nehezen viselték, hogy Saint Vincent gyakorlatilag független szigetországként működik karibi birodalmuk közepén, ezért egy idő után egyszerűen összefogdosták a garifunákat, és áttelepítették őket a ma Hondurashoz tartozó Bay Islands legnagyobbikára, Roatánra.

A garifunák jó harcosok voltak, pechükre viszont az egyik hondurasi forradalomban rossz oldalra álltak, így nagyon gyorsan le kellett lépniük, és teljesen szétszóródtak Közép-Amerika karib partvidékén. Ahhoz képest, hogy Belize-be legalább két köztes megállóval érkeztek Afrikából, szépen megőrizték különleges kultúrájukat, amely azért időközben sokat változott. A garifuna nyelv az én fülemnek egészen afrikainak hatott, a garifuna közösségi élet központi elemének számító dobolás pedig végképp. A Hopkins nevű tengerparti faluban, ahol néhány napot eltöltöttem, az összkép mégis inkább jellegzetesen karibi volt, ráadásul az a karibi, amit az utóbbi fél évben nagyon megszerettem.

130411_tobaccocaye6.jpg

Hopkinsban nyoma sem volt a Jamaicában – vagy éppen Belize Cityben –annyira fárasztó agresszív nyomulásnak. Itt mindenki kedvesen mosolyogva köszönt, még a magukat nyilván nagyon vagánynak képzelő, fel-alá bicikliző kamaszok is. Itt simán lehetett bárkivel értelmes beszélgetést folytatni anélkül, hogy az illető megpróbáljon valamit eladni, esetleg kvázi megerőszakolni a fehér, nőnemű turistákat. Szinte Dominikában és a többi kis karibi szigeten éreztem magam, azzal a különbséggel, hogy itt még a mindenhonnét dübörgő zene sem Jamaicáról importált, darálós dancehall volt. A hagyományos garifuna népzenéből kialakult punta sem kevésbé karibi ritmus, viszont valahogy sokkal szelídebb és barátságosabb. Ettől még segget rázni ugyanúgy lehet rá.

Talán elsütöttem volna a hopkinsi viszonyokra a paradicsomi jelzőt, de a következő állomás Tobacco Caye volt, ahol olyan magasra helyeződött a léc, hogy jó eséllyel egész életemben ezt a szintet fogom keresni. A Belize partjaitól néhány kilométerre végigfutó, összefüggő korallzátony a világon a második legnagyobb a műfajban, csak az Ausztrália melletti Nagy Korallzátóny veri. Nem csak számtalan vízfelszín alattai zátony van itt, hanem stöbb száz kisebb-nagyobb sziget is, amelyek közül csak ügyesen kell választani.

Belize-ben a turistaipar a nemzetgazdaság meghatározó eleme, az országba érkező külföldiek túlnyomó többsége amerikai. Egy részük nagy óceánjárókkal érkezik, a másik ötcsillagos, all inclusive hotelekben lakik, amelyekből számtalan van az ország szigetein. Ezeket el akartam kerülni, akárcsak a buliszigeteket, és így esett végül a választás a mindössze 18000 négyzetméteres Tobacco Caye-ra, amely a szárazföldtől háromnegyed órányi motorcsónak-útra található. Ez volt a legkisebb sziget, ahol valaha legalább egy éjszakát eltöltöttem, és egyben talán a legjobb is.

130411_tobaccocaye8.jpg

Ahhoz képest, hogy öt perc alatt körbe lehet sétálni, Tobacco Caye-en egészen sok minden van. A közepén egy emeletes házban lakik két angol, akik valami biolgóiai kutatómunkát végeznek, valamint a turistáknak átengedett internetkapcsolatukkal tesznek szert egy kis mellékesre. E körül vannak elszórva a sziget négy állandó, valamint idénymunkás jelleggel itt tartózkodó lakóinak lepukkant faházai. A parton pedig a turistáknak fenntartott kis bungalók állnak, amelyek közül van jobb és rosszabb, ám különös módon az árkartell nincs erre tekintettel, és gyakorlatilag mindegyik ugyanannyiba kerül. Nekem svéd útitársnőmmel egy félig a vízre épített, a csodálatosan kék tengerre nyíló házikót sikerült megcsípnem, és fejenként 40 amerikai dollárért még három étkezést is adtak.

Tobacco Caye-en van két kis bolt, valamint az egész sziget központja, a kocsma. Ez a stratégiailag a nyugati, tehát naplementés oldalra emelt épület szolgáltatja a hideg sört és a rum alapú kevert italokat egészen az este tizenegyes zárásig. Ez korainak tűnhet, de a garifuna halászokból, saját vitorlással és több guatemalai kurvával érkező amerikai taplókból, valamint 8-10 turistából álló közönség elég korán is áll neki az alkoholnak.

Csinálni olyan sok mindent nem lehet Tobacco Caye-en, bár az egyik szálláson működik egy kétes szakmaiságú búvárközpont, és aki akar, mélytengeri halászatra is mehet. Én maradtam a klasszikus függőágyban hentergésnél, illetve egyszer kieveztünk óriás tengeri csigákat gyűjteni, amiből aztán a vezetőnk a mólón olyan cevichét dobott össze, hogy olyat Peru óta nem ettem. Szerencsére csak az utolsó falat lenyelése után láttam, hogy körülbelül másfél méterre attól a ponttól, ahol a tengerben lemostuk a zöldségeket, egy döglött patkány lebeg a felszínen.

Tobacco Caye-en beszélgettem a legtöbbet karibi emberekkel, akik sokat hozzátettek a paradicsomi hangulathoz. A cevichéért egy büdös fillért sem kellett fizetni, mint ahogy a marihuánáért és a friss kókuszdióért sem. Az utolsó estén a fenti fényképen látható rózsaszín széken bambultam bele a naplementébe, miközben a kocsmáros valamilyen érthetetlen okból a Grease zenéjét üvöltette, és arra gondoltam, hogy ennél jobb már tényleg semmi nem lehet ezen az úton, akár haza is mehetek Budapestre.

Címkék: belize úton karib-szigetek