Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

december 2014
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  <
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31

Le a ‪Solimões‬on II.

2012.06.24. 08:06 |  Bede Márton

A három napos, Tabatinga és Manaus közötti hajóúton az egyetlen kényelmetlenséget a függőűgyban alvás jelentette. Pedig, mint minden tisztességes sziesztázó, én is nagyon szeretek függőágyban arra elaludni, hogy a szellő átjár a lábujjaim közt. Olyankor nem gond, ha felébred az ember, egész estés próbálkozásoknál viszont már zavaró óránként felriadni. Hiába tudom, hogy kell szakszerűen, átlósan aludni függőűgyban, máig nem tudtam megszokni. Amikor meg valami nincstelen paraszt úgy akasztja fel a saját alvóhelyét, hogy egész éjjel, minden ringásnál összeér a lábunk, az sem segít sokat a helyzeten.

120615_manauselott.jpg

A délelőtti fáradtságon kívül más bajom nem volt, az első két és fél nap egyetlen izgalmas pillanatát az jelentette, amikor az egyik kikötőben felszállt a hajóra a világ legundorítóbb bőrbetegségét viselő asszonya, tetőtöl talpig pingponglabdányi szemölcsökbe burkolva. Szerencsére csak egy rokonától jött fel elbúcsuzni, és gyorsan eltűnt. Még a kolumbiai biológusok is megrettenve fordultak el tőle. Attól sem lettem nyugodtabb, amikor ők elmesélték, hogy a ‪Solimões‬ mentén működő falusi klinikák ápolói ezekkel a hajókkal szokták leküldeni Manausba azokat a betegeket, akikhez az ő tudományuk már kevés. Ennyi azért belefér egy amazóniai hajóútba, így egészen az utolsó estéig gondtalanul élvezhettem a tájat és a hajózás élményét.

Sok hónap utazás után az ember már hajlamos hanyagabbul bánni az értéktárgyai biztonságával, de én a Manoel Monteirón semmit sem bíztam a véletlenre. Amikor a hajó kikötött, el nem mozdultam volna a hátizsákom mellől, amikor pedig aludtam, hét lakat alatt tartottam mindent. A második nap dele után már nem volt több kikötő Manausig, így egy kicsit lazítva a smasszerkedésen úgy mentem fel naplementét nézni és sörözni az angol lányokkal a felső fedélzetre, hogy nem rögzítettem le mindent. Másfél óra múlva lementem megnézni a mi fedélzetünkön található tévén az aznapi meccsek eredményét, és konstatáltam, hogy valaki a kis hátizsákomból kilopta a laptopom.

Először is idegrohamot kaptam, ordítottam, rugdalóztam és csapkodtam. Persze elsősorban magamra haragudtam, hiszen az én hibám volt. Amikor előző este söröztünk, természetesen felvittem magammal a kis hátizsákot, és most sem kellett volna magára hagyni. Egyértelműen hülyeség volt, de hát kilenc hónap alatt biztos nem ez volt az első, amit elkövettem, hiszen nem lehet mindenre figyelni, csak most pechem is volt mellé. Szerencsére az utolsó egy-két hét szövegeit és fotóit leszámítva minden, de minden le volt mentve, így végzetes tragédia nem történt. Ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy például ennek a blognak a folytatásához, meg úgy a magam kényelme miatt is, szükségem van egy laptopra, egy új darab beszerzése pedig drága.

Természetesen senki nem látott semmit. Én az egy sorral mögöttem föggőűgyazó, Neymar-fejű kis köcsögökre gyanakodtam, de ennyi azért kevés lett volna egy bíróság előtt. Egyébként is nyilvánvaló volt, hogy itt rajtam semmilyen hivatalos szerv nem segít, vagy visszaszerzem valahogy a kincsem, vagy vehetek újat. Először is a személyzettel beszéltem, de feltűnően kevéssé voltak segítőkészek. A kommunukációt ráadásul hátráltatta hiányos portugáltudásom. Spanyol szavak portugállá torzításával próbálkoztam, valamint kétségbeesetten keresgéltem az agyamban olyan brazil dalok szövegeit, amelyben szerepelnek a "lopni", "eltűnt", "becsületes megtaláló" és hasonló kifejezések. Ennek a vicces oldalát még zilált idegállapotban is tudtam értékelni.

Végül arra tudtam rávenni a személyzetet, hogy mondják be a hangosbemondón, 500 real (250 amerikai dollár) nyomravezetői díjat ajánlok a becsületes megtalálónak, aki visszaszolgáltatja a laptopomat, amit egyébként sem lehet használni, mert négyszámjegyű kód kell a beindításához. Az utóbbiból egy büdös szó sem volt igaz, valamint nem is volt nálam 500 realnyi készpénz, de úgy voltam vele, hogy nekem ez ennyit megér, és ha úgy alakul, Manausban az első bankautomatából leveszem. Sajnos senki sem talált meg semmit becsületesen, pedig ekkor már tudtam, mit kell mondani portugálul, és a hajó minden egyes utasának is meséltem a nyomravezetői díjról, mielőtt lefeküdtem volna aludni.

120613_manoelmonteiro.jpg

Hajnali fél ötkor a Manoel Monterión leginkább takarítói feladatokat ellátó hajósinas megbökdöste a függőágyamat, és a kezembe nyomta a laptopom. Azt állította, hogy a szemetesből szedte ki, és ez a része biztosan igaz volt a történetnek, mert máshogy nem lehetett volna olyan átható szar- és rohadó gyümölcsszaga. A tokját azonnal ki is dobtam, mert azon még foltok is voltak, majd mondtam a vigyorgó kamasznak, hogy kösz, reggel majd beszéljünk. Ébredés után egy kisebb bizottság élén újra meg is jelent, én meg a kezébe nyomtam az összes nálam lévő pénzt, pontosan 260 realt. Na jó, egy kicsit azért magamnál tartottam, mert még ivóvizet kellett vennem. Nem mondott semmit sem ő, sem a többiek, láthatóan mindenki boldog volt, bár senki sem annyira, mint én.

Fogalmam sincs, pontosan mi történt, de mielőtt előző este elaludtam volna, megfogadtam, hogy ha sikerül visszaszerezni a laptopom, ezt már nem is fogom firtatni. Elméleteim persze vannak, de nem tudom, melyik igaz. Valaki tényleg lenyúlta, aztán elhitte, hogy nem tud vele mit kezdeni, és kidobta, a srác pedig tényleg becsületesen megtalálta? Valaki ellopta, aztán a hajósinassal visszaküldte, majd szétdobták a pénzt? Rájöttek, hogy egy magyar klaviatúrás, ütött-kopott vackot kevesebbért tudnak eladni, mint amennyire engem tudnak lehúzni? Benne volt a buliban a személyzet is, akik rendszeresen fosztogatják az erre járó turistákat? Mindegy már. Le kellett volna lakatolni, illetve elő sem kellett volna venni ebben a három napban, ahogy a kolumbiaiak sem vették elő a sajátjukat, csak hát nekik nincs blogjuk, amit írni kell. Igen, volt egy pillanat, amikor a Panamericana olvasóit hibáztattam az egész szerencsétlenségemért, aztán ez hála istennek gyorsan elmúlt, amint eszembe jutott, hogy én vagyok a hülye. Mindenesetre ha valaki Manausban szeretne új tokot vásárolni a laptopjához, tudok egy jó címet.

120615_manauselott2.jpg

A váltságdíj kifizetése után már alig egy óra volt hátra Manausig, ám ekkor a Manoel Monteiro hirtelen lassítani kezdett, én pedig a már összepakolt  cuccomon ülve csak azt láttam, hogy hirtelen mindenki ugyanabba az irányba néz. Mindent biztonságba helyeztem, majd megtekintettem a legdurvább dolgot, amit az életben valaha láttam. Egy egészen friss hajótörést, féloldalra dőlt hajóval, a vízben segítségért kiáltozó emberekkel, szerteszét úszó áruval. Annyira hihetetlen volt az egész jelenet, hogy percekbe került felfogni, egyáltalán mi is történik.

A hajó alig tíz perce kezdett süllyedni, így mi voltunk az első mentőcsapat a helyszínen. Odaküldtük a mentőcsónakunkat, amely elkezdte felszedni a szerencsére csak terhet szállító hajó legénységét. Az igazán sokkoló pillanat csak ez után következett, amikor először csak annyit láttam, hogy a még a hajóroncson lévők mint az őrült beugrálnak a vízbe, az addig féloldalt lebegő hajó pedig hirtelen felfordul, és majdnem teljesen elsüllyed. Nem a Titanic volt, de tényleg csak tátott szájjal lehetett bámulni.

A hozzánk felszálló hajótöröttek egy része sokkos állapotban üldögélt, a két nő hisztérikusan zokogott, a spanyolul kiválóan beszélő gépész viszont sörrel a kezében elmondta, hogy mi történt. Túl sok árut pakoltak be Manausban, ami ráadásul nem is volt jól rögzítve, így egy kanyarnál félrecsúszott, és a legénység már nem tudott semmit csinálni, a hajó gyorsan felborult. Azt is elmesélte, hogy életében először volt neki is részesedése a szállítmányból, hat havi munkája veszett most oda, semmit nem tudott megmenteni a zsebében maradt elemlámpán kívül. A laptopom elvesztése mindjárt egészen más perspektívába került.

Mi voltunk ugyan az első hajó a helyszínen, ám mire kihalásztuk a hajótörötteket, egyre több kis motorcsónak ért a helyszínre. Nekik már nem volt kit megmenteniük, de ők nem is ezért érkeztek, hanem fosztogatni. A ‪Solimões‬ felszínén mindenfelé a lassan úszkáló árut lehetett látni, a fagyasztott csirkétól a kanapéig bezárólag. "Ebből sokan megszedik magukat lejjebb a folyón" – mondta a második sörét fogyasztó gépész. "Biztos szükségük is van rá" – tette hozzá a világ legoptimistább embere, majd átváltott az EB meccseinek kielemzésére.

A brazil folyami törvények értelmében a hajótöréshez először érő hajónak addig a helyszínen kell maradnia, amíg nem érkezik meg valami hivatalos szerv. Így nekünk meg kellett várni, hogy odaérjen a manausi vízirendőrség kommandója, akiknek két óra kellett a motorcsónakjukkal nyilvánvalóan 15 perc alatt leküzdhető táv megtételéhez "Ha büntetni kéne, már rég itt lennének. Ez Brazília" – mondta egy közepesen ideges utas a mi hajónkról. Aki legalább megőrizte a nyugalmát, szemben a sikoltozó családanyával.

Abban a pillanatban, hogy megláttuk a süllyedő hajót, a Manoel Monteiro utasainak egy kis, ám igen hangos frakciója azonnal mentőmellényt öltött magára és gyermekeire. Néhány nő hisztérikusan ordibálni kezdett a mi legénységünkkel, azt követelve, hogy azonnal menjünk innét, ne sodorjuk veszélybe az ő és gyermekeik életét. Soha nem értettem, hogy az ennyi vízhez közel élő emberek egy része miért nem tud úszni, de ez valamiért a világon mindenütt így van. Én bíztam benne, hogy azért úszásra nem lesz szükség, bár amikor a mi kapitányunk annyira közel kormányozta a Manoel Monteirót a roncshoz, hogy kétszer is nekiütődtünk, nekem is megremegett a gyomrom, és arra gondoltam, hogy ha elsüllyedünk, és odavész a laptopom, vissza fogom követelni a hajósinastól a jutalmát.

A vízirendőrség megérkezése után végre befuthattunk Manausba, és közben áthajóztunk a híres Encontro das Águason, ahol a ‪Solimões‬ és a Rio Negro találkozásánál az előbbi sárgás és az utóbbi fekete víze hosszú kilométereken át nem keveredik össze, így tökéletesen látszik a választóvonal a különböző hőmérsékletű és pH-értékű folyók közt. Én azért itt már a másodperceket számoltam, hogy mikor szállhatok le erről a rohadt hajóról. A laptopom ellopásától a hajótörésig eltelt 12 óra életem egyik legeseménydúsabb fél napja volt, és ennyi izgalom nekem sok is.

120615_manauselott3.jpg

Manaus, Amazónia fővárosa egyébként egész nagyvilági helynek bizonyult, bár ez talán nem meglepő egy kétmilliós településtől, amelyet napi rendszerességű repülőjárat köt össze például Miamivel. A világ legjobb gyümölcslevesénél messzebb azonban nem nagyon voltam hajlandó menni, így egyéb érdekességeket nem sikerült felfedezni. Amikor végre leszállhattam a Manoel Monteiróról, éreztem, hogy most néhány napig focimeccsek bámulásánál nagyobb kalandra nem leszek képes.

Címkék: közlekedés brazília úton