PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

július 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31

Roraima napló

2012.11.04. 02:56 |  Bede Márton

Mielőtt nekivágtam volna Latin-Amerikának, nem készítettem pontos útitervet. Írtam viszont egy 13 elemből álló listát azokkal a helyekkel/dolgokkal, amiket semmiképpen sem szerettem volna kihagyni. Ezen a listán is díszhelyet foglalt el egy tepuy meghódítása. Tepuyokat a világon csak a guyanai-brazil-venezuelai határvidéken lehet találni, és túlnyomó többségük az utóbbi országban található.

A tepuyok hatalmas, lapos tetejű hegyek, amelyek az egykor itt található homokkő-fennsík maradványai. 2-3000 méteres magasságukkal messze nincsenek a világ legnagyobb hegyei közt, viszont jó eséllyel van helyük a legszebbek közt. És bár nem túl magasak, mivel minden oldalról több száz méteres sziklafalak védik őket, a legtöbb tetejére csak profi hegymászók juthatnak el. Én a legmagasabbat, de az egyik oldalán húzódó keskeny ösvénynek köszönhetően egyben legkönnyebben elérhetőt, a Roraimát választottam. Ez itt az ott írt naplóm, bár most kivételesen csaltam, mivel elég hülye húzás lett volna magammal cipelni egy laptopot egy áramot nélkülöző hegyre, így csak utólag, a jegyzeteimből rekonstruáltam ezeket a napokat.

407. nap, 12.10.19, Posada Michelle, Santa Elena de Uairén

121020_roraima4.jpg

(…) Becsekkoltam, aztán átmentem a szomszéd utazási irodába megkérdezni, hogy mi a pálya a tourokkal. Az gyorsan kiderült, hogy az Angel Fallst csak nehezen tudnám megoldani a 24-én induló Roraima tour előtt, viszont Eric, a német tulaj mondta, hogy van egy olyan lehetőség, hogy holnap kora reggel elindulok, és egy nap alatt lenyomva két napi túrát behozom a ma indult csoportot. Mondtam OK.

Elmentem enni az elvileg jó étterembe, ami nem is volt rossz. Utána fényképeztem egy Chávezes cover photót a Panamericanának, és vettem fülcseppet, mert valami furát érzek. A patikusnő totál hülye volt. Sziesztáztam egy órát, aztán kimentem venni kaját meg vizet holnapra, és vacsoráztam egy borzalmasat a főtéri kínaiban. Gyorsan befejeztem a Dadanawás postot, nagy nehezen minden szükségest belerőltettem a kis hátizsákomba, a nagyot leadtam megőrzésre, megittam egy kólával a maradék guyanai rumom, aztán éjfélkor lefeküdtem aludni.

408. nap, 12.10.20, Campo Base, Roraima

121021_basecamp.jpg

Nem tudtam elaludni, rosszul is aludtam, úgyhogy kábé három óra alvás után ötkor kivetett az ágy. Összepakoltam a maradékot, és hatra jött is értem Wolfgang, a venezuelai német. Először felszedtük az Eliot nevű arcot, aki ma a vezetőm lesz, aztán megálltunk a buszpályaudvaron venni reggelit. A sajtos táskából az olaj jól rámfolyt. Fél nyolc után értünk Paraitepuy faluba, ahol beregisztráltam a nemzeti park őreinél, aztán el is indultunk.

Az elején volt egy kemény emelkedő, aztán nagyon simán ment a dolog. Mondjuk eleve nem lehet érezni a fáradtságot, ha az ember előtt végig két tökéletesen kinéző tepuy emelkedik. Az első táborhely előtt Eliot átadott egy Román nevű teherhordónak, ő pedig visszafordult. Magamat is meglepve ezt az első, elvileg négy órás távot két és fél óra alatt lenyomtam. A táborban megettem a szendvicseket, amiket csomagoltak nekem, miközben szétcsipkedtek a puri puri nevű kegyetlen kis vérszívók.

Szépen ki is vízhólyagosodott addigra a lábam, plusz a cipőmről leszakadt egy újab fűzőtartó fülecske, úgyhogy fúrhattam a helyére lyukat a bicskámmal. A tábor utáni folyón zokniban kellett átkelni a csúszós köveken, és amikor utána vettem vissza a cipőim, leszakadt egy újabb fülecske. Köcsög Merrell. A második folyón át lehetett kelni száraz lábbal, kőről kőre ugrálva, utána viszont jó rohadt volt az emelkedő, pláne, hogy tele volt bokakínzó ökölnyi kövekkel. Csöpögött is egy kicsit az eső, de az inkább jól esett.

Ez a négy órás szakasz már majdnem négy óra is volt, de végül csak befutottam a Campo Base nevű táborba, ahol már ott volt a csoportom. Van egy Argentínában élő bolond, de szórakoztató japán csaj, egy hongkongi építész csaj, egy francia pár, akik közül a csaj egy Emperor-rajongó fogorvos, egy elég ostoba brazil, középkorú pár, egy rendkívül fárasztó katalán fizioterapeuta, egy nicaraguai-amerikai arc és a Kelet-Timorban dolgozó Stuart Tasmániából, akivel egy sátorban alszom. A vezető Tyrone Guyanából. Megint adtak ebédet, de még éhes sem voltam, úgyhogy alig bírtam megenni a felét.

Leballagtam a kis patakhoz, aminek rohadt hideg a vize, viszont mivel egyedül voltam, remek érzés volt az erdőben meztelenül fürdeni. Kaptunk vacsorát, miközben szakadt az eső. Szerencsére én pont oda ültem le a két franciával, ahova nem vert be a víz a ponyva alá. Aztán amikor elállt, gyorsan visszamentem a sátorhoz és lefeküdtem aludni.

409. nap, 12.10.21, Hotel, Roraima

121022_roraima3.jpg

Nagyjából egyig aludtam rendesen, utána csak össze-vissza ötig. Akkor felkeltem, aztán vártam, hogy a táborhelyre süssön a nap, plusz kapjunk reggelit. Hétkor végre kaptunk. Összepakoltam, aztán fél kilenc előtt elindultam. Az eleje nagyon rossz volt, gyakorlatilag négykézláb kellett felfelé mászni egy sárba vájt lépcsősoron. Pihentünk egyet, aztán kicsit később végre elérve a sziklafalat megint egy hosszabbat.

Mentünk tovább, és már azt hittük, a kilátónál vagyunk, de aztán megérkezett Tyron, aki mondta, hogy még tovább kell mászni hozzá. Úgyhogy tovább másztunk, és amikor meglett a jó kilátó, ott bevártunk mindenkit, amit a végén már kicsit untam. Utána jött egy kis lejtő, majd a legrosszabb emelkedő, felfelé mászás kisebb-nagyobb köveken át egy vízesés alatt. Fél egyre értünk fel az emelkedő tetejére Martinnal Nicaraguából, és jó hosszasan megebédeltünk.

Lassan megjött mindenki, úgyhogy sétáltunk még húsz percet a szállásunkig, ami egy viszonylag otthonos, rendkívül viccesen hotelnek nevezett lyuk egy nagy szikla alatt, ahol pont elférnek a sátrak. Lecuccoltunk, én meg kifeküdtem a polifoamommal a napra, de persze egyből beborult, plusz elkezdett esni is egy kicsit, és miközben rohantam vissza a lyukba, bokáig beleléptem valami saras pocsolyába. Amikor végre elállt az eső, felmentünk a legmagasabb pontig, ahonnét elképesztően jó volt a kilátás, és tökéletes volt a naplemente is. Megérte szenvedni, tényleg.

Nagyon erős volt a szél, aztán a majdnem sötétben visszamentünk a szállásra. Kaptunk vacsorát, ittunk egy kis rumot, bár nem tudom, Stuart hol tudott ilyen szart venni ebben az országban, majd lefeküdtem aludni. A fülem elég idegesítő, és mintha a fülcsepptől csak romlana a helyzet.

410. nap, 12.10.22, Hotel, Roraima

121023_roraima.jpg

Ma is szarul aludtam, viszont legalább nem volt hideg a hálózsákban. Hétkor kaptunk reggelit, aztán a szokásos csoportos pöcsölés ment, mire mindenki összeszedte magát fél kilencig. Szerencsére a táj remek volt. Először el kellett menni egy nyomi vízeséshez, amiben ráadásul most nem is volt rendesen víz, majd átmentünk a fő kilátóponthoz, ami persze így 10 körül már tök felhős volt, és egyáltalán nem látszott a szemben lévő Kukenan tepuy.

Visszafelé megálltunk néhány színes pocsolyánál, amikben jó érzés volt megfürdeni, bár nem sokáig bírtam a hideget. Visszamentünk a szállásra ebédelni, de közben valamelyik teherhordó utánunk indult a kajával, úgyhogy meg kellett várni, hogy visszaérjen. Utána mindenki aludt egy kicsit, majd mentünk még egy kört a fennsíkon. Először megnéztünk egy rakás kvarckristályt, majd elmentünk valami barlangig, amiben semmi kedvem nem volt botladozni, úgyhogy a két franciával együtt kint maradtam, ücsörögtem, és néztem a hihetetlen növényzetet.

Valamiért elképesztő adag ételt kaptunk vacsorára, aztán meg megittuk a hongkongi Karen rumját forró csokival. Végre kipróbálhattam a vegyi vécét, nagyon érdekes egy marék fehér port beleszórni egy nejlonzacskóba, amibe előzetesen beleszart az ember. Majd lefekdütem aludni.

411. nap, 12.10.23, Campamento Rio Tek, Roraima

Kicsit jobban aludtam, gondolom szokom a kényelmetlenséget. Ötkor keltünk, és bár mintha Tyrone húzódzkodott volna, végül csak elmentünk megint a kilátóhoz. Látszott, hogy jó lesz, és mire odaértünk, még pont látszott a Kukenan egy darabja, mielőtt beúsztak volna a felhők. Aztán ahogy elért a szakadékhoz a napsütés, egy pillanat alatt elpárologtak a felhők, és tökéletesen látszott minden. Csoda, tényleg, kábé ezért jöttem.

Visszasétáltunk reggelizni, aztán 8:20-kor elindultunk vissza. Az elején nagy köd volt, plusz kicsúszott a lábam alól egy nagyobb kő, ami szerencsére megállt, mielőtt agyonütötte volna az alattam kúszó japán csajt. Ettől beszartam, úgyhogy inkább lassabban mentem. Meg utáltam is az egészet, kegyetlen volt a bokáimnak. Főleg a campo base feletti rész, ahol mászhattam le a nagyon saras és csúszós meredeken.

11-re végül leértem, kaptunk ebédet, aztán dél előtt mentünk is tovább. Viszont a sapkám ott felejtettem, ahol ültem. Az első, köves rész után gyakorlatilag futottunk lefelé. Egy óra rohanás után megálltunk egy kicsit, aztán futás tovább a második folyóig. Én mentem legelől, Super Furry Animalst hallgattam kihangosítva és vidám voltam. A folyón megint át lehetett szökdelni száraz lábbal, és 14:20-kor ott is voltunk az első tábor melletti folyónál.

Stuarttal meg a katalánnal és a nicaraguaival beültünk a vízbe, aztán átültünk a táborhoz, ahol langyos sört fogyasztottunk és rohadtunk, mire lassan megjöttek a többiek is. Szerencsére Román lehozta az ottfelejtett sapkám. Ittunk még sört, kaptunk vacsorát, majd Tyrone szívhez szóló beszédet mondott, hogy mennyire jó csoportja voltunk, és kaptunk egy üveg bort. A többiek trikót is, csak mivel én később csatlakoztam, az enyémmel nem készültek. Lefeküdtem a sátorba, a köcsög katalán odajött még nyomasztani, viszont a fülem egyértelműen jobb lett. Talán a szintkülönbségtől.

412. nap, 12.10.24, Posada Michelle, Santa Elena de Uairén

121021_roraima_gpoy2.jpg

Megint egy fokkal jobban aludtam, viszont a folyamatos naptól és széltől jól bedagadt az alsó ajkam. Hatkor felkeltem, megreggeliztem, ismét igénybe vettem a varázsvécét, majd a rohadék kis rovarok által hajtva összepakoltam. Fél nyolckor indultam el egyedül, nem emlékeztem, hogy egyből egy ilyen rohadt nehéz emelkedővel kell kezdeni. Olyan izomlázam van, hogy egyszer azt hittem, be fog görcsölni a vádlim.

Pihentem egyet a félúton lévő folyónál, közben hagytam, hogy a japán csaj és a köcsög katalán leelőzzenek. A következő rész könnyű volt, viszont már eléggé untam, a végén pedig a Paraitepuy előtti folyóhoz lemászáskor már nagyon készen volt a lábam. Leültem egy kicsit, és hagytam, hogy a nicaraguai is leelőzzön, aztán amikor Stuart megjött, vele elindultam felfelé. Hiba volt leülni, mert totál elszállt minden erőm, azt hittem soha nem jutok fel a végső emelkedőn.

Vettem egy jéggé fagyott vizet, és jót röhögtem az éppen elinduló, jómódú venezuelaiakból álló csoporton. Lassan megjött mindenki, kaptunk hideg kólát, aztán elindultunk visszafelé. Ebédet egy grillcsirkés helyen kaptunk, asszem itt voltam a legfáradtabb öt nap alatt. Szerencsére csak a francia csávó akart visszafelé megállni valami vízesésnél, úgyhogy le lett szavazva, és egyenesen visszajöttünk Santa Elenába.

Becuccoltam megint a Michelle-be, pont ugyanazt az ocsmány szobát kaptam. Vacsora előtt gondoltam elköszönök a többiektől, de nemcsak ez sikerült, hanem Stuart és a nicaraguai nekem adták a maradék pizzájukat is, úgyhogy csak a söreiket fizettem. Tiszta haszon. Visszajöttem a szobámba, haldokoltam tízig, aztán lefeküdtem aludni.

Címkék: venezuela természet napló úton