PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

április 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Aranaputa

2012.10.14. 20:58 |  Bede Márton

A karib kiruccanás után ott folytattam Dél-Amerikában, ahol abbahagytam: Guyanában. A súlyos szellemi kihívásokkal küszködő határőr először vízumot követelt tőlem, és az sem hatotta meg, hogy néhány héttel korábban egyszer már vízum nélkül beléptem az országába. Végül cseppet sem értelmesebb felettesével sikerült tisztázni, hogy Magyarország az Európai Unió része, az Európai Unió pedig Európában van, így végül beengedtek Guyanába, én pedig eltaxizhattam a főváros Georgetownig.

121004_kurupukaricrossing.jpg

Georgetown hiába van földrajzilag Dél-Amerikában, kulturálisan egyértelműen a karib világ része. Sőt, tulajdonképpen ez volt a legkaribibb város, amit láttam, mivel a szigetvilágban felkeresett kis országokban eleve városok sincsenek nagyon, és szinte teljesen nélkülözik azt a szakadt forgatagot, ami az én fejemben a karibság elengedhetetlen tartozéka. A három Guyanában Georgetown az egyetlen igazi város (Cayenne csak egy francia nagyközség, Paramaribo meg egy szabadtéri múzeum köré épült falu), és bár vannak kifejezetten necces részei, az utcán folyó szennyvíz pedig kegyetlenül büdös, alapvetően mégis tetszett, hogy itt legalább van élet.

Nemcsak Georgetown karibi, Guyana keskeny tengerparti sávja, ahol a lakosság túlnyomó többsége él, szintén a krikett, a bollywoodi filmek és a jamaikai és trinidadi ritmusok hatása alatt áll. Van viszont egy másik Guyana is, ami onnét indul, ahol néhány kilométerre a Karib-tenger partjától elkezdődik a dzsungel, és ahol a foci és a brazil zene a király, Georgetown pedig nem a nemzet fővárosa, hanem minden bajok szülőatyja.

A két Guyanát néhány kisrepülő és egyetlen út köti össze. Nekem szerencsém volt, hogy éppen lehetett rajta közlekedni, mivel néhány héttel korábban, majd néhány nappal később is randalírozó polgárok zárták le, akiknek nem igazán tetszett, hogy a rendőrség több ártatlan civilt is agyonlőtt. Így megvehettem a jegyem egy kisbuszra, amely a Georgetownt a brazil határral összekötő, csak nagyon kis szakaszon aszfaltozott utat járja. Ennél az útnál kevés rosszabb hírű van Dél-Amerikában, de most, a száraz évszakban, amikor három nap helyett 16 óra alatt meg lehet tenni az utat, egyáltalán nem volt pokoli a kaland. Illetve nem lett volna pokoli, ha a velem együtt utazó két Suriname-i vendégmunkás nem teszi azzá.

A folyamatos siránkozásukat még elviseltem volna, de amikor az egyiknek eltűnt a Blackberryje, és a hátsó ülésen szunyókáló két brazilt kezdték lopással vádolni, valamint előadást tartottak arról, hogy minden brazil bandido, megfagyott a levegő a kisbuszban. Az addig a Suriname-iakkal flörtölő brazil nők azonnal honfitársaik oldalára álltak, és amikor kiderült, hogy a telefon csak leesett az ülés alá, a két bunkó pedig ennek ellenére sem volt hajlandó elnézést kérni az igazságtalanul megvádoltaktól,  én már csak csendben imádkoztam egy ébren töltött éjszaka után, hogy előbb szállhassak ki, mint hogy ezek egymásnak essenek.

121004_kurupukaricrossing2.jpg

Írtam már arról korábban, hogy a három Guyana a világ legritkábban lakott vidékei közé tartozik, és ez a Georgetownból dél felé vezető úton volt a legszembetűnőbb. Az út mentén fekvő, néhány száz fős települések már regionális központnak számítanak, a főútvonaltól messzebb pedig csak a folyók mentén van néhány még kisebb indián falvacska. Ekkora üres és gyakorlatilag gazdátlan területen találnak maguknak helyet a mindenféle szerencsevadászok, akik errefelé leginkább aranyásók és -mosók, valamint bőven van lehetőség kísérletezni a szinte még érintetlen természet védelmével és fenntartható kiaknázásával kapcsolatban.

Dél-Guyanában így szokatlanul magas a progresszív környezetvédő, turisztikai, valamint a két célt kombináló vállalkozások száma. Van itt hatalmas természetvédelmi terület, amely fenntartható fakitermeléssel kísérletezik, falusi turizmust áruló indián falu, irtózatosan drága ökoluxus-hotel, számtalan tudós, és még egy helyi Jane Goodall is, aki a folyami óriásvidrák megmentésének szentelte az életét. A széles választékból én Aranaputa falura böktem rá.

Szemben a környező településekkel, Aranaputa lakossága vegyes, így nemcsak indiánok élnek itt, hanem feketék, indiaiak és még két nyugati önkéntes is. Érkezésem mindenkit meglepett, mivel Aranaputa ugyan szintén a falusi turizmussal próbálkozik, ám ennek egyik elengedhetetlen összetevője, a turista itt nem nagyon szokott előfordulni. Senki nem tudta pontosan megmondani, hogy mikor járt utoljára erre hozzám hasonló szerzet, de abban mindenki egyetértett, hogy valamikor az esős évszak előtt, tehát még az év elején.

A turisták teljes hiánya abban nem akadályozta meg az aranaputaiakat, hogy a faluban külön idegenforgalmi bizottságot működtessenek, az éppen újjászervezett testület több tagjával is kellett rendkívül unalmas beszélgetéseket folytatnom. Az még csak a kisebbik baj volt, hogy Aranaputában zavart okozott egy turista megjelenése, ráadásul sikerült pont akkor befutnom a faluba, amikor az évente megrendezett sportnapokat rendezték, amelyeken a környék iskolásai összemérik az erejüket. Így részt vehettem az ünnepélyes megnyitón, amelyen még olimpiai láng is volt, a hoppmester-iskolaigazgató-közösségi rádiós pedig a felvonuló osztályok zászlóvivőinek magyarázta, hogy a lobogó rúdját ne a vállukra vessék, hanem szépen egy kézzel tartsák a magasba, ahogy egy igazi olimpián illik.

121005_aranaputamellett.jpg

Én már attól is elfáradtam, hogy végignéztem, ahogy nyolcéves kisgyerekek lefutnak 3000 métert a tűző napon, és hasonlóan gondolhatták Aranaputa felnőtt férfiai is, akik a jeles napot irtózatos berúgásra használták. Engem hosszas gondolkodás után egy Sixtus nevű makushi indiánra bíztak, valószínűleg azért, mert ő a falu minden bizonnyal egyetlen absztinense. Sajnos annyira furán beszélt angolul, hogy a mondanivalójának a felét is csak többszöri visszakérdezés után tudtam megérteni, és egy rövid kirándulás megszervezéséhez is órákra volt szüksége, de más panaszom nem lehetett rá.

Mivel a falu vendégházát a sportoló kisiskolások foglalták el, Sixtusnak más szállást kellett keresnie, és végül arra jutott, hogy a legjobb az lesz, ha az első estémet egy lenyalt hajú, bajszot és pecsétgyűrűket viselő, már első látásra is rendkívül unszimpatikus figuránál töltöm, aki dél körül még relatíve józan volt. Navarro Abrahamnak hívnak, mondta az ekkor még csak vodkázó, kellemetlen házigazdám, és amikor megkérdeztem, honnét tett szert ilyen egzotikus vezetéknévre, rögtön hozzátette, hogy ő zsidó. Ez teljesen valószínűtlennek tűnt az aranaputai porban álldogálva, de amikor megmutatta az apját, aki egy 195 centi magas cowboy volt, és valami zavaros történet szerint állítólag angol katonaként harcolt Izrael függetlenségéért, ami nekem sehogy sem állt össze, inkább nem kérdezősködtem tovább.

A vodka Aranaputában csak alapozó, késő délután már mindenki áttért a 96 százalékos tiszta alkoholra, amit ugyan kevertek vízzel meg valami üdítővel, de így is egészen gyilkosnak tűnt. A legrészegebb arc, aki az egyik szomszédos faluból biciklizett át a jeles napra, amint meghallotta a Közel-Kelet történelmének részletezését, összeszedte minden, a témával kapcsolatos ismeretét, és megkérdezte tőlem, hogy tudom-e, mi a holokauszt. Voltak már ezen az úton szürreális pillanatok, de egy hatalmas fa árnyékában ücsörögni a poros guyanai országút mellett, és olyanokat mondogatni egy rakás irtózatosan részeg parasztnak, hogy "hát igen, Hitler szörnyű alak volt", mindenképpen ott van a legerősebbek között.

121005_clarencetrail.jpg

Mindennek a tetejébe pedig az Aranaputa környékén eltöltött napok során egyéb német politikusok is felmerültek. Miután hatszor körbejártuk a falut, hogy hol egy fél csirkét, hol egy macsetét szedjünk fel, végre sikerült Sixtusszal elindulnunk a falu fölé tornyosodó hegyek irányába. Itt egy tisztáson áll egy kis kunyhó, amelyben a berendezést két vadonatúj ágy, valamint egy emlékplakett alkotja, amely azt tanúsítja, hogy az épület az Európai Unió támogatásával került ide. Úgy tűnik Angela Merkel a feneketlen görög zsák mellett értelmes projektekbe is dönti a pénzt, én pedig, mint az EU polgára, ki is élvezhettem a befizetett adóm gyümölcsét. Persze az ágy helyett okosan a függőágyamban aludtam, így csak Sixtust zabálták szét éjszaka a dzsungel rovarjai, mivel ő pont függőágyat felejtett el hozni magával.

Az esős évszak előtt itt járt turista valami nagykövet volt, és Sixtus rendkívül büszkén mesélte a közösen megélt kalandjaikat. Sokat nem értettem belőle, de az például nagyon tetszett, hogy megmutatta, hol esett el és csúszott le a saras domboldalon a nagykövet, mert egy guruló diplomata szerintem is komoly élmény lehet. Ennél már csak az volt a jobb, amikor lefekvés előtt az ezek szerint tényleg absztinens Sixtus nem kért a rumomból, viszont magától elkezdett előadni mindenféle makushi indián meséket. Ő mindegyiken jót nevetett, és én is fetrengtem a röhögéstől, mivel csak a negyedét tudtam felfogni a sztoriknak, de például az, amelyik arról szólt, hogy miért hordanak a nők bugyit, és valahogy köze volt egy kisméretű, huhogó bagolyhoz, így töredékként is tökéletes volt.

Még egy ilyen rövid kiránduláson is nyilvánvaló volt, hogy a guyanai dzsungel rendkívül gazdag. Élnek itt madárszerű hangokat kiadó rovarok, és madarak, amelyek hangja leginkább két, egymást megerőszakolni próbáló, köhögő csónakmotorra hasonlít. Ahol eddig jártam a dél-amerikai dzsungelben, ott mindig hatalmas izgalom övezte egy arapapagáj megjelenését, itt Sixtus fel sem kapta a fejét, amikor egy kilátónál alattunk húzott el egy rikácsoló pár.

Búcsúúzóul Sixtus kiszedte belőlem a kullancsokat, én pedig lestoppoltam a környék orvosának dzsipjét, amely 90 perc helyett három óra alatt vitt le a brazil határig, mivel a hátsó ülésen szenvedő, motorbalesetben lábát törő indián nem bírta a rázkódást.

Címkék: természet úton guyana