Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

augusztus 2014
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  <
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Buli Rióban

2012.07.20. 23:58 |  Bede Márton

Rio de Janeiróról viszonylag közismert, hogy a világ legszebb fekvésű nagyvárosa. A szinte közvetlenül a tengerből kiemelkedő zöld kúpok és egyéb, még bizarrabb formájú hegyek, a teljesen szabálytalan formájú Guanabara-öböl együtt verhetetlenek. Azt viszont már kevesebben tudják, hogy sok látni- és tennivaló nincs a városban. Nem véletlen, hogy a két kötelező turistaprogram, a Corcovado és a Cukorsüveg meglátogatása egyaránt a panoráma tátott szájjal bámulásáról szól.

120711_rio5.jpg

Rióban nincsenek igazán szép épületek, sem különösebben hangulatos városnegyedek. Nincsenek világszínvonalú múzeumok sem, se semmi egyéb, amiről az útikönyvek hosszasan tudnának írni. Így nem marad más megoldás, mint élvezni az életet. Ez sok nehézségbe nem ütközik, mert ha van városa a világnak, amelynek lakói profik a szakmában, azok mindenképpen a rióiak. Latin-Amerikában utazgatva volt már alkalmam vidám, bulis, szép és kedves emberek tömegeivel találkozni, de a cariocák, ahogy a rióiakat Brazíliában hívják, egy egészen más minőséget képviselnek.

A riói élet élvezetéhez alapvetően három dologra van szükség: focira, strandra és az éjszakára. A focijukat gyorsan meg is néztem, és a szerencsétlen körülmények összejátszásának következményeként annyira nem tetszett. Sajnos ugyanez volt a gond a strandolással is. A Rióban töltött tíz napom közül körülbelül hetet tett tönkre az eső, és bár Budapesten nem olyan nagy baj, ha 17 fokban megázik egy kicsit az ember, Rióban ezt katasztrófaként éltem meg. Egyszer mentem le a híres Ipanemára, ahol előbb majdnem agyonütött egy elszabadult labda, amikor pedig fél óra ücsörgés után már határozottan fáztam, inkább feladtam az egészet.

120714_rio.jpg

A riói éjszakai életre viszont szerencsére nincs sok hatással az időjárás. A cariocákat valószínűleg egy hirtelen havazás sem tudná kizökkenteni, zenét hallgatni és táncolni jeges járdákon is lehet. Mivel nappal olyan sok mindent úgysem lehetett csinálni, Rióban sikeresen éjszakai életmódra álltam át, ahogy a város lakosságának jelentős része is. Hétfőn hajnali ötkor egészen eldugott külvárosok is tele voltak a még nyitva tartó kocsmák előtt fürtökben tömörülő emberekkel.

Feltett szándékom volt a hedonizmusában is szegmentált riói társadalom teljes keresztmetszetének éjszakai életmódjával megismerkedni, de végül két csoporttal nem sikerült. Először is a menő, nyugatias fiatalokkal, mert az ő helyeik megtalálásához vagy bennszülött vezető, vagy hosszú helyszíni kutatómunka kell. Ezt a veszteséget annyira azért nem sajnáltam, mivel egyéb, dél-amerikai nagyvárosokban végzett kutatásaim alapján ők pont úgy buliznak, mint európai sorstársaik. Ennél sokkal jobban fájt, hogy a riói elit soraiba sem sikerült befurakodni, még egyetlen estére sem. Sajnos Rio olyan drága, hogy erre egyszerűen nem volt pénzem, bár így legalább megspóroltam magamnak azt a megalázó helyzetet, amikor a szakadt turistát nem engedik be a botrányosan jól öltözött helyiek klubjába.

8-10000 forintos belépőt Budapesten sem fizetnék ki egy szórakozóhelyen, bár otthon nincs is nagyon ilyen. Rióban viszont az ilyesmi teljesen megszokott. Tudtam, hogy a város nagyon drága lesz, de hogy ennyire megterheli a pénztárcám, az fájóan meglepett. A világ legdrágább városainak listáján Rio jelenleg a 12. helyen található, ám előtte csak néhány olyan város van, amely reális turistacél lehet. Így nagyon úgy tűnik, hogy Tokió, Moszkva, Hong Kong és Szingapúr mögött Rio a világ ötödik legdrágább  úticélja, bár én mind Tokióra, mind Hong Kongra olcsóbb helyként emlékszem. Rióban egy egyszerű étteremben egy tál étel simán lehet 4000 forint, és inkább csak bőséges, mint jó. Forrásaim szerint a város évről-évre érezhetően drágul, és a 2014-es focivébé, majd a 2016-os olimpia csak rontani fognak a helyzeten. Így a riói elittel kénytelenek voltunk kölcsönösen lemondani egymásról.

120713_rio.jpg

Közepesen drága helyre viszont sikerült eljutni, és persze, hogy ez volt az összes riói hely közül a legbénább. A belépő 4000 forint volt, és 1800-ért itt adták a legdrágább, és egyben leggyengébb brazíliai caipirinhámat, valamint szinte kiríttam a tömegből túlságosan barna bőrömmel. Viszont itt láttam először miniruhás lányok tömegét magas sarkú cipőben Ramonesre táncolni, és utána már nem bántam sem az árakat, sem a puccos környezetben egymás fotózásával elfoglalt közönséget. Latin-Amerikában sokfelé látni jó nőket, és Rióban sem mindenki tízpontos, de a mezőny valószínűleg itt a legerősebb a világon.

A marcona biztonságiakkal teli klubnál jóval lazább hely Lapa, a legsúlyosabb utcai buli, amihez életemben szerencsém volt. Lapa Rio egy kis darabjának a neve, ahol egy teljesen tájidegen, rómaias jellegű vízvezeték környékén minden péntek este elszabadul a pokol. A hét többi napján is van program, de pénteken a rendőrség lezárja a forgalmat, így az úttesten és a környező szórakozóhelyeken bulizó, tízezres tömeg egyetlen masszává áll össze.

Itt az utcai caipirnha-árusok nem spórolnak, a nádpálinkás üvegekből simán egy decit is kitöltenek koktélonként, de láttam ennél extrémebb eseteket is. A közönség a bibliai csapásokra emlékeztető, rémséges bőrbetegségeket viselő, vérben forgó szemű koldusoktól a riói középosztályig terjed, és persze akárcsak a városban mindenhol, itt is sok a külföldi turista. A körülöttük ügyeskedő zsebtolvajok megfigyelése kifejezetten szórakoztató, és csak arra kell figyelni, hogy az embernek legyen elég lélekjeleléte, hogy amikor a sokadik caipirinha után mellette terem két kurva, és vonaglás közben a zsebe felé kezdenek nyúlkálni, még el tudja őket hessegetni. Mint Rióban mindenhol, itt is elég sok az erőszak, láttam például véresre vert fejű, a rendőrökkel vitatkozó embert – bár a kétméteres transzvesztita fejéhez üveget vágó kisgyerekről lemaradtam –, Lapa mégis inkább a demokratikus, össznépi bulizásról szól, mint egy egyébként tényleg borzasztó problémákkal küzdő nagyváros gondjairól.

A szambaesten viszont nyoma sem volt erőszaknak. Erre nem egy szórakozóhelyen került sor, hanem az egyébként elég neccesnek tűnő riói kikötőnegyed egyik kis terén, ahol a szervezők felállítottak néhány erősítőt, két asztalt, hogy valamit a zenészek körbe tudjanak ülni, a környező utcasarkokat pedig ellepték a mozgó caipirinhaárusok és hússütők. Biztos vagyok benne, hogy aznap este még legalább száz ugyanilyen buli volt csak Rióban, Brazília-szerte pedig simán több ezer, és abban is, hogy a hangulat mindegyiken pont ugyanilyen fergeteges lehetett.

Valamit tudok a brazil zenéről, de eleget sajnos nem, így nem tudom megmondani, hogy a különböző szambafélék közül itt melyiket játszotta az együttes. Ahogy az itteni videókból kiderül, valamelyik középtempós változatról volt szó, és őszintén remélem, hogy legalább egy kicsi átjön a hangulatból is, mert nekem ott és akkor nagyon úgy tűnt, hogy ennél nem létezik boldogabb hely a világon. Boldog volt az együttes, hogy játszhatott, és különösen boldog volt a közönség, amely minden egyes dal minden egyes sorát fejből fújta, és persze táncolt is rendületlenül. Ahogy az sem igaz, hogy minden riói nő bombanő, az is túlzás, hogy minden brazil világbajnok táncos, de a színvonal tényleg nagyon magas. Szemben mondjuk a nagyon szabályos tangóval, a szamba felszabadult, ösztönös seggrázásnak tűnhet, de itt azért világosan látszott, hogy aki jól nyomja, az hosszas gyakorlással jutott el erre a szintre, nem egyszerűen így született.

A megszámlálhatatlanul sok brazil ritmus közül a bossa nova mellett a szamba a leghíresebb, és ha zenék között beszélhetünk ilyenről, pont a szöges ellentétje a baile funknak. A szamba klasszikus, vidám, békés és intézményesült, a funk carioca néven is futó, Rióban egyszerűen csak funkként ismert stílus viszont modern, kőkemény, agresszív és kaotikus. Rióban alapvetően két helyre szerettem volna eljutni: focimeccsre és egy baile funk-buliba, és miután az előbbi villámgyorsan sikerült, már csak az utóbbira kellett koncentrálnom.

A baile funk-bulik nagy hátránya, hogy jellemzően favelákban, a riói szegénynegyedekben rendezik ezeket, olyan helyeken, ahova nem olyan jó ötlet egyedül kiruccanni, pláne nem éjjel. Azóta több brazillal is beszéltem, akik teljesen elámultak azon, hogy én ilyen életveszélyes dolgokra vállalkozom, és reménytelen volt győzködni őket arról, hogy ugyan már. A riói favelák lakói, és a külföldi egyetemeken tanuló Sao Paulo-i lányok, akikkel az említett beszélgetés zajlott, csak elméletileg élnek ugyanabban az országban.

Az sajnos az elejétől nyilvánvaló volt, hogy egyedül képtelen leszek eljutni egy ilyen buliba, így minden elvemet félredobva kénytelen voltam utazási iroda segítségét igénybe venni. Ciki, nem ciki, máshogy nem tudtam volna eljutni a Rio központjától vagy egy órányi autóútra lévő favelába, meg eleve azt se tudtam volna, hogy hova a fenébe kellene menni. Így átélhettem megint azt az élményt, amit a kilencvenes évek magyar acidpartyjai óta soha, hogy egy isten háta mögötti benzinkútnál egy rakás fehér ember áll, kis csoportokban beszélget, Red Bullt dönt magába, és fogalma sincs, hogy milyen kalandokban lesz része az éjjel.

A sok gringó látványa még több kétséggel árasztott el, amelyek abban a pillanatban mind elszálltak, amint beléptem a Rio das Pedras nevű faveléban álló, Castelo das Pedras klubba, ami inkább egy hullámpalával fedett nagyobb tornateremnek tűnt. Rióban alapvetően kétfajta favela van: a pacificada és a sima. Az előbbit azért hívják megbékítettnek, mert valamikor az utóbbi tíz évben bevonult a rendőrség, kiverte vagy agyonlőtte a dílereket és a maffiát, és azóta többé-kevésbé ellenőrzése alatt tartja a terepet. A riói politikusok és választóik jó része szerint ez óriási siker, a progresszív urbanisták szerint pedig pont olyan hatékony megoldása a jellegzetesen nagyvárosi problémáknak, mint amikor Tarlós István azt ígéri, hogy kiszorítja a hajléktalanokat a belvárosból. A sima favelába viszont még nem vonult be az állam, így a rendfenntartói és minden egyéb közfunkciókat az állig felfegyverzett bűnözői csoportok látják el. Mindkét modell nagyjából hasonlóan hatékony.

Rio das Pedras mindenesetre már pacifikált favela, így láttam egy-két rendőrautót is, amikor éjfél körül megérkeztünk a buli helyszínére. De nem ez feledtette a gringótömeget, hanem a fiatal, elég szegény brazilok még sokkal nagyobb tömege. Ekkor még volt szabad hely a később teljesen megtelő, nagyjából 1500 férőhelyes teremben, a hangulat viszont már felülmúlt mindent, amihez életemben eddig szerencsém volt. Szeretem azt hinni, hogy a magyar átlagnál jóval több agyat eldobós, azt megtaposós majd lehányós buliban volt már részem, de semmit nem tudok hasonlítani ahhoz, ami a Castelo das Pedrasban folyt.

A szakavatatlan fülnek a baile funkot a legegyszerűbben úgy lehetne leírni, hogy primitív techno, amire egy néger ráordibál. A szövegek általában a szegény brazilok két kedvelt hobbiját, az erőszakos bűncselekményeket és az anális szexet éltetik, bár állítólag néha felbukkannak egyéb társadalmi kérdések is. A szakértők persze tudják, hogy ez a funk a miami bassre épülő, a globalizált tánczenék sorába szépen illeszkedő műfaj, ami olyan nyolc-tíz éve volt igazán menő, mielőtt a kultúratolvajok egyéb ritmusok után néztek volna, mint a mexikói tribal vagy a teljesen elmebeteg, dél-afrikai shangaan electro. A Castelo das Pedrasban valószínűleg én voltam az egyetlen idióta, aki ilyen hülyeségeken gondolkodott.

Korábbi baile funk-ismereteimhez képest az itt egyedül fellépő DJ Phabyo szettjének bazárisága volt igazán meglepő. Gondolom ami eljut nyugatra, abból kivágják az olyan részleteket, mint a You Can Leave Your Hat On- és Danza Kuduro-hangminták, merthogy az ciki. Pedig nekem itt pont ez jött be a legjobban, ráadásul az összelapátolt, egybegyúrt, majd újrahasznosított nyugati szemét szépen megtestesíti, hogy mi egy favela. Egyébként láthatóan a tomboló tömeg is ugyanezen az állásponton volt, mármint nem a nyomi kultúrantropolúguskodásén, hanem hogy király a buli. DJ Phabyo nemcsak tudta, mi kell a népnek, hanem még Hamvai PG-nél is szebb embernek bizonyult. Az hagyján, hogy vastag aranyláncon DJ-feliratú medált viselt, de mellette állt a pultban hozzá hasonlóan testes, kisiskolás gyermeke, akit hol megpuszilgatott, hol arra próbált rávenni sikertelenül, hogy ő is ordibáljon a mikrofonba. Vannak elektronikus tánczenei produkciók, amelyek milliókat költenek a színpadkép érdekesebbé tételére, de Phabyótól nagyon sokat tanulhatnának.

Sokáig tudtam volna nézni az egyébént csak egy laptopot és egy Akai MPC-t használó mestert, de nagyon nehéz volt levenni a szemem a tánctérről. Voltak egymást lefejelő, tizenkét éves kisgengszterek. Hatalmas transzvesztiták, köztük egy olyan példány, aki mellett Amanda Lepore szende szűznek tűnne. Csajok, akik bemutatták az általam élőben eddig sajnos még soha nem látott tánclépést, amihez csak mindkét kezet le kell tenni a földre, majd az égnek meresztett segget veszettül rázni. És persze elég félelmetesen kinéző, kigyúrt, félmeztelen csávók tömege, akik talán még a csajoknál is komolyabban ráztak mindent.

Az energiát és a szexuális túlfűtöttséget vágni lehetett, az egyetlen kijózanító pillanatra pedig a VIP-vécében került sor, amikor meghallottam, hogy a mellettem álló arc a piszoránál leejtett valamit. Gondoltam sörösüveg, de rémülten vettem észre, hogy a csávó egy jól fejlett pisztolyt dugdos vissza a gatyájába. Ha valaha olimpiai sport lesz a gyors tekintet-elkapás, tuti benevezek. Az nem zavart, hogy a mögöttem lévő klotyóban a Castelo das Pedras logóját viselő trikós csávó kokaint árul, mert olyat már láttam. Fegyverrel viszont nem nagyon szoktam találkozni, és hiába értetlenkedett a két mexikói srác hazafelé a kisbuszban, hogy mi ebben a fura, nem hiszem, hogy valaha is meg tudnám szokni, hogy egy szórakozóhelyen nagy tömegben buliznak betépett, felfegyverzett fiatalok.

Ettől persze bármikor szívesen mennék megint, és most már talán meg tudnám oldani utazási iroda nélkül is. Akárcsak a szambás buli, ez is latin-amerikai hónapjaim egyik fénypontja volt. Óriási közhelynek gondoltam mindig, de most már egészen biztosan tudom, hogy Rióban, hiába vérzik a város szó szerint ezer sebből, valami olyat tudnak az életről és annak élvezéséről, mint talán sehol máshol a világon.

Címkék: brazília úton