Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

október 2014
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  <
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31

Minas Gerais

2012.07.05. 22:57 |  Bede Márton

Mindenkinek a fejében él valamiféle kép arról, hogy milyen lehet Brazília. Ennek a képnek nem szokott része lenni semmiféle 18. századi bányászváros, az éjszakai didergés, a világ egyik legnehezebb konyhája, valamint a világ múzeumainak jövője. Minas Gerais állam sehogy sem illik a pálmafás, egzotikus közhelybe, és éppen ezért kiváló példája annak, hogy valójában ez az egész ország mennyire messze van már attól, amit sokan makacsul képzelnek róla.

120625_ouropreto2.jpg

Minas Gerais esetében eleve vigyázni kell a kevéssé brazilság vádjával, mivel a modern Brazília itt született meg. A névadó bányák XVII. századi feltárása új lendületet adott a szervezetlen rablásba éppen belefáradó portugál gyarmatosító kedvnek, egyben viszont megalapozta a brazil nemzet születését. Az egyre jómódúbb helyi polgárságnak gyorsan elege lett a magas adókból és a külső irányításból, így egy idő után elgondolkodtak a gyarmati lánc letépésén. A francia forradalom hatására a Minas Gerais-i értelmiség is szervezkedni kezdett, és bár forradalmi tervüket a portugálok hamar lefülelték, az 1956-os magyar felkelés hatásához hasonlóan innentől kezdve a gyarmatosítók visszavettek egy kicsit az elnyomásból, a független Brazília szellemét pedig többé nem lehetett visszazárni a nádpálinkás palackba.

A Minas Gerais-i Rákóczi egy fogorvos volt, akit szakmája után mindenki csak Tiradentesként (Foghúzó) ismert a környéken. Míg társai megúszták életfogytiglani száműzetéssel, őt halálra ítélték, és – szépen bizonyítva a latinos közigazgatás életveszélyes megbízhatatlanságát – csak néhány nappal a kivégzése után érkezett meg Ouro Pretóba a portugál udvar kegyelme. A ma néhány tízezres Ouro Preto volt a kor leggazdagabb bányásztelepülése, így érthetően itt volt az Inconfidéncia Mineira nevű kiugrási kisérlet központja, és ma is ez az elsősorban belföldi látogatókra belőtt turisztikai régió központja.

120626_ouropreto.jpg

Ouro Preto leginkább Lőcsére, Eperjesre és a többi szlovákiai kisvárosra hasonlít, azzal az apró különbséggel, hogy Európában senkinek nem jut eszébe függőleges falakra települést emelni. A dimbes-dombos Minas Geraisban a gyarmatosítók valamiért sem a dimbeket, sem a dombokat nem találták alkalmasnak ilyesmire, és direkt a lehető legmeredekebb terepet keresték. Ouro Pretónak vannak utcái, amelyeken sokkal egyszerűbb lenne négykézláb felmenni, néhány macskaköves szakaszon pedig a helyiek is leginkább csak terepmotorokkal közlekednek. Volt itt egy ebédem, amely után éreztem, hogy fizikailag képtelen vagyok elmászni a sajnos hegynek felfelé található szállásomra, ezért inkább a völgyben lévő templomok megtekintése mellett döntöttem. Amiről azért az elfogyasztott ételhegy is tehetett.

A hatalmas Brazíliában vannak ugyan regionális specialitások, a nemzeti minimum mégis alapvetően rizsből, feketebabból és maniókalisztből áll, erre lehet ráhalmozni minden egyebet. Minas Geraisban az egyéb nemcsak hatalmas darab húsokat jelent, hanem például egészen elsőrangú kolbászokat, valamint a szinte mindenre rászórt töpörtyűt is. És itt nem ám szépen kinyomkodott, száraz magyar libatöpörtyűről van szó, hanem jó szaftosra hagyott disznózsír-darabokról. Az egész nap a bányában dolgozó rabszolgáknak nyilván szüksége volt ennyi kalóriára, aki viszont csak sétálni szeretne a kellemes minasi télben, azt egyszerűen lebénítja két tányér comida mineira.

A minasi tél természetesen nem budapesti tél, de ismét csak igen messze van a brazil sztereotípiától. Június végén nappal csak azért nem vettem pulóvert, mert tudtam, hogy a meredélyeken felfelé kapaszkodva úgyis letépném magamról, este viszont még abban is lehetett fázni. Fél percig zavart, aztán eszembe jutott, hogy ilyen ezen az úton már nem nagyon lesz, így inkább kiélveztem a didergés minden pillanatát. És nevettem a sídzsekis brazilokon, akikből az Ouro Preto-i filmfesztiválnak köszönhetően most különösen sok volt a kisvárosban.

120628_congonhas2.jpg

A 17. század végi felfutástól a bányaboom 19. század közepi kifulladásáig Minas Geraisban elég pénz volt ahhoz, hogy ha néhány évtizedes késéssel, és kicsit provinciálisan is, de utánozni tudják az európai divatot. Mivel a klíma itt nem trópusi, így nem kellett hozzá nagyon alkalmazkodni, teljesen ugyanolyan házakat és templomokat lehetett emelni, mint Portugáliában. Vagy Szlovákiában. Ouro Preto főterén állva még hunyorogni sem kell ahhoz, hogy az ember tetszőleges európai barokk kisváros központjában érezze magát.

Ha van művészeti stílus, ami teljesen hidegen hagy, az mindenképpen a barokk, és sem Ouro Preto, sem a környékbeli települések sem tettek az aranyozott oltárok rajongóivá. Kivéve Tiradentes korának másik legendás alakja, Aleijadinho munkásságát. A Nyomorékocska nevű, félvér szobrász pályája elején csak Brazília egyik legjobbja volt a szakmájában, öreg emberként viszont egészen egyedülló életművet hozott össze. Ekkorra valamilyen rejtélyes betegség támadta meg, valószínűleg lepra, aminek következtében a kezei teljesen lebénultak, és csak a karjához rögzített szerszámok segítségével, borzalmas fájdalmak közt tudott dolgozni. Ilyen állapotban valósította meg élete főművét, a szintén minasi Congonhasban található templom előtti kálváriát, amely szobrainak már sok köze nincs a barokkhoz. Az ekkor már teljesen rokkant Aleijadinho minden stílusbeli kötöttségen túllépve olyan realista, teljesen modern hatású szoborcsoportokat faragott fába, amelyek a világon bárhol megállnák a helyüket.

120629_inhotim.jpg

Dicső múltja meleltt Minasnak egész szép jelene is van. Az hagyján, hogy Ouro Pretóban egymást érik a csokoládébutikok és nádpálinka-szaküzletek, de az állam fővárosa, Brazília harmadik legnagyobb települése, a hatmilliós Belo Horizonte is majd kicsattan az élezkedvtől. Szombat délben legalábbis úgy tűnt, hogy a teljes lakosság a város két rivális csapatának kék illetve fekete-fehér mezében vedel sört a piac büféiben, és olyan vidáman ordibál egymással, hogy magamat teljesen idegennek érezve inkább elsomfordáltam egy csendesebb étterembe ebédelni.

Az igazán kijózanító pillanat viszont a Belo Horizontétől másfél óra buszútra található Inhotim botanikus kertben és múzeumban érkezett. Létezik a mondás, hogy egy nemzet civilizációs szintjét leginkább azon lehet lemérni, hogy miként bánik az állatokkal, én viszont ezt Inhotimban azzal egészítettem ki, hogy a hozzáállás a kortárs művészethez is hasonlóan jó iránytű lehet. Olyan, mint az Inhotim, Európában biztosan nincs sehol, és nem csak azért, mert nálunk nem élnek meg a sudár pálmafák.

120629_inhotim3.jpg

Azt hiszem az átlagos turistánál valamivel többet járok múzeumba, de eddig még nem jártam olyan intézményben, ahonnét két-három óra elteltével ne akartam volna kimenekülni. Telitődik az ember, nem bír tovább koncentrálni, és egyébként is pisilnie kell és éhes. Inhotimban hat órán át mászkáltam, és a végén még szívtam is a fogam, hogy nem volt elég időm a mindenféle videó- és audióinstallációkra. Erről részben persze az is tehet, hogy sem a Prado, sem a Louvre műalkotásai nincsenek paradicsomi kertekben szétszórva, ahogy az Inhotim szó szerint számtalan galériája, szobra és installációja.

Ugyanakkor az is tehet erről, hogy bármit is gondol az ember a kortárs képzőművészet vadhajtásairól, ezek általában tudnak élni a meglepetés erejével. Egy németalföldi reneszánszra vagy francia impresszionizmusra koncentráló múzeumban pontosan tudja a látogató, hogy mi lesz a következő teremben, kortárs műalkotások esetében viszont ilyen nincs. Lehet, hogy színesre festett Volkswagenek, egy stroboszkóppal megvilágított szökőkutat borító iglu, vagy egy olyan épület lesz a következő kanyar után, amely egy 200 méter mély, mikrofonokkal telerakott kút fölé épült, és csak a föld morajlását lehet hallgatni benne.

Szeretni nem kell egyiket sem, néhányon még röhögni sem tudtam, ugyanakkor volt itt számtalan okos, vagy egyszerűen csak szép megoldás is. A brazil kortárs képzőművészet olyan szinten van, amilyet egy 200 millió lakosú országtól el lehet várni, és bár most nem akkora sztárok, mint a kínaiak, Ernesto Netóról és Vik Munizról még én is hallottam előzőleg, pedig esküszöm, hogy még csak a személyes barátaim kiállításainak megnyitóján jártam. Az Inhotim a hazai tehetségekre koncentrál, de azért bőven reprezentálva van itt a nemzetközi művészelit is, amelynek számos tagja kifejezetten ide tervezett, a terep- és botanikai viszonyokhoz illeszkedő alkotással képviseli magát Minas Geraisban.

A múzeum egy helyi milliárdos műgyűjtő álma volt, és nagyon messze is van a kortárs kiállításmegnyitók világától. Láttam itt érdeklődve sétáló apácákat, viháncoló óvodásokat, jegyzetelő egyetemistákat, és szabadnapjukat itt töltő családokat is. A minasiak büszkének tűntek Inhotimra, és joggal is lehettek azok – tényleg nem túlzok, de ennek a helynek minden Brazília útikönyv első oldalain lenne a helye, az Iguazú és a riói panoráma közt, ott, ahol színes fényképekkel emelik ki az ország kihagyhatatlan nevezetességeit. Minas Gerais többi részét csak tanácsos felkeresni.

Címkék: történelem brazília úton