Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

október 2014
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  <
1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31

Le a ‪Solimões‬on I.

2012.06.22. 06:18 |  Bede Márton

Két igazán praktikus tanácsot találtam az interneten a Tabatinga és Manaus közötti hajóúttal kapcsolatban. Egyrészt hogy nagy hiba a hajón olyan nővel összejönni, akire a vőlegénye vár Manausban, másrészt pedig hogy nagyon vigyázzak az értékeimre. Megesküdtem, hogy mindkét figyelmeztetéshez tartani fogom magam, és tulajdonképpen végül sikerült is ezt teljesíteni. Közben azért volt néhány kanyar, hiszen mégiscsak az Amazonasról van szó.

120614_manoelmonteiro.jpg

Ideje volt már eljutni ezen az úton Brazíliába is, ám sajnos a leggyorsabb megoldást el kellett vetnem, amint megláttam a Kolumbia és Brazília közötti nemzetközi repülőjáratok árát. Teljesen viszont mégsem zárhattam ki a repülést, mivel a Kolumbia délkeleti sarkában, a brazil-perui hármas határon található Leticia csak így közelíthető meg. Út sincs nagyon, és a környéken egyébként is túl sok a gerilla a biztonságos utazáshoz.

Leticia felkeresése viszont végül többnek bizonyult fárasztó nyűgnél, mivel a városka, valamint a brazil oldalról vele teljesen összenőtt Tabatinga a világ olyan elcseszett helyének bizonyult, amit kár lett volna kihagyni. Például itt találkoztam életem első latin-amerikai bunkójával, aki természetesen taxisofőr volt, és azt mondta, hogy "ez nem Bogotá, te köcsög", amikor felvetettem, hogy öt és fél dollár sok lesz a repülőtérről a szállásomig vezető néhány perces útért, hiszen ennyi pénzért a fél fővároson átfuvaroznának.

Mint minden tisztességes határváros, Leticia és Tabatinga lakói is elsősorban csempészetből élnek, a legnépszerűbb áru pedig természetesen az egyben legjövedelmezőbb kokain. Miközben a hajóm indulására vártam, a nappalokat leginkább EB-csoportmeccsek bámulásával töltöttem, és a kivetítős kocsmákban időnként olyan arcok ültek, akiknek kérdés nélkül adtam volna néhány évfogytiglant. De még a legmarconább fejű, valami súlyos tárggyal betört orrot viselő, kigyúrt gengszter is nagyon kedves, ráadásul kifejezetten dalos kedvű fiatalembernek bizonyult. Tényleg a taxisok a világ leggonoszabb emberei, de még ők sem okoztak nekem annyi kényelmetlenséget, mint az amerikai, akivel Leticiában egy szobában laktam, és akinek egyszer sem volt kedvem megkérdezni a nevét, úgyhogy maradjunk az Amerikainál.

Az Amerikai második mondata hozzám az volt, hogy mennyire gyűlöli a kormányát. Ez annyira még nem lepett meg, ilyet már sok honfitársától hallottam, bár közülük a világot járók inkább az előző kormányukat szokták utálni. Mindenesetre azonnal bekapcsolt a kilenc hónap után már beretvaéles  idiótadetektorom szirénája, ám sajnos ha az ember három estét kénytelen egy szobában tölteni valakivel, azt elég nehéz tökéletesen elkerülni. Így fokozatosan megismerkedtem az Amerikai világképével, ami annyira nem volt bonyolult: a világot kiválasztott kevesek irányítják, minden összeesküvéselmélet igaz, viszont minden, ami a médiában van, hazugság, kivéve a Youtube-on fellelhető, ufólátogatásokat és titkos társaságokat elemző videókat.

Az Amerikai napjai alapvetően fűszívással és ezeknek a videóknak a folyamatos nézésével teltek, ami nemcsak az ő, de az én mentális állapotomat is alaposan megviselte. Bár én időnként inkább beraktam a fülhallgatómba valami hangos zenét, és alvást színleltem, szemben harmadik szobatársunkkal, egy jól nevelt angol fiatalemberrel, aki mindent illedelmesen végighallgatott, és a végén már nagyon féltem, hogy esetleg meg lett térítve. Ahogy az lenni szokott, az Amerikait hülye elméleteiből csak a női nem tudta kizökkenteni, mivel ez a negyvenes, köpcös, kopaszodó, rosszul öltözött férfi meg volt győződve, hogy ő a jóisten és az ufók ajándéka a latin-amerikai nőknek. Amennyire láttam a próbálkozásaiból, még a leticiai lányok és asszonyok is tisztában voltak azzal, hogy ez egyáltalán nem így van, pedig nekik az életben aligha lehetett más ambíciójuk, mint egy piti kokaincsempész becserkészése.

120615_manoelmonteiro.jpg

Leticia és Tabatinga között szabadon, útlevél-ellenőrzés nélkül lehet közlekedni, csak annak kell a pecsét, aki beljebb tervez utazni valamelyik országba. Így én többször is átugrottam a lepukkantabb brazil oldalra, ahol olyat láttam, amilyet már nagyon régen nem. Nem értettem sem a feliratokat, sem a helyiek hablatyolását. Ezen az úton eddig csak spanyol anyanyelvű országokban jártam, és bár a paraguayi parasztok guaraníja időnként gondot jelentett, most először kellett kézzel-lábbal is mutogatnom, miközben spanyol szavakat és mondatokat igyekeztem valamennyire portugálosítani. Ami azért nehezebb feladat, mint minden szó végéhez hozzátenni, hogy -inho, néha pedig felkiáltani, hogy Samba de Janeiro.

A kommunikációs nehézségek ellenére a tabatingai kikötőben végül sikerült jegyet váltani a Manoel Monteiro fedélzetére. Amazóniában utak nem nagyon vannak, így mind a személy- mind a teherszállítási feladatokat ezek a két-három fedélzetes bárkák látják el. Én a Tabatinga és az Amazónia legnagyobb városa, Manaus közti szakaszra válottam jegyet, így hajóm tulajdonképpen nem is az Amazonason pöfögött lefelé. Brazíliában Amazonasnak csak a folyó utolsó, Manaus alatti szakaszát hívják, ahol már egyesült a ‪Solimões‬ sárga, és a Rio Negro – könnyű lesz kitalálni – fekete vize. A helyzetet bonyolítja, hogy Kolumbiában és Peruban egyaránt Amazonasnak nevezik a ‪Solimões‬ felső szakaszát, de mi most maradjunk ennél a megnevezésnél.

Jeggyel a zsebemben már csak egy feladatom maradt Leticiában: függőágyat vásárolni. E blog fanatikus olvasótábora nyilván emlékszik arra, hogy még az út elején, Paraguayban volt már egy folyami hajóutam, ám ott kabinban aludtam. Itt az annyiba került, hogy annyiért már repülhettem is volna Manausig, és hát egyébként is, ha egyszer az életben az ember lehajózik az Amazonason (‪Solimões‬on), akkor tegye azt a klasszikus módon. Így a leticiai piac melletti vegyeskereskedésben beszereztem egy szép, csíkos függőágyat, valamint a felerősítéhez elengedhetetlen, kétszer két méteres, erős kötelet, majd a szupermarketben néhány zacskó müzliszeletet energiatartaléknak, és indulásra készen álltam.

Azt hittem, nem én leszek az egyetlen gringó a fedélzeten, az indulás reggelén mégis így tűnt. Miközben a brazil rendőrség emberei a hajó minden zugát átvizsgálták, hogy közben más hajók csempészszállítmányai nyugodtan közlekedhessenek, én szemrevételeztem az utazóközönséget, amelynek én voltam a messze legfehérebb tagja. Aztán kiderült, hogy velünk utazik még egy chilei hippipár és két kolumbiai biológustanonc is. Volt még két lány, akiket én szakadtság és bőrszín alapján valamelyik brazil nagyváros szegénynegyedének aljára lőttem be, de gyorsan kiderült, hogy mindketten afro-londoniak. Egyikükről, Isabelről pedig az is, hogy a legizgalmasabb élettörténete van mind közül, amit az utóbbi kilenc hónapban végighallgattam. "Nagyapám a ghánai nemzeti bank elnöke volt, de a családom  már öt generáció óta a Cambridge-re jár, úgyhogy nagy para lett volna, ha engem nem vesznek fel. Szeptemberben kezdek a Trinity College-ben, addig utazgatok egy kicsit. Egyébként kiskoromban anyámmal írtam egy gyerekkönvyet, most fordították le törökre, úgyhogy már összesen 37 nyelven jelent meg."

120614_manoelmonteiro3.jpg

Nagy szerencsémre a hajó nem volt tele. A körülbelül 250 férőhelyen 150-nél többen soha nem voltunk a három napos, három éjszakás úton. Az első két napon, a ‪Solimões‬ felső folyásán, sokszor kikötött a Manoel Monteiro, így fokozatosan cserélődött a közönsége is, bár természetesen voltak, akik végig a hajón maradtak. Többnyire elég szegény emberek, néhány bőrönddel vagy kartondobozzal. Szemben a paraguayi élménnyel, most nem láttunk el mozgó szupermarketi teendőket, az ezen a szakaszon közlekedő hajók inkább a felfelé vezető, kétszer ilyen hosszú úton szállítanak árut. És szemben a paraguayi járművel, a Manoel Monteiro annyival jobb hajó volt, amennyivel a vágtató gazdaságú Brazília komolyabb ország a dél-amerikai mércével is isten háta mögötti Paraguaynál.

Az alsó fedélzeten utaztak, akik valamennyi árut is szállítottak, és szerették volna a közelében kifeszíteni függőágyukat. A középsőn aludt szinte mindenki, elsősorban függőágyakban, illetve a borzasztóan gazdagok légkondis, tévés kabinokban. Igaz, ezeken is csak azt az egy csatornát lehetett nézni, amire épp ráállították a hajó antennáját a fogható néhányból, de ez így is elképzelhetetlen luxus lett volna a Paraguay folyón. A legfelső fedélzeten pedig a büfé kapott helyet, ahol jéghideg sört, gyanúsan kinéző hamburgert, vécépapírt, és egyéb alapvető szükségleteket lehetett beszerezni. Naplemente közben itt sörözgetni minden nap csúcspontja volt.

A mi szintünkön, közvetlenül a még pont elviselhetően büdös vécék és zuhanyzók mellett jutott hely a kis étkezőnek is. A 170 dolláros (1 real pontosan 2 amerikai dollár) jegyért a függőágy-helyen kívül napi három étkezés is járt, bár én a reggelit minden nap ellógtam, és maradtam a leticiai müzliszeleteknél. Nemcsak lustaságból, hanem mert az étkezéseket teljesen abszurd időben szolgálták fel, a reggelit hajnalban, az ebédet délelőtt fél tizenegykor, a vacsorát meg öt előtt valamivel. Minden ebéd és minden vacsora ugyanaz volt: rizs, spagetti, bab, és valamilyen rejtélyes hús. Kivéve utolsó este, amikor már kifogyhattunk a babból, és én életemben először eljátszottam a gondolattal, hogy zendülést szítok, annyira meguntam ekkorra a rizsát tésztával. Természetesen csak a turisták morogtak, az utazóközönség nagy részén látszott, hogy sokkal jobb ez a koszt, mint amihez otthon szoktak, és többen olyan adagokat toltak magukba minden étkezéskor, hogy nem lepett volna meg, ha valamelyikük úgy végzi, mint Kis János Móricz novellájában.

120614_manoelmonteiro2.jpg

A paraguayi, pont ugyanilyen hosszú út végén már majdnem unatkoztam, így féltem, hogy itt is ez lesz a helyzet, ám most sokkal könnyebben elrepült a három nap. Elsősorban annak köszönhetően, hogy gond nélkül lehetett konnektort találni, így a laptopom és a telefonom is végig tudtam használni, írásra illetve zenehallgatásra. Olvasáshoz áram sem kell, és minden nap nagyon vártam a fél nyolcas híradót, amit be tudtunk fogni, a végén a sporthírekben pedig bemondták az aznapi EB-meccsek eredményeit.

És ugye ott volt maga a ‪Solimões‬ is. Amazónia folyóinak, holtágainak, csatornáinak, víz alatt álló erdőinek mérete egyszerűen felfoghatatlan az Árpád-hídhoz szokott léptékkel. Júniusban ráadásul még magas a vízállás, így helyenként komplett elárasztott falvak mellett is elhaladtunk. A dzsungel állatvilágából ugyanakkor nem láttunk semmit, bár ezt előre is tudtam. A folyással lefelé haladó hajók eleve a folyó közepén, sokszor a partoktól több száz méterre úsznak, hiszen itt a legerősebb az áramlat. A felfelé közlekedők ugyanezért a lehető legközelebb húzódnak a szélekhez, ám komoly kétségeim vannak, hogy ezekről látni-e bármit néhány elsuhanó madáron kívül. Én mindenesetre ezeken és egy édesvizi delfin hátán kívül csak svábbogarakkal és valami ugráló, béka-szöcske kombinációnak tűnő rovarral találkoztam három nap alatt. Igaz, ezeket a Manoel Monteiro fedélzetén már Tabatinga kikötőjében is meg lehetett volna tekinteni.

A következő részben határozottan felgyorsulnak az események. Bűn, igazságszolgáltatás, katasztrófa és életmentés a ‪Solimões‬on.

Címkék: közlekedés kolumbia brazília úton