Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

április 2014
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  <
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30

Fla-Flu

2012.07.10. 20:49 |  Bede Márton

Brazíliában el kell menni focimeccsre, ezen nincs mit bonyolítani. A turista Amerikában hamburgert eszik, Japánban harakirit követ el, Brazíliában pedig kimegy a meccsre. És lehetőleg Rio de Janeiróban. Amikor megtudtam, hogy pont azon a hétvégén leszek a világ talán leginkább futballőrült országának szívében, amikor a városi derbire kerül sor, azonnal elkezdtem szervezni a jegyvásárlást. Buenos Airesben megoldottam magamnak, de itt nem bíztam abban, hogy egy ekkora meccsre lehet majd a helyszínen jegyet kapni, és turistáknak szervezett drukkoláshoz sem volt kedvem. Aztán kiderült, hogy sajnos Rióban még az év meccsére sem telik meg a stadion, és ami még ennél is szomorúbb, az egész nem akkora szám, mint amekkorának lennie kellene.

120707_engenhao7.jpg

Brazília, Rio és a futball történelmi kapcsolatának kifejtésére erre a blogon most nincs lehetőség. Akinek fontos, úgyis fejből tudja az egészet, a nyomornegyedekben felnövő elképesztő tehetségeket, a meccseket a parti homokban, Zicót, Garrinchát és az 1950-es, elvesztett vébédöntőt. Utóbbinak a helyszíne, a Maracanã gigantikus arénája az a stadion, ahol egyszer az életben mindenki, akit érdekel az ilyesmi, szeretne meccset látni. Én is szerettem volna, csak sajnos most nem lehet. Akárcsak az ország szinte összes többi jelentős stadionja, ez is éppen átépítés alatt áll, hogy megújulva fogadhassa a 2014-es, Brazíliában rendezett világbajnokság mérkőzéseit. Állítólag a 2013-as, szintén itt rendezendő Konföderációs Kupára már készen lesz, bár ezzel kapcsolatban a helyieknek erős kétségei vannak.

A Maracanã így sajnos kiesett, mint ahogy eredeti tervem is, hogy az idei Libertadores-kupa elődöntőjének, pláne döntőjének valamelyik meccsét láthassam Rióban. A legjobb nyolcban még két riói csapat szerepelt, ám sajnos mind a Fluminense, mind a Vasco da Gama kiestek, én pedig kénytelen voltam lemondani a dél-amerikai Bajnokok Ligájáról. Viszont amint kiderült, hogy elkapom a riói derbit, már nem bánkódtam az elszalasztott lehetőségen.

Riónak négy jelentős csapata van, a Botafogo, a Flamengo, a Fluminense és a Vasco, így valójában évente több derbire is sor kerül, de a legnagyobb meccs egyértelműen a Fla-Flu-nak nevezett összecsapás. Amit először 1912 július 7-én rendeztek meg, így én nem is akármilyen Fla-Flut fogtam ki, hanem a centenáriumi derbit.

"A Fluminense ugye a gazdagabb rióiak csapata?" – kérdeztem brazil vendéglátómat, hogy szaktudásomat csillogtatva bevágódjak nála. "Nem. A buziké" - válaszolta fogai közt az egyetemista Carlos, és én egyből éreztem, hogy a megfelelő hozzáállású drukkerrel kerültem egy autóba. Később azért kedvesen elmagyarázta, hogy régen valóban a Flu volt a módosabb szurkolók kedvence, de mára ezek a határok elmosódtak. Carlos ugyan Sao Paulóban született, de családi örökségként szíve csapata a riói Flamengo. Viszont tisztességes paulista-ként kedvenc témája a riói káosz átkozása volt. Ennek megtapasztalására és gyalázására pedig bőven volt alkalom ezen a vasárnapi délutánon.

Mivel a Maracanã zárva, a derbire a hivatalosan Joao Havelange Olimpiai Stadionnak nevezett, de mindenki által csak Engenhãoként ismert arénában került sor. Kocsival másfél óra volt az út oda, kettő vissza, ez utóbbiból körülbelül 45 perc kellett csak arra, hogy a parkolóból kiverekedjük magunkat. Carlos közben felváltva gyalázta a carioca, azaz riói közlekedési morált, a városrendezést, az útburkolati jeleket, és mindent, ami éppen szembe jött. Felháborodása és idegessége komikus lett volna, ha nem az év meccsét megtekintő, kellően elvakult szurkolóról van szó, akinek egyébként is igaza volt abban, hogy az Engenhão egyszerűen méltatlan helyszíne egy ilyen meccsnek.

Az egykor 200 000 ember befogadására alkalmas, ma már kevesebb, mint fele ekkora kapacitású Maracanãnak egyik riói csapat sem gazdája. Az sem telik meg már szinte soha mostanában, de hát mégiscsak a Maracanã. Oda a rióiak kimennek, mert egyrészt nincs olyan messze, másrészt meg komolyabb kötelesség, mint a vasárnapi mise. A 46 ezres befogadóképességű Engenhãónak viszont nincs se illusztris történelme, se hangulata. Modern stadion ugyan, teljesen fedett nézőtérrel, de ezt futópálya választja el a pályától, és egyszerűen nincs fociszaga a levegőnek, mint a Buenos Aires-i Bombonerában vagy a montevideói Centenarióban.

120707_engenhao6.jpg

Így eshetett meg az a szégyen, hogy az Engenhão nem telt meg az év meccsére, a centenáriumi Fla-Flura. Illetve Flu-Flara, mert a Fluminense volt a hazai csapat, bár ugye ennek jelen helyzetben nem volt semmi jelentősége. Úgy tűnt, a rendezők a rendelkezésre álló jegyeket testvériesen osztották el a két csapat szurkolói közt, így látszott, hogy a Fluminense oldalán vannak valamivel kevesebben. Különösen az a szekció volt foghíjjas az egyik kapu mögött, ahol a Flu kemény magja kapott helyet. A Flamengo nemcsak Rio, hanem egyben egész Brazília legnépszerűbb csapata is, értük nyilván többen utaztak ki ebbe az isten háta mögötti külvárosba.

Nem lenne tisztességes az időjárásra fogni az üres székeket, de tényleg nem olyanok voltak a körülmények, amilyet egy riói drukker szeret. Alig 20 fok, időnként szitáló, időnként szakadó eső, amit a szél simán bevert a fedett ülésekre is. Nekem viszonylag jó helyen jutott hely, ahonnét tökéletesen lehetett figyelni mindent, ami a pályán történt, viszont az enyhe konfettizés, zászlólengetés és felharsanó ének nem sértette a békés, családias vasárnapi délután hangulatát. Sajnos a dalokat nem értettem, kivéve azt, amelyik a bírót gyalázta, mert neki spanyol és portugál nyelvterületen is ugyanazt éneklik: azonnal takarodjon passzív anális szexet űzni egy részletesebben meg nem nevezett személlyel.

Igazán az volt szomorú, hogy a pályán zajló események sem voltak elég izgalmasak. "Veszteni fogunk, mert szarok vagyunk" – mondta még a meccs előtt Carlos, és később bebizonyosodott, hogy nemcsak a drukkerszíve van a helyén, hanem ért is a focihoz. Mert tényleg a Fluminense nyert, egy korai, a rosszul helyezkedő Flamengo-védőknek köszönhető góllal. A Fla innentől kezdve teljesen ötlettelenül támadgatott, helyzetek alig voltak, és az, amit általában brazil focinak szokás tartani, nyomokban sem volt felfedezhető a pályán.

Mindkét csapatban szerepelt egy-egy, egykor Európában is nagyot alakító játékos. A 35 éves Deco a Fluminensében már nem bír 90 percet futni, és nem is játszott nagyot, de rajta legalább látszott, hogy ma is oda tud tenni egy labdát, ahova álmodja. A másik oldalon az annyira azért soha nem nagy klasszis Wagner Love viszont kifejezetten hátráltatta csapata játékát, hisztizett, balhézott, ácsorgott, és tökéletesen hozta az indolens köcsög szerepét. Se nagy szólók, se szép kombinációk nem voltak itt senkitől, az egyetlen játékos, akinek néhány megmozdulásánál felkaptam a fejem, az a Flamengo 17 éves, de még annál is kölyökképűbb játékosa, Adryan volt. A korosztályos brazil válogatottnak ő a vezéregyénisége, és, mint minden riói, pláne flamengós tehetséget az utóbbi 30 évben, máris az új Zicónak nevezik. Lehet, hogy nagy játékos lesz, de ha nem, az sem lesz nagy meglepetés.

120707_engenhao2.jpg

Ahogy a brazil foci csodálatos története, úgy mai gondjai is ismertek mindenki számára, aki odafigyel. A korrupt nemzeti szövetség, az alkalmatlan vezetők és erőszakos szurkolói csoportok hálójában vergődő klubok, a hatalmas tehetségnek kikiáltott, aztán Európában jobb esetben csendben, a rosszabban meg botrányos körülmények közt megbukó játékosok. A válogatott 2002 óta nem jut túl a világbajnokság negyeddöntőjén, a legutóbbi Copa Americán még jobban leégett, bár dél-amerikai szinten a klubok még jól teljesítenek, például a néhány napja végül Libertadores-győztessé koronázott Corinthians. Az egyre izmosodó brazil gazdaság ereje a fociban is érződik, néhány éve még elképzelhetetlen lett volna, hogy egy kiöregedő európai sztár Brazíliába igazoljon, mint ahogy néhány napja tette Clarence Seedorf, a Botafogo-drukkerek legnagyobb örömére. De azt már senki sem gondolja, hogy egy brazil csapat felvehetné a versenyt a legjobb európaiakkal, ahogy az a legutóbbi Klubvilágbajnokság döntőjében is világosan látszott, amikor a Barcelona egyszerűen hülyére verte a taktikailag teljesen felkészületlen Santost.

Nem reprezentatív, de azért érdekes felmérésem szerint a brazilok túlnyomó többsége inkább félve, mint magabiztos várakozással tekint a két év múlva, hazai pályán rendezett vébére. Nemcsak az 1950-es csúnya bukás emléke miatt, hanem mert a ma korábban elképzelhetetlen mélységekben, a FIFA ranglistájának 11. helyén álló válogatott egyszerűen nem ad okot optimizmusra. Ez persze legkevésbé a drukkerek, és bármilyen furán hangzik, de csak részben a játékosok hibája. Jobb vezetőkkel, előrelátóbb tervezéssel a brazil focival kapcsolatban ma sem lenne semmi kétség, hiszen a Rióban és országszerte termelődő játékosok nem tehetségtelenebbek az előző generációknál. Ügyesen menedzselve a brazil foci nyilván régi fényében csillogna, és a riói derbit, a világ klubfutballjának papíron egyik legnagyobb meccsét sem kellene méltatlan körülmények közt, üres székek előtt, egy lehangoló külvárosban rendezni. Megéri a világ leghíresebb stadionját hosszú időre lezárni egy vébé néhány meccséért és a haverok építései vállalkozásainak leadott megrendelésekért, közben pedig ilyen mély sebet ejteni egy ország futballkultúráján, vagy kellene lennie valami jobb megoldásnak? Carlos és én ugyanazt a választ adnánk.

(A jegyért és a szervezésért még egyszer hálás köszönet Teodórának. Ő is ír blogot Rióból, lehet, hogy nem csak engem érdekel.)

Címkék: foci brazília úton