PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

június 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Egy év egyedül

2012.09.10. 16:58 |  Bede Márton

Egy éve érkeztem meg Buenos Airesbe, és pontosan fél éve írtam utoljára tisztességes kalandok helyett a Lélek Rejtelmeiről. Ezen a szép, kerek évfordulón ismét muszáj lesz, aztán ígérem, folytatom majd a Suriname-i szökött rabszolgák leszármazottaival, akik egyébként ennek az egy évnek az egyik legérdekesebb felfedezését jelentették.

120823_souremellett_gpoy.jpg

Igen, egy év után is bőven lehet élvezni az utazást. Már nincs az az érzés, mint az első két-három hónapban, amikor reggel, ébredés után legszívesebben kiordítottam volna a szállásomon ablakán, hogy csá, köcsögök UTAZOM!!!!, de még mindig roppant elégedettséggel tud eltölteni, ha valami jó és szép történik. Kevésbé eufória ez, mint inkább csendben, mosolyogva konstatálása annak, hogy az élet szép, és minden rohadtul rendben van.

Egy év után már egyértelmű, hogy ez lett az életem, és ahogy az otthoni rutin esetében, itt sem állok meg percenként végiggondolni, hogy éppen mi történik. Egyszerűen csak csinálom ezt az elképesztően egzotikus és elképesztően szabad életet, amiből az egzotikum már sokszor fel sem tűnik, csak a szabadság. Bár amikor tegnap sötétedéskor az elég rossz hírű Georgetownban a fején valamiféle tévéantennát viselő alak közeledett felém két macsetét lóbálva, azért tudatában voltam annak, hogy ilyesmi nem mindenkivel történik minden nap. Pláne, amikor kiderült, hogy nem megölni akar, csak eladni a késeket.

A szabadságból sem azt élvezem, hogy tulajdonképpen nem kell semmit csinálnom, hanem hogy azt csinálok, amit akarok. Tegnap éjjel például alapos mérlegelés után vettem egy repülőjegyet Guyanából St. Lucia szigetére, mert arra jutottam, hogy a karibi szigetek déli részét innét a legegyszerűbb megközelíteni. Repülőjegyet venni valahova csodálatos érzés, egy karibi szigetre meg pláne. Szabadnak és boldognak érzi magát tőle az ember. Meg persze gazdagnak is, pedig ez csak 180 amerikai dollár volt.

Sajnos én hajlamos vagyok a semmittevésre, így folyamatosan oda kell figyelnem arra, hogy a szabadásgból a lehetőségek széles tárházát élvezzem, ne a punnyadást. Maradjunk abban, hogy néha sikerül. Kifejezetten hálás vagyok egyébként ennek a blognak azért, mert valamiféle rendszert visz az életembe, sőt, egyfajta kötelességet is jelentett egy olyan évben, amikor az ég világon semmilyen egyéb kötelességem nem volt. Cserébe viszont sajnos túl sok ideig szögez a laptopom monitorja elé.

Hat hónapja azt írtam, hogy az első fél év kudarca egyértelműen a sikertelen elszakadás volt. És fogadkoztam, hogy ez majd máshogy lesz. Nem lett máshogy. Nem a magyar hírek követésére gondolok, azokat egészséges humorral és cinizmussal tudom kezelni, és semmi befolyással nincsenek a mindennapjaimra vagy a lelkiállapotomra. De nem tudok elszakadni a barátaimtól, a Facebooktól, a Tumblrtől, a Gtalktól. Otthon sem tudtam, és itt sem fog már menni.

Biztos nincs ezzel mindenki így, de az én életemben az internet már otthon is meghatározó, kikerülhetetlen jelentőséggel bírt. Így van ezzel a világ jelentős része is, és azt hiszem ez ellen harcolni olyan, mintha azt fogadnám meg, hogy megpróbálok hónapokat eltölteni Dél-Amerikában elektromos áram nélkül. Egyfelől lehetetlen, másfelől hülyeség. A hatvanas években még lehetett mindentől elvágva utazni, ma már ez teljességgel lehetetlen. A Suriname folyó felső folyásánál található faluban dolgozó amerikai önkéntes is elintézi, hogy valamilyen mobilnetes megoldással a kis helytörténeti gyűjteményben is legyen kapcsolat, sőt wifi is. Nekem meg mindig ott a zsebemben az iPhone, és se akaraterőm, se kedvem nincs megtiltani magamnak, hogy ilyenkor megnézzem, mit játszott a hétvégén a Barcelona, valamint letöltsem az emailjeim.

(Az egyébként érdekes mellékszál, hogy valamiért több ismerősöm is úgy érzi, nekem, a messzibe szakadt embernek kell olyan dolgokat elmondania, amiket otthon eszébe sem jutna velem megosztani. Hamarabb értesülök a baráti körömben felbomló házasságokról, mint aki Budapesten él.)

Igen, vannak rossz napjaim is. Illetve nem is rossz napokról van szó, mert a hosszú távon, egyedül utazásnak van az a nagyon érdekes tulajdonsága, hogy a művelője egy nagyjából 14 éves kamaszlány lelki világát éli. Több hasonló cipőben járó utazóval beszéltem, és mind ugyanerről az élményről számoltak be, így minden bizonnyal tényleg általános jelenség ez. Arról van szó, hogy egyedül utazva a jó pillanatok elképesztően jók, a rosszak pedig szintén elképesztően rosszak. Ami pedig a legfurább, hogy az ember naponta akár többször is átesik egyik állapotból a másikba.

Megérkezem egy új városba, a buszpályaudvaron egyből letámad húsz taxis, és mire megállapodok valamelyikkel, iszonyú rossz kedvem lesz. Meg egyébként is álmos vagyok. Aztán kialszom magam, naplementekor megyek egy kört a környező utcákon, ahol szépek a fények, és vidám helyiek köszönnek és integetnek rám mindenféle hátsó szándék nélkül. Beülök valahova enni, iszonyú jó kedvem van, és a világ királyának érzem magam. Soha nem szeretnék hazamenni. Aztán visszamegyek a szállásra, ahol senki nincs, akivel társasági életet élhetnék, és a szobám is lehangoló, amitől teljesen elszontyolódom, és két sörtől sem lesz jobb kedvem. Az otthoni életemben én nem vagyok ilyen hangulatingadozásokhoz szokva, itt viszont kénytelen vagyok ezzel együtt élni.

Szerencsére már elég sok ideje csinálom ezt ahhoz, hogy tudjam, a rossz pillanatok nem tartanak örökké, és azt is tudom, mivel tudom magam a leghatékonyabban felrángatni a mélypontról. Leginkább azzal, ha élek a szabadságommal, és csinálok valamit. Megyek két kört a városban, veszek egy repülőjegyet St. Luciára, akármit. Egy év alatt csak egyszer volt hosszasan rossz kedvem, amikor a brazil nagyvárosok nyomasztó oldala az idegeimre, ment, de erről írtam hosszabban is. Otthon is van rossz kedve az embernek, nincs azzal semmi gond, hogy itt sem vigyorogtam egy éven át folyamatosan.

Most már olyan sok ideje utazom – és itt nemcsak erre az útra, hanem az ázsiai évre is gondolok –, hogy néhány hete elkezdtem azt érezni, hogy most már láttam a világot. Nem az egészet, még a töredékét sem, de elég sokat ahhoz, hogy legyen valamiféle általános képem arról, hogy Kínától Kolumbiáig mi a helyzet. Ez óriási dolog, és borzasztóan büszke vagyok rá.

Mint ahogy arra is büszke vagyok a magam hiú módján, hogy életemben először egy roppant menő szubkultúra része vagyok. Nem mintha korábban olyan nagyon tartoztam volna bármilyenhez, de most nagyon jó érzés azok között lenni, akik tudják, hol lehet jót enni Csengduban, melyik a jó buliutca Bejrútban, és mit érdemes megnézni Dél-Chilében. Sok ilyen ember van a világban, és mivel jellemzően ugye utaznak, gyakran össze is futunk. Ilyenkor pedig hosszasan veregetjük egymás vállát a legnagyobb egyetértésben, ahogy azt egy tisztességes szubkultúrában illik.

Amikor Brazíliában az idegeim felmondták a szolgálatot, először gondoltam arra, hogy talán jó lenne hazamenni. Aztán újra megjött a kedvem az utazáshoz, és ez az érzés szerencsésen elmúlt. Az viszont nem, hogy most már nem valami rémesen közeledő időpontként tekintek az út szerencsére még jó messze lévő végére, hanem mint egy újabb izgalmas kalandra, amibe jó lesz belevágni. Majd. De addig utazom tovább.

(A kép a brazíliai Marajó szigetén készült.)

Címkék: úton szaktanácsadás