A közhiedelemmel ellentétben Jamaica nemcsak tengerparti pálmafákból és az ezek alatt füvet szívó rasztákból áll. Szemben a legtöbb karibi szigetországgal Jamaicában a strandok mögött elég hely van ahhoz, hogy legyen itt más is, mint az ide érkező turisták túlnyomó többsége által keresett közhelyek. Ha nem látom a szigetországnak ezt a részét, talán nem is vettem volna észre, hogy Jamaica igenis egészen különleges hely, kulturális, természeti, és szinte minden egyéb szempontból.

Ahogy Kingston, a jamaicai hátország is azért tudta megőrizni jamaicaiságát, mert egyszerűen elég nagy ahhoz, hogy a Floridából bereptetett amerikai csoportok ne tudják teljesen elárasztani. A méretből és a sziget belsejében ritkás infrastruktúrából nemcsak a relatív elzártság fakad, hanem az is, hogy saját jármű nélkül elég nehéz itt közlekedni. A drágább és egyszerűbb megoldás taxis és taxi bérlése, mi viszont két magyar látogatómmal az olcsóbb, de kalandosabb verziót választottuk, és csak autót kértünk.

Több mint egy éve nem ültem volánnál, és bár az internet tele volt figyelmeztetésekkel a jamaicai autókázással kapcsolatban, gyorsan kiderült, hogy ezeket olyan emberek írhatták, akik még nem láttak borsodi bekötőutat. Jamaicában az angol örökségnek köszönhetően az út rossz oldalán vezetnek, és ennek megszokása valóban beletelt egy kis időbe, de ezen kívül csak arra  kellett figyelni, hogy a kacskaringós hegyi utakon a beláthatatlan kanyarokban ne nagyon vegyem le a kezem a dudáról.

Chile óta nem adatott meg a saját kocsi szabadsága, és most ismét azonnal érezem az előnyeit. Mintha a helyiek is másképp viszonyultak volna az önellátó turistákhoz, az külön megtisztelő volt, amikor az egyik megállónál egy jamaicai megkérdezte, hogy mi oldtimerek vagyunk-e. Oldtimernek  Jamaicában azokat a fehéreket hívják, akik az egykori angol ültetvényesek és gyarmatosítók leszármazottjaként ma is birtokolják a sziget legszebb és gazdaságilag legjövedelmezőbb darabjait.

Ha nincs saját autónk, sehogy sem tudtunk volna egy békés vasárnapot Jamaica leginkább isten háta mögötti része, Cockpit Country bejárásával tölteni. A vasárnap szerencsés választásnak bizonyult, így hallhattuk a minden falu templomából kiszűrődő lelkes éneklést. Jamaica többsége egyáltalán nem rasztafariánus, hanem az anglikán egyház tanításait követi, ám kétlem, hogy a Canterbury érsek olyan lelkesedéssel tudna prédikálni és óbégatni, ahogy egy jamaicai vidéki gyülekezet elvárja.

A kedvesen ránk köszöngető falusiak gyakorlatilag másik világban élnek, mint a kingstoni gettókban egymást lelövöldöző nehézfiúk és a tengerparti üdülőhelyeken füvet, magukat és bármi egyebet áruló hustler-ek. Itt nem a Bob Marleyval kombinált 50 Cent a divat vasárnaponként, hanem az uraknak a legszebb öltöny, az idős hölgyeknek pedig valami fantasztikus kosztüm, olyan kalapkölteménnyel, amit máshol legfeljebb az Ascot-i derbyre lehetne felvenni.

Bármennyire is tetszett a cseszegetés nélkül élvezhető karibi idill, kicsit azért zavaró volt, hogy éppen azt élvezem a legjobban, amit a gyarmatosítók hagytak itt. A merev angol örökség persze sokat lazult a helyi klímának és vérmérsékletnek köszönhetően, de ettől még nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy mi van, ha a kényelmetlen Jamaica az igazi Jamaica, és én olyan puhány vagyok, hogy csak a rabszolga-, de legalábbis cselédsors örökségét tudom élvezni.

Milyen jó volt például, amikor klasszikusan karibi, színes gerendákból épült, lassan forgó ventillátorokkal felszerelt szállásunk verandáján három fekete asszonyság pakolta elém a reggelit, gondosan megigazítva a villa alatt a szalvétát is. Ez nem a Latin-Amerikában (és a világ minden normális helyén) megszokott előzékeny vendégszeretet volt, hanem az a fajta hajbókoló szolgaság, ami bármennyire is kényelmes, egészséges ember számára legalább kicsit kellemetlen.

Ugyanez volt a helyzet az egykor ültetvények központjaként szolgáló helytörténeti múzeumokban, amelyek ízlésesen és érdekesen mutatták be az egykori fehér urak mindennapjait. Természetesen jól betanított, fekete idegenvezetők segítségével. Sok ilyen van a szigeten, olyat viszont nem sikerült találni, amely ugyanilyen mélységben mutatta volna be az egykori rabszolgák életét. A rabszolgaság eltörlése és a sziget függetlensége közt eltelt nagyjából egy évszázadban az angolok rendkívül profin alakítottak itt ki egyfajta kasztrendszert, amelyben tásadalmi piramis tetején a vegyes házasságokból született, világosabb bőrű jamaicaiak ültek. Elég csak összehasonlítani a sziget miniszterelnök-asszonyának arcbőrét a tetszőleges jamaicai útépítő brigádban dolgozókéval, hogy egyből látszódjon, ébenfekete négernek lenni itt sem könnyű.

Ugyanez volt a helyzet a Blue Mountains-ben, a világ egyik leghíresebb kávétermelő vidékén. Az 1500 méteres magasságban, esti hűvösben található ültetvények nagy része máig fehér kézben van. Amelyiket meglátogattuk, azt egy elbűvölő angol néni igazgatta, aki ugyan érdekesen tudott társalogni keverék vizslája viselkedéséről, de azért izgalmas lett volna azt is megtudni, hogy lett övé a birtok. Tőlem aztán igazán távol áll a földosztás, és egyáltalán nem gondolom, hogy a harmadik világban mindent a posztkolonializmusra kellene kenni a ruandai népirtástól a jamaicai korrupcióig, de azért azt is be kell látni, hogy ez így nem egészen fair.

A gyarmati maradványokban talán nem is a hajbókolás az igazán bántó, hanem az olyan kiüresedett hülyeségek, mint az iskolai egyenruha. Minden bizonnyal több értelme lett volna bármi mást megőrizni az angol oktatási rendszerből mint a teljesen éghajlat-idegen inget és nyakkendőt. Ettől még egy rakás banánfa zöldje között szaladgáló fekete kisgyerek nagyon jól néz ki, és az is nagyon szórakoztató, amikor a népes osztálykirándulás fele ragaszkodik ahhoz, hogy kezet rázzon a fehér emberrel.

Aki Jamaicában turistáskodik, megtanulja értékelni az ilyen apró, felhőtlen részleteket. És ezekből itt, a sziget belsejében volt a legtöbb. Treasure Beach is nagyon tetszett, de az lehetett volna szinte bárhol a világon, ahol van tenger és napsütés. A boltként szolgáló bódéban csöcsös csajos naptárait büszkén körbemutogató eladó viszont tényleg csak itt létezhetett. És egy jamaicai csöcsös csajos naptár olyan ám, hogy attól még egy brazil csöcsös csajos naptár szerkesztője is elpirulna.

Az út szélén elképesztően csípős rákokat és friss kókuszdiót árusító nők. Az érezhetően borzasztóan beszívott rádiós műsorvezető, aki kacarászva elmélkedett arról, hogy a szociálpszichológusoknak még fel kell fedezniük, miért reagálnak ilyen furán a jamaicai rendőrök, ha az igazoltatott polgár csúnya szavakat mer használni. A szinte csak jamaicaiak által látogatott strandon felvonultatott, elképesztően színes divatelemek, különös tekintettel a szemöldöke felett tetoválást, nyakában pedig gázálarcot viselő rasztára. Az ugyanitt füvet áruló arc, aki egyszerűen egy bokrétányi marihuánavirágot lóbált mindenfelé. Ha ők nincsenek, akkor most inkább csak azt mondanám Jamaicáról, hogy érdekes hely, mint hogy jó.

Éppen azért, mert Jamaicának ennyi arca van, az egészen pokolitól a paradicsomig, és mert semmi nem könnyíti meg az önállóskodni próbáló turista életét, azt is éreztem, hogy két és fél hét nem volt elég az országra. Persze Monacón és a Vatikánon kívül szinte egyetlen országra sem az, de itt még olyan alapvető élményekről is lemaradtam, mint egy tisztességes koncert, vagy a sziget belsejében kommuna-szerű közösségekben élő raszták.

Jamaica se nem olcsó, se nem egyszerű úticél, így mindenképpen csak annak ajánlanám, akit nagyon érdekel, és egyébként is látott már egy-két dolgot a világban. Aki viszont eljut ideje, az mindenképpen tegye meg magának a szívességet, hogy megnézi a másik, kevésbé híres Jamaicát is, különben nem lesz teljes az élmény.

(A képekért köszönet Virág Anikónak és Tóth Alinak.)