Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

szeptember 2014
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  <
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30

Recife

2012.08.02. 22:58 |  Bede Márton

Salvador da Bahía után semmi másra nem vágytam, csak egy kis nyugalomra. Egy olyan helyre, ami alkalmas megtépázott idegeim regenerálására, és ahol megint kedvet kapok az utazáshoz. 11 hónap alatt Salvadorban gondoltam először, hogy nekem ebből elegem van, és ezt az érzést a lehető legsürgősebben szerettem volna elhessegetni. Így esett választásom Recifére, Brazília kilencedik legnagyobb városára, ahol a legtöbb az egy főre jutó emberölés.

120723_olinda2.jpg

Elsősorban nem azért utaztam Recifébe, hogy a lehető leggyorsabban meggyilkoljanak. A fő vonzerőt Olinda jelentette, a hatalmas szomszédtól néhány kilométerre található kisváros, amely mára teljesen összenőtt Recifével. Körülbelül mintha Budapest körbevenné, de azért nem falná fel teljesen Szentendrét.

Olinda kis hely, de ennek ellenére volt egy időszak, amikor Brazília fővárosaként működött. A 17. század elején volt Olinda a központ, aztán a néhány évtizedig a mai Brazília észak-keleti partvidékét uraló hollandok átköltöztek a jobban védhető Recifébe. Olindából így soha nem lett nagyváros, és bár az óvárost ma már teljesen körbenőtték Recife leggázosabb favelái, a régi központ szép, és természetesen tele van az ilyen helyeken kötelező, negyedrangú "művészeti" galériákkal.

Olinda mindenesetre tökéletes ellentétje volt annak, ami Salvadorban kiborított, így nagyon élveztem az itt töltött időt. Még úgy is, hogy a Brazíliában már bulinapnak számító csütörtök este az ágyamtól alig néhány méterre helyeztek el egy hajnali ötig bömbölő erősítőt. A több szigetből álló Recifét egykor valami őrült elnevezte Brazília Velencéjének, de a másfél milliós város nemhogy az olasz névadóhoz nem hasonlítható, de Olindával szemben tényleg az ég világon semmi szép nincs benne. A holland örökségből a Nassaui Móric egyetem nevén, a Brazíliára máshol is jellemző átható fűszagon, és néhány, Amszterdam-szerűen keskeny régi házon kívül semmi sem maradt.

120725_paiva.jpg

Meredek, macskaköves utcákon Salvadorban is lehetett botladozni, Olindában viszont ezt az élményt nem kísérték lerázhatatlan, crackfüggő kisgyerekek, amitől máris jobb kedvem lett. A teljes hangulatváltáshoz azonban a Recifében élő Bencére és családjára volt szükség. Utazás közben nem igazán szoktam magyarok társaságát keresni – például azért, mert ez Dél-Amerika jelentős részén lehetetlen lenne –, de akik néhány Facebook-üzenet alapján is érdekesnek tűnnek, azokkal érdemes megismerkedni élőben is.

A Reciféhez hasonló egzotikus városokban többféle külföldi él. Vannak az állami és kereskedelmi kiküldöttek, a helyi angol iskolába járatott gyerekeikkel, elektromos szögesdróttal védett birtokaikkal és otthonról kapott, nagyvonalú fizetésekkel. Vannak a gyanús elemek, akik jobb esetben valami magánéleti szerencsétlenség elől menekültek melegebb éghajlatra, rosszabb esetben viszont életvitelszerűen bűnözők, akiknek túl forró lett otthon a lába alatt a talaj. Egyik fenti csoporttal sem érdemes közelebbről megismerkedni. Bence viszont azt a kis, ám annál érdekesebb tábort erősíti, amely önként és boldogan merült bele teljesen egy idegen országba.

Az idegen országokban sok előnye van a helyi vezetőnek, ám egy bennszülött nem tudja azt nyújtani, amit egy kvázi-bennszülött: a teljes igazságot, de a kívülálló humorával megfejelve. Egy született brazil például nem dicsekedett volna el boldogan azzal, hogy milyen közel lakik azokhoz az elmebeteg kannibálokhoz, akik néhány hónapja a nemzetközi hírforgásba is bekerültek különös szektájukkal, amely alapvetően nők meggyilkolására, majd húsos táskaként eladására épült. Bence elmesélte ezt is, és egyébként is elsőrangú vezetőnek bizonyult a brazil középosztály életének megismeréséhez.

Nélküle biztosan nem láttam volna lakóparkot, ahol jellegzetesen brazil megoldással fedetlen csatornákban csordogál a szar a házak közt. Nem találtam volna meg a legjobb strandot Recifétől délre, és főleg nem azt a tengerparti éttermet, ahol a legjobb asztalt a sziklák tetejére építették, és tökéletes kilátást nyújt a lent szörfözőkre. És nem láttam volna életem leglassabb készülődését egy brazil családtól, akiknek több órára volt szükségük ahhoz, hogy összepakoljanak és elinduljanak egy hosszú hétvégére. 

Bence gyerekei annyira magyarok, hogy hiába néznek ki tökéletesen brazilnak, teljesen jól beszélnek magyarul is. Egy capoeira-bemutatón megismert felesége is bőven érthetően beszéli a nyelvet, annyira legalábbis mindenképpen, hogy el tudja mesélni, mennyire kemény és sokszor megalázó élmény volt fekete bőrrel Budapesten élni. Amióta eljöttem Budapestről, nem nagyon volt alkalmam kisgyerekes családok életében részt venni, és az a helyzet, hogy a legfárasztóbb brazil sláger is sokkal szórakoztatóbb, ha egy hatéves kislány énekel és táncol rá, miközben a bátyját próbálja felidegesíteni.

Bencét alapvetően a brazil kultúra vonzotta az országba és feleségéhez. Annak is egy speciális szelete, a capoeira és a BJJ, azaz a dzsúdó speciális, brazilosított válzozata. A korábban másfajta sportokban sikeres Brazília az utóbbi néhány évtizedben igazi küzdősport-nagyhatalommá izmosodott. A mostani olimpián is hagyományos dzsúdóban szerezték eddig a legtöbb érmüket, és a jelenleg a világ legjobbjának tartott MMA-bajnok, Anderson Silva is brazil.

Bence tanítványi és haveri viszonyt ápol a brazil jiujitsu egyik nemzetközileg is legelismertebb mesterével, a jelenleg éppen Recife egyik külvárosának polgármesteri székéért is küzdő Zé Radiolával. Az ő iskoláját meglátogatni nagy élmény volt, mivel percek alatt kiderült, hogy mitől lettek olyan jók küzdősportokban a brazilok. A BJJ-ből kivágták a latin kultúrához nem igazán illő zenbuddhista hókuszpókuszt, és helyette inkább csak a jó hangulatú, de elképzelhetetlenül kemény edzésekre koncentrálnak. Érkezésünkkor a számtalan világbajnokot kinevelő, külföldön egynapos oktatásért több ezer dollárt is elkérő mester és rendkívül életvidám felesége éppen vajaskenyérrel tömték magukat a konyhában, Zé Radiola pedig rendkívül barátságos embernek bizonyult. Én legalábbis nem tudom elképzelni, hogy valami japán mester fél perc ismertség után a vállamat veregesse, és nevetve próbáljon meggyőzni arról, hogy, de, igenis nagyon jól tudok portugálul. Miközben azért a brazilon is egyértelműen látszott, hogy ha akarna, fél másodperc alatt törné el nemcsak az én, hanem bármelyik salvadori haramia gerincét is.

A Bencével és családjával töltött három nap után már nem gondoltam arra, hogy talán Magyarországon jobb lenne.

Címkék: brazília úton