PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

La Mosquitia napló

2013.03.13. 20:23 |  Bede Márton

Sokféleképpen el lehet jutni Nicaraguából Hondurasba. Én a talán legbonyolultabbat választottam, Közép-Amerika legeldugottabb határátkelőjén keresztül. Egyszerűen azért, mert kalandra vágytam, és a Mosquitia nevű régió, amely a két ország karibi partvidékén terül el, nem is okozott csalódást. Mosquitia egyébként nem a szúnyogokról, hanem a miskitókról kapta a nevét. Hat napon át utaztam a nicaraguai Matagalpa és a hondurasi La Ceiba közt, de már ez előtt is volt egy repülős-buszos napom Big Corn Island és Matagalpa közt. Nemcsak kalandos, hanem jó fárasztó is volt az út, ami közben ezt írtam a privát naplómba.

547. nap, 13.03.07, Hotelito Flor de Sajuancoche, Siuna

130307_rioblanco.jpg

Csodás volt felkelni reggel hatkor. Gondoltam lezuhanyozom, de hiába volt felszerelve az elektromos zuhanyfej, nem volt melegvíz, úgyhogy inkább kihagytam. Szerencsére alig volt mit összepakolni, aztán a sarkon fogtam egy taxit, és elmentem a pályaudvarra. Tényleg volt busz 7:15-kor, úgyhogy felültem arra. Két óra 45 percet mondtak Rio Blancóig, persze három és fél lett belőle, és a nagy részét végigbóbiskoltam, bár olyan kényelmetlen volt az ülés, hogy a végére rohadtul megfájdult a hátam. Ja, és megint Oreót reggeliztem.

Rio Blanco kegyetlenül rohadt buszállomásán csak 45 percet kellett várni, és indult is a busz Siunába, Addig vettem hat mandarint, mert az tűnt az egyetlen kapható ételnek, amitől nem fosom össze magam azonnal. Viszont amíg vásároltam, szinte minden hely megtelt, így csak az utolsó sorban tudtam leülni, ahol a legjobban ráz. Rio Blanco után egyből vége lett az aszfaltnak, mindenhonnét dőlt be a por, és egy idő után rettegni kezdtem, mert ilyenkor szoktam tüszős mandulagyulladást kapni.

Szerencsére folyamatosan cserélődtek az emberek, így gyorsan előre tudtam verekedni magam a második sorig. Jó rohadt unalmas volt, a végén már a zenehallgatástól is herótom volt. Menet közben vettem még egy kólát meg egy zacskó banáncsipszet az egyik mozgó árustól. Az utóbbinak kábé a felét bírtam megenni, a maradékot odaadtam az éppen mellettem ülő kisgyereknek, aki ezt azzal hálálta meg, hogy elaludt, és folyamatosan rámdőlt.

Végül háromnegyed hatra érkeztünk meg Siunába. Mondtam egy taxisnak, hogy vigyen a Hotel Siuba, mert csak annak a nevét tudtam, de mutatott egy sokkal közelebbit a pályaudvarhoz, úgyhogy élete legkönnyebb 10 córdobáját kereste meg, mert már előtte megalkudtunk. Viszonylag normális hely. Ledobtam a cuccom, aztán lementem éttermet keresni, végül a hotel alatt lévő sültcsirkést sikerült csak megtalálni. Ettem, vettem három sört, és végre lezuhanyoztam a szobában. Mondjuk erre a pár órára tök felesleges, holnap nyilván még dzsuvásabb leszek. Tízig kómáztam, aztán lefeküdtem aludni.

548. nap, 13.03.08, Hotel Perez, Puerto Cabezas

130308_rositautan.jpg

Felkeltem fél négykor, felvertem a csávót, hogy engedjen ki, és négy előttre lesétáltam a Puerto Cabezas-i buszhoz. Persze nem volt ott, és egy arc felvilágosított, hogy nem is négykor indul, hanem fél ötkor. Ráadásul a szar üléses iskolabusz-típus volt, aminek nem elég magas a támlája ahhoz, hogy hátra tudjam hajtani a fejem. Amíg nem tudtam elülni, mögöttem a világ legidegesítóbb seggfeje ült, aki kappanangon énekelte a fülhallgatójából szóló zenét. Csak perceket tudtam bóbiskolni, és általában arra ébredtem, hogy a lebicsakló fejem belevágódik az ablak fémkeretébe.

A jegyszedő közölte, hogy csak este hétre leszünk Puerto Cabezasban, amitől totál kikészültem, Kilenckor megérkeztünk a Rosita nevű putriba, ahol álltunk fél órát, kereket cseréltünk, és óriási meglepetésre felszállt még két idősebb gringo. Svájcinak tűntek, és gyanús volt, hogy szexturisták, így nem voltam hajlandó barátkozni, csak zenét hallgattam folyamatosan. Egy előtt megálltunk valami étkezdénél, ami annyira mocskos volt, hogy inkább megettem az utolsó csomag Oreómat. Legalább az arcom és a kezem meg tudtam mosni, legalább akkora volt a por, mint tegnap. Ma viszont már gátlástalanul köpködtem ki a slejmet az ablakon, pedig erre még a nicaraguai parasztok sem vetemedtek. Reggel volt köztük egy olyan, akinek sarkantyú volt a gumicsizmáján.

Ekkor már látszott a GPS-en, hogy jóval hét előtt megérkezünk, és ezt szerencsére megerősítette a sofőr is. Elképesztően csóró helyeken mentünk át, tényleg nem emlékszem, Bolíviát leszámítva volt-e bárhol ekkora reménytelenség. Volt egy kompos átkelő egy folyón, aztán tényleg ott voltunk négy előtt Puerto Cabezasban. Senki nem tudta normálisan elmagyarázni, hogy lehet holnap továbbmenni, úgyhogy betaxiztam a főtérre, majd megtaláltam az egyik szállást, ami nem túl jó, viszont ahhoz képest drága. De legalább itt a recepciós csávó el tudta magyarázni a határátkelést, és nagyon remélem, hogy szombaton is megy a dolog, mert ha meg kell aludnom a határon, vasárnap tuti reménytelen.

Lezuhanyoztam magamról a dzsuvát, aztán kimentem keresni egy internetes helyet. Lett is, csak egy szabad gép sem működött, így végül a recepciósét használhattam. Mondjuk az is alig ment. Utána elmentem a szupermarketbe venni kekszet meg vizet, majd sikertelenül próbáltam valami normális éttermet felhajtani. Végül egy étkezdében ettem megint csirkét, de ma combot, hogy legalább ennyi újdonság legyen. Elképesztően sok részeg van itt az utcán, úgyhogy gyorsan visszahúztam a szállásra, és írtam még egy kicsit. Az orromban feketébb a takony, mint egy hét Sziget után.

549. nap, 13.03.09, Hotel Yu Baiwan, Puerto Lempira

130309_leimus.jpg

A köcsög a mellettem lévő szobában egész éjjel nem kapcsolta ki a tévéjét, de szerencsére füldugóval tudtam aludni. Fél ötkor felkeltem, összedobáltam a cuccot, aztán felkeltettem a recepcióst, hogy engedjen ki. Lejött velem taxit fogni, pedig mondtam, hogy megoldom egyedül, de erre azt mondta, az itt annyira nem jó. Ez jó ötletnek bizonyult, mert tényleg vagy húsz perc volt, mire jött valami. Addig a csávó elmesélte, hogy egyébként itt lakik egy rakás norvég nővér, akik szakmai gyakorlaton vannak, csak sajnos pont tegnap leléptek Little Cornra nyaralni.

Kitaxiztam a pályaudvarra, ahol gyorsan kiderült, hogy jó ötlet volt korán jönni, mert tényleg gyorsan megtelt a hatos busz. Most olyan ülés jutott, ahol volt hely kinyújtani a lábam, cserébe viszont csak kényelmetlenül tudtam az előttem lévü ülésre támaszkodni. Megettem a mandarinból, müzliszeletből és kókuszos kekszből álló reggelim, aztán bóbiskoltam. Egyszer le kellett szállni, mert valami hídon a busz inkább utasok nélkül ment át. Az elején azt hittem, nem lesz sok por, mert erre már nincs sok forgalom, de aztán ez lett a legborzalmasabb szakasz. Rázni nem rázott annyira, de mindent belepett a por, szerintem az életben nem láttam ennyit. A buszon mindenki miskitóul beszélt, spanyol szót egyáltalán nem hallottam.

Tíz után kicsivel értünk Waspámba, ahol meg is lett a leimusi pickup, de mondta a sofőr, hogy előbb várjuk meg a másik Puerto Cabezas-i buszt. Lemostam a kezeim meg az arcom vízzel, meg próbáltam valamennyire az egyebeket is leporolni. Aztán több mint másfél órát kellett várni a másik buszra, ami valamiért csomót késett. De legalább végre elindultunk, miután az utasok egy része betolta a lejtőn a pickupot. Utána persze még meg kellett tankolni, mert arra ugye nem volt idő. Viszont az út Leimusig egész kellemes volt, nem volt rossz hátul állni a platón, és a táj is szép volt, ilyen fura szavannaszerűség, rajta valami tűleveles fákkal.

Leimusban a nicaraguai határőrök az útlevelemet sem kérték el. Átcsónakáztunk a túloldalra, ahol a hondurasiaknál viszont felírtak valami papírra, bár ez egy ideig nem ment, mert nem volt tolluk. És a maradék córdobámat sem tudtam átváltani lempirára senkinél. Viszont mázlim volt, egy Nissan pickup egyből indult Puerto Lempirába, és a hátsó ülésen jutott hely, ahol ráadásul csak ketten ültünk. Így tudtam egy kicsit aludni. Egyszer megáltunk valahol kajálni, de én inkább kihagytam, és aludtam tovább.

Elég rossz volt az út, aztán az újabb katonai ellenőrzés után feljavult. Itt szerencsére az én táskámat nem pakoltatták ki, és a határőr közben elmesélte, hogy a legutóbbi gringo errefelé a múlt héten egy amerikai volt saját motorral, aki úgy összetörte magát, hogy repülővel kellett evakuálni, és a motorjára nekik kell vigyázniuk, amíg vissza nem jön érte.

130309_puertolempira2.jpg

Fél öt után értünk Puerto Lempirába, ahol persze mindenkit előttem raktak ki, viszont a sofőr elvitt a szombaton és vasárnap zárva tartó inmigración pecsétjét birtokló emberhez. Ő egy Gina nevű tortillakészítő kisüzemben rendelt, és hátra rendelt az irodájába, ami a mocskos kertben álló mocskos asztal volt, rajta egy netbookkal. Leültetett, és elkezdte nyomni, hogy hát most ugye munkaidőn kívül vagyunk, én meg értettem, mire megy ki a játék, úgyhogy egyből mondtam, hogy nagyon hálás lennék, de valószínűleg nem voltam elég egyértelmű, mert egy idő után mondta, hogy ez három dollárba szokott kerülni, de most sajnos nem tud bizonylatot adni, mert az az irodában van. Gondoltam jó fej leszek, és mondtam, van 100 córdobám, az négy dollár, ha meg nem sértem. Viszont sajnos csak a pecsét volt nála, a tintapárna nem, így alig látszik a pecsét. Remélem nem lesz gáz a kilépéskor, viszont amíg elment keresgélni, legalább le tudtam fényképezni az irodáját. Közben rájöttem, hogy csak 80 córdobám van apróban, aztán csak 200-as bankjegy. Nem mertem 100-ról visszalépni, úgyhogy odaadtam a 200-ast, és kérdeztem, van-e visszajárója. Nem volt. Végülis mindegy, én egyetértek azzal, hogy munkaidőn kívüli ügyintézésért pénzt kérjenek.

A pickupos csávó elvitt a szállásig, ahol sajnos 25 dollár egy szoba, de legalább nem rossz. És a recepciós srác elkísért egy kisboltig, ahol be tudtam váltani a dolláromat, bár sajnos a córdobát itt sem sikerült. És sajnos az is kiderült közben, hogy holnap nem lehet innét továbbmenni csónakkal, mert vasárnap van. Ettem egy marhahúst a szállodához tartozó étteremben, ittam három sört, aztán végre lezuhanyoztam, sőt, mivel volt sampon, még hajat is moshattam. Utána azon vettem észre magam, hogy simogatom az alkarom, és élvezem, milyen tiszta. Fél tízkor végleg kiterültem.

550. nap, 13.03.10, Hotel Yu Baiwan, Puerto Lempira

Éjjel volt egy nagy vihar, amikor be kellett csuknom az ablakot, mert rám esett az eső. Egyébként csodálatosat aludtam fél tízig. Megírtam a másfél éves post végét, átraktam a pendrive-ra, aztán próbáltam internetet keresni. Közben rámköszönt a tegnapi dolláros boltos, és mondta, szerinte Edgart keressem, ő majd beváltja a córdobámat. Előbb elmentem az elvileg jó  hotelbe, ahol volt is wifi, csak sajnos nem működött. Elégé fogy a pénzem, ezért gondoltam esetleg átköltözöm ide, ahol lehet kártyával fizetni, de 45 dollár egy szoba, úgyhogy kihagytam.

Találtam két internetes helyet, amik nyitva is voltak vasárnap, csak sajnos nap közben nem volt áram, úgyhogy reménytelen a dolog. Megtaláltam Edgart, aki mondta, ő tényleg vált, csak sajnos nincs elég lempirája. Visszamentem a boltoshoz, aki végül hajlandó volt váltani, és annyira nem is adott rossz árfolyamot. Így is necces, hogy kitart-e a pénzem, de ha holnap sikerül eljutni Brus Lagunáig, akkor szerintem nem lehet gond.

Mentem egy kört ebben a putriban, ahol egyetlen utca sincs leaszfaltozva, de nagyon mérsékelten volt csak érdekes, pedig még a meglepően hosszú móló végéig is kigyalogoltam. Aztán visszajöttem a szállásra tévét nézni, de nem működött a kábeltévé, és negyed óra múlva itt is elment az áram teljesen. Heverésztem, írtam egy kicsit, meg nagyon gondosan letakarítottam a telefont és a tokját. Három után kimentem enni szembe egy halat, ami alapvetően szálkából állt, aztán öt után mentem még egy kört.

Séta közben visszajött az áram, erre elrohantam az egyik internetes helyre, ami természetesen már zárva volt, majd a másikhoz, ami viszont óriási meglepetésre nyitva, és a mobilnet is csak néha kapcsolt szét. Feltöltöttem a másfél éves postot, aztán elmentem a benzinkúthoz, aminek a kis boltja tele volt csempészáruval, és lehetett Mastercarddal is fizetni. Még sört is tudtam venni, pedig azt hittem, azon ma spórolnom kell. Vettem kekszeket meg mogyorókat, hogy a kajára minél kevesebb casht kelljen kiadnom, majd fizettem. Mondta a nő, írjam rá a cédula (személyi) számát a nyugtára. Ráírtam az útlevelémét. Mondta mutassam. Mutattam. Mondta ez nem jó, cédula kell. Elmagyaráztam, hogy külföldi vagyok, azoknak útlevele van. Nézett ostábán, mondta mutassam a cédulát, és közben a még ostobább, de agresszíven magabiztos kolléganője is beszállt. Elmagyaráztam, hogy külföldre ők is útlevéllel utaznának. Ez nem működött. Mondták mutassak cédulát. Mondtam, hogy ezen kívül csak egy jogsim van. Mutassam. Mutattam. Nézték. Jó hagyjad, mondta az agresszívebb a másiknak. Még mindig meg tud lepni ez a kontinens.

Ma hat különböző embert kérdeztem meg, mikor indul holnap reggel a csónak Ahuas felé, és hét és fél tizenegy között mindenki különböző időpontot mondott, szóval kelhetek megint korán, nehogy lekéssem. A jegyiroda persze nincs nyitva, mert vasárnap van. Egy ideig sem áram, sem kábeltévé nem volt a szobában, aztán szép lassan mindkettő visszajött. Ezen az úton másodszor is megnéztem az Orvlövész című filmet, majd éjfél előtt lefeküdtem aludni.

551. nap, 13.03.11, Rais Ta Eco Lodge

Hatkor szólt a vekker. Kinéztem az ablakon, látszott, hogy még semmi nincs a kikötőben. Aludtam tovább fél hétig, amikor lementem megnézni a helyzetet, de még mindig nem volt semmi. Visszafeküdtem, aludtam még 20 percet, aztán negyed nyolckor megint lementem. Végre kinyitott a jegyiroda, és a nő egész értelmes volt, azzal kecsegtetett, hogy nemhogy Brus Lagunába, de akár Rais Tába is eljuthatok ma. Megvettem a jegyet a fél tizenegyes hajóra, aztán megint visszafeküdtem negyed tízig aludni.

Összepakoltam, lesétáltam a mólóhoz, és nem sokkal fél után el is indultunk. Az elején a lagúnán mentünk keresztül, majd jött az izgalmas rész, amikor egy 200 lóerős motorral kanyarogtunk a szűk csatornákon, sokszor egészen bent az erdőben. Ahuas előtt át kellett pakolni kisebb merülésű csónakokba, amit egy 200 méteres mocsáron keresztül tolt-rángatott néhány szerencsétlen. Utána felszálltunk egy kisteherautó platójára, és bedöcögtünk az ahuasi kikötőig. Vettem egy kólát, elfogyasztottam egy fél doboz Pringles-szel, és mire elő tudtam kapni a szúnyogelleni sprayt, máris szétcsipkedtek ezek a kis fekete rohadékok, amiket Guyana óta nem láttam.

Egy rossz mozdulattal majdnem belöktem egy másik utas cuccát a folyóba, egy harmadik arc viszont bele is ejtett egy csomagot. Kettő után végre továbbindultunk a gázosan túlterhelt csónakkal, aminek ráadásul az orrába pakoltak mindent, így külön instabil volt. Néha bevert a víz az én oldalamon, de egyébként is eresztett ez a szar, mert egy idő után minden úszott lent. Volt egy megálló, ahol hosszas üvöltözés zajlott az egyik utas és a kapitány közt, azon, hogy miért nem oda viszik haza a nőt, ahova menni akar, és tényleg túl alacsony-e ehhez a vízállás. Végül továbbmentünk, és miután kiraktuk és kicsit átrendezték a cuccot, stabilabb is lett a csónak. De innentől eleve keskeny csatornákon mentünk, ahol nem volt hullámzás.

Hat előtt pár perccel értünk Brus Lagunába, ahonnét tényleg szinte egyből indult tovább csónak Rais Ta felé. Gondolkodtam, hogy jó ötlet-e ez, de mivel nem volt rossz az idő, belevágtam. Először átvágtunk egy nagy lagúnán, aminek már az elején vaksötét lett, és két kis elemlámpa fényénél próbáltuk a halászhálókat kikerülgetni. Gondolkodtam mi lenne, ha elsüllyednénk, de aztán azzal nyugtattam magam, hogy nappal sem lenne jobb. Ráadásul közben ráparáztam a mögöttem ülő arcra, aki már Brus Laguna felé is lefárasztott, és idegesítően hangos, barátkozós és érdeklődős volt, amiből arra jutottam, hogy ki fog rabolni.

A lagúna végén sikeresen megtaláltuk a bejáratot a csatornához, innentől kezdve szűken kanyarogtunk a vaksötétben. Volt pár megálló a semmi közepén, ahol elemlámpás emberek várták az egyes utasokat. Az egyiknél a mögöttem ülő köcsög kapott valakitől egy gyanúsnak kinéző csomagot, amiből aztán szippantott is egy orrszörcsögőset. Kilenc előtt pár perccel egyedül kiraktak Rais Ta kunyhóinál, ahol egy büdös lélek nem volt, de aztán az egyik házban megtaláltam a háziakat. Két perccel később elment az áram, akkor már sokkal rosszabb lett volna. Kaptam egy meglepően tiszta ágyneműjű szobát, és sikerült megszervezni a holnapi fuvart is, amit már a csónakban elkezdett egy kedves kövér nő. Ettem egy kis mogyorót, bebújtam a szúnyogháló alá, és tízkor lefeküdtem aludni.

552. nap, 13.03.12, Banana Republic Guesthouse, La Ceiba

Iszonyú rosszul aludtam, voltak valami durranások, amiket csak és kizárólag sorozatlövésként tudtam értelmezni. Felkeltem háromnegyed négykor, összepakolásztam, fogat mostam, aztán mivel négykor még nem volt sehol senki, visszafeküdtem a szúnyogháló alá. 4:20-kor hallottam, hogy jön egy csónak, és hála istennek tényleg értem. Elég kevesen voltak benne, de volt köztük három nagyon necces arc, akik közül főleg a menőn felöltözött főnökről nem tudtam eldönteni, hogy be van-e állva, vagy kereskedő is mellé. Viszont ez a csónakos brigád nagyon profi volt, az elemlámpát is alig használták napfelkeltéig.

Volt egy megálló egy rakás rosszarcú haditengerésznél valami bázisnál, aztán fél hat után ott is voltunk Batallában, ahol egy rakás pickup állt sorfalat, és persze az egyik sofőr le is csapott a cuccomra. Sajnos csak a platón jutott hely, ráadásul a három köcsög is pont velünk jött. Negyed hétkor elindultunk, felszedtünk még embereket, jó rohadtul tele lettünk. Viszont az út eleje a tengerparton ment, de annyira, hogy néha konkrétan benne a vízben. És volt két szórakoztató házi készítésű és működtetésű kompocska is.

Rázott és rossz volt, aztán nyolckor megálltunk egy putrinál reggelizni, ahol végre meleg ételt vehettem magamhoz, és nem is volt rossz a marhapörkölt rizzsel és tortillával. Utána rázkódtunk tovább, és egyre több lett a por. A főköcsög képes volt reggel kilenckor sört venni, meg volt több katonai ellenőrzőpont. Az volt a vicces, hogy a köcsögök mindegyik egyenruhással lepacsiztak, illetve volt egy hely, ahol az egyik kiskatona komoly ellenőrzést próbált tartani, de közben a főnöke a kocsinkban ülőkkel dumcsizott.

Tízre kiértünk a betonútra, innentől kezdve nem rázott az autó, viszont 100 felett mehettünk, és ez a platón annyira nem volt szórakoztató, főleg ahogy a bogarak a homlokomon pattantak szét. Itt volt egy újabb ellenőrzés, ahol a köcsögök már nem ismerték a brigádot, és ettől érezhetően visszavettek a viháncolásból. Majd még egy, ahol valami nem stimmelt a papírokkal, de végül elengedtek. Ekkor már csöpögött az eső, de szerencsére megérkeztünk Tocoába, mielőtt szakadni kezdett volna.

Asszem átvágtak négy dollárral fizetésnél a kompozásra hivatkozva, de már nem érdekelt semmi. Megvettem a buszjegyem La Ceibába, aztán szembesültem azzal, hogy nincs víz az undorító mosdóban, és az arcom sem tudom megmosni. 11-kor elindultunk, aludtam egy kicsit, de ordított valami gyerek meg egy árus is, úgyhogy csak maximum fél órát. Egy előtt pár perccel értünk La Ceibába, ahol betaxiztam a szállásra, végre lemoshattam magamról minden dzsuvát és leadtam a mosásba még a kis hátizsákomat is. Aztán megnéztem a Barçát, és tényleg úgy éreztem, hogy most én és a fiúk legyőztük a világot.

Címkék: napló nicaragua úton honduras

süti beállítások módosítása