Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

április 2014
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  <
1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30

Húsvét-sziget I: A legszigetebb sziget

2012.03.16. 19:13 |  Bede Márton

Ugyan ez a blog nevében is elkötelezett Amerika mellett, néhány hónapja volt már egy kirándulás egy másik kontinensre. Mivel azonban az Antarktiszon a pingvinek és a gleccserek nem alkotnak civilizációt, az utóbbi fél évben végig latinok közt voltam. Egy csodálatos márciusi hét erejéig viszont tényleg kiléptem a spanyol-indián-néger-mesztic-keresztény-babonás kultúrkörből, és ellátogattam Polinéziába. Azt említenem sem kell, hogy milyen régi és milyen szenvedélyes álom volt eljutni a Húsvét-szigetre, hiszen akinek vannak álmai, az nyilván ugyanígy van ezzel.

Annak ellenére, hogy földrajzilag és kulturálisan is Polinéziához tartozik, közigazgatásilag a Húsvét-sziget Chile része. Nagyjából úgy, mint a spanyol fennhatóság alatt működő Kanári-szigetek, amelyek valójában Afrikához tartoznak, és az ott tobzódó, sörből és napozásból álló német-angol kultúrát is nehéz lenne európainak nevezni. A Húsvét-sziget esetében azonban a bármihez, bármilyen értelemben tartozás csak igen laza kapcsolatot jelenthet, hiszen a sziget mindentől, minden értelemben nagyon távol van.

Szemben az általános tévedéssel, a Húsvét-sziget egyáltalán nem a világ legelszigeltebb szigete. Ez a cím a Norvégiához tartozó, de az Antarktiszhoz közeli Bouveté, míg a Húsvét sziget legközelebbi szomszédja, a Salas y Gómez-sziget alig 400 kilométerre található innen. A Húsvét-sziget még csak nem is a világ legelszigeteltebb, lakott földdarabja, ezt a címet a Nagy-Britanniához tartozó, szintén a déli féltekén található Tristan da Cunha-szigetcsoport birtokolja, mivel hozzájuk 100 kilométerrel közelebb van Szent Heléna szigete, mint a Húsvét-szigethez a szintén lakott Pitcairn. Sajnos az utóbbi szigetet elsősorban hajótolvajoktól származó pedofilok lakják, így a Húsvét-szigetet egyértelműen úgy kellene reklámozni az utazási magazinokban, hogy "a világ legelszigeteltebb lakott pontja, ha nem számolunk néhány tucat, gyilkosoktól származó aberráltat".

A Húsvét-sziget távolsága mindentől először a repülőjegy megvásárlásakor kezdett fájni. Van heti egy járat Tahitiről, de arra sajnos most nem jártam, valamint naponta egy Santiago de Chiléből, és február eleje óta már a perui Limából is. Nekem végül az utóbbiból sikerült megcsípnem egy retúrjegyet 640 amerikai dollárért, mivel nem volt türelmem kivárni a last minute ajánlatokat, amelyek már 500 dollár körüli jegyeket is kínálgattak. Az út Santiagóból és Limából is valamivel kevesebb, mint öt óra a sziget egyetlen reptéréig, amely természetesen a világ legelszigeltebbje. Viszont éppen ennek köszönhetően egész nagy is, a kifutópálya bővítését még az amerikaiaik finanszírozták, hogy az űrsiklóiknak a Csendes-óceán közepén is legyen hol kényszerleszállniuk.

Mivel minden nagyon messze van, a Húsvét-szigeten minden nagyon drága. Chile eleve Dél-Amerika legdrágább országai közé tartozik, de itt minden a szárazföldi árak két-háromszorosába kerül is. Még a banán is, amin megdöbbenve vettem észre, hogy a matrica szerint ecuadori import. Egy egyszerű halszeletet rizzsel gyakorlatilag lehetetlen húsz dollár alatt megkapni – nekem egyszer sikerült 17-ért, egy tengerparti viskóban. Polinézia sem tartozik a világ olcsó úticéljai közé, de ott legalább az alapvető élelmiszerek jelentős részét helyben is meg tudják termelni, míg a Húsvét-sziget speciális helyzetéből adódóan erre itt nincs lehetőség.

Bár meleg van és a magas páratartalom is gyilkos élménnyé teszi a mountainbike-bérlést, a sziget klímája nem trópusi, hanem szubtrópusi. Az őslakos fákat teljesen kipusztították a bennszülöttek – erről majd később részleztesebben –, így ez nem egy buja, zöld, földi paradicsom, hanem száraz, sárga fűcsomókkal teli kopár vulkanikus kúpok és jellegtelen völgyek sorozata. Itt nincsenek pálmafás, fehér homokú strandok, mivel pálmafák is csak azóta vannak, amióta a kipusztítottak helyébe betelepítettek néhányat, és az egész szigeten mindössze egy-két hely van, ahol nem magas szirtek vagy éles sziklák találkoznak az óceánnal.

A 165 négyzetkilométeres, nagyjából háromszög alakú sziget nagy része magánkézben lévő legelő, ahol tehenek, birkák és a lovagolni imádó helyiek igényeit kielégítő lovak bóklásznak szinte teljesen szabadon. A szigeten mászkálva eleinte becsületesen visszafordultam, ha kerítést láttam, aztán gyorsan megtanultam, hogy ezek az állatok kordában tartását szolgálják, és mindenki nyugodtan átmászik rajtuk. Mezőgazdaságra nagyon kevés terület marad, a sziget környéki vizeket pedig mára vészesen túlhalászták. Így még a krumplit is importálni kell.

A körülbelül 5000 húsvét-szigeti az általános drágaság ellenére nem él rosszul, és nem csak azért, mert a bérek is jóval magasabbak, mint Chilében máshol. Bár a lakosság kevesebb, mint fele tekinthető polinéz származásúnak – és nem is feltétlenül ősi rapanuinak, de majd erről is később –, még így is komolyan képesek arról beszélni, hogy el kellene szakadniuk az elnyomó santiagói hatalomtól. A főutcán kézzel mázolt felirat tájékoztatja a látogatókat arról, hogy "Rapa Nui soha nem mondott le a függetlenségéről Chile javára". Ami speciel tényleg igaz, ám ettől még nem világos, hogy ha ez a világtérképeken nem is látszó sziget függetlenné válna, ki biztosítaná itt a szélessávú internetet, a mobilhálózatot, a csapolt sört és a chilei áron forgalmazott benzint.

Különösen az utóbbi hiánya jelentene nagy veszteséget, nekem sokszor úgy tűnt, minden helyi felnőttre jut legalább egy gépjármű. Ha nem is autó, akkor legalább egy robogó vagy quad. A Húsvét-sziget egyetlen komoly bevétele az egyre megbízhatatlanabb halászat mellett a turizmus, és szemmel láthatóan sokan jól meg is élnek belőle. Ennek ellenére turistatömegek nincsenek, egyszer láttam csak nagyobb nyüzsgést, de az annak volt köszönhető, hogy a legnagyobb nevezetességnek számító, félkész szobrokkal teli egykori kőfejtőt csak 45 perc késéssel nyitották meg a szemmel láthatóan nagyon másnapos parkőrök, és így feltorlódott két csoportnyi francia nyugdíjas. A jellemzőbb húsvét-szigeti élmény inkább az, hogy az ember leparkolja a bérelt quadját egy rakás kifejezéstelen arcú moai (ez a híres kőszobrok helyi neve) előtt, aztán egyedül üldögélve megnézi a naplementét.

A klasszikus vicc szerint a Niagarát megpillantva az amerikai turista azt mondja, hogy "Wow, that's amazing!", a francia azt, hogy "Oh-la-la, c'est magnifique!", míg a magyar azt, hogy "Húbazmeg, ez de kurva nagy!". A Húsvét-szigeten viszont, a chileieket leszámítva, akik közül sokan egy hosszú hétvégére is átugranak ide, szinte minden turista ugyanazt mondta: nem hiszem el, hogy itt vagyok. Nekem olyan 24 órába került felfogni, hogy tényleg eljutottam ide. Az első estémen, amikor a narancssárga nap néhány moai mögött belebukott a Csendes-óceánba, még nem voltam biztos a dologban.

Mint az ilyen fura, misztikus történelmű helyek általában, a Húsvét-sziget is mágnesként vonzza a japánokat, akik magasan túlreprezentáltak az ide érkező turisták közt. Sokat tettek a szigetért, például egy japán cég állította helyre az egyik, cunami által tönkretett szoborcsoportot, másoknak viszont egyszerűen túl sok itt a varázslat, és szabályosan megbolondulnak. Volt, aki a szobrokra festett, más nekiállt lebontani egy ahut (ezek a moaioknak otthont adó hatalmas oltárok), és a saját nevét kezdte kirakni a kövekből.

Én ennyire hülye és bátor nem voltam, de a Húsvét-sziget rám is nagy hatással volt. Talán ha jártam volna korábban Polinéziában, akkor most nem tűnik minden egzotikusnak és érdekesnek, így viszont tényleg először talákoztam a világ egyik különleges, és minden egyébtől alapjaiban különböző szegletével.

Először láttam szörfösöket, akik nem csak deszkázó fehér hülyegyerekek voltak, hanem egy ősi kultúra – mert itt tényleg látszott, hogy ez nem csak sport – nagyon izmos és nagyon tetovált követői. Itt láttam először polinéz nőket fül mögé tűzött virággal és derékig érő hajjal, és egy kicsit megértettem Paul Gaugain Tahitira költözését is. Bár minden bizonnyal ez a világ legkorábban öregedő rassza, egy 35 éves nőt 50 felettinek néztem, amikor pedig elég részegen elmesélte, hogy a hétéves lánya már bőven menstruál, kicsit meg is rémültem. Itt láttam elöször polinéz férfit evezni kis kenujával, amiről egy ideig én azt hittem, hogy motoros, mert ilyen sebességgel lehetetlen másképp haladni, és csak közelről vettem észre, hogy tényleg két kar elég ehhez. És itt aludtam először egyedül magányos tengerparton, bár valaki azért szólhatott volna előre, hogy vannak patkányok, és egyébként is nagyon sok a homok.

Teljesen új élmény volt felmászni a sziget legmagasabb, 511 méteres pontjára, és körbenézve tényleg semmit nem látni, csak a Csendes-óceánt. A Húsvét-sziget mellett csak egy-két szikla áll ki a tengerből, így ez a világ kevés tényleg tökéletes szigete közé tartozik, ahol kézzel fogható és mindent átható az elszigeteltség élménye. Ha nem lenne itt az a sok híres szobor és a rejtélyes múlt, csak ezért a kalandért is érdemes lenne eljutni ide.

Címkék: chile természet úton húsvét sziget