PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

június 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Chachani

2012.02.22. 04:54 |  Bede Márton

A hosszú távú utazás rendesen igénybe veszi a testet és a lelket egyaránt. Ott vannak a végtelen buszutak, a kényelmetlen ágyak, a langyos zuhanyok, a simlis taxisok, a fárasztó útitársak, a lassú internet, a bankautomaták által igazságtalanul felszámolt tranzakcós költségek, valamint az időeltolódás miatt hülye időpontban kezdődő európai focimeccsek. Mivel én még ezeknél a próbatételeknél is keményebb akadály elé akartam magam állítani, úgy döntöttem, megpróbálok megmászni egy 6000 méternél is magasabb hegycsúcsot.

A laposka Európából, pláne a tükörsima Magyarországról 6000 méter elérhetetlennek tűnik, valójában azonban legalább két pontja van a világnak, ahol ez a magasság az átlagember számára is elérhető. Az egyik természetesen a világ legmagasabb hegyeinek otthont adó Himalája, a másik viszont az Andok bolíviai és perui szakasza. Errefelé 4000 méter felett még bőven van élet, ami a helyieknek lehet, hogy nem olyan nagy élmény, a potenciális hegymászóknak viszont igazi áldás. Így ugyanis nem kényelmetlen sátrakban kell eltölteni a magas bércek meghódításához szükséges akklimatizációs időt, hanem többé-kevésbé kulturált nagyvárosok szálláshelyein és éttermeiben.

A közel 4000 méteren található La Pazban eltöltött egy hét alatt volt időm megszokni a ritkás levegőt, így eredeti tervem az volt, hogy a bolíviai fővároshoz közeli, 6088 méter magas Huayna Potosínak vágok neki. Ez végül nem jött össze, részben a túrákat szervező iroda töketlensége, részben az én tökölésem miatt. Áthurcolkodtam a perui határ túloldalára, a minden szempontból élhetőbb, 3000 méter alatt található Arequipába, és elkezdtem megszervezni a 6095 méter magas Chachani meghódítását.

A Chachanit ha nem is az egész világ, de Dél-Amerika legkönnyebb hatezresének tartják. Meghódításához semmilyen technikai képzettségre nincs szükség. Az Huayna Potosín néhány rövid szakaszon szükség van hágóvas és jégcsákány használatára, az Arequipa környéki hegyek száraz klímájának köszönhetően azonban itt nincs jég, így még ez is felesleges. Egyszerűen csak jó sokat kell gyalogolni fenn a magasban, és mindenki számára elérhető lehet a csúcs.

Életem eddigi egyetlen hegymászóteljesítményét 17 évesen hajtottam végre, amikor, a történelemben talán elsőként, Martens-bakancsban és csinos orrsövény-piercinggel megmásztam a Kilimandzsárót. Az 5895 méter magas hegy technikailag még a Chachaninál is könnyebb, viszont mivel a turistáknak gyakorlatilag semennyi idejük nincs az akklimatizációra, kifejezetten fárasztó meló. Én legalábbis úgy emlékszem a csúcs elérésének napjára, mint életem fizikailag legnehezebb 24 órájára. Mivel az sikerült, bíztam benne, hogy a Chachani is menni fog.

Az Huayna Potosíra naponta indultak La Pazból népes csoportok, Arequipában viszont néhány napig úgy tűnt, vagy kifizetem az egy fős csoport indításáért kért 330 amerikai dollárt, vagy hatezres nélkül halok meg. Mivel ennyit semmiképpen nem voltam hajlandó kifizetni, nagyon örültem, amikor belefutottam egy szintén a Chachanira vágyó angol párba. Tom alkatilag a fiatal John Cleese eltúlzott paródiájára hasonlított, és csaja, Lisa sem tűnt sokkal sportosabbnak.

Amikor az indulás előtti délutánon összegyűltünk a hegymászó-ügynökség raktárában, hogy kiválasszuk a megfelelő felszereléseket és ruhákat, sem a helyiek, sem én nem bírtam visszafojtani a röhögést, miközben Tomra alkalmas nadrágokat és dzsekiket próbáltunk kiválasztani a rendelkezésre álló több tucatból. Ez a botsáska-szerű testfelépítés Peruban teljesen ismeretlen, és úgy tűnt, hogy a cuccaikat Arequipában hátrahagyó nyugati expedícióknak sem volt egyetlen 195 centis, 42 kilós tagja. Végül nagy nehezen mégis sikerült mindannyiunkat kistafírozni, mivel pedig a jó állapotban lévő, de elég régi cuccok jelentős része láthatóan a kilencvenes évek közepéről származott, teljes, neonszínű menetfelszerelésben pont úgy néztünk ki, mint egy korai, elég hideg Love Parade közönsége.

Háromfős csapatunkat két helyi vezette. Egyfelől a vagy Edwin, vagy Erwin nevű sofőr, akit jellegzetesen rágcsálószerű arca miatt mindenki Conejitónak, azaz Nyulacskának szólított, ami a távolból ordítva talán még Tomnál is viccesebb jelenségnek tűnt. Nyulacskáról gyorsan kiderült, hogy részt vett az idei, errefelé rendezett Dakar-rallyn, és nagyon komolyan veszi Toyota Land Cruisere kormányzását. Míg mi hegyet másztunk, ő jóval 5000 méter felett feszegette a kocsi határait.

Az expedíció főnöki teendőit, egyben a magashegyi vezetést az az Iván látta el, aki néhány nappal korábban érkezett vissza Arequipába, miután két hónapot Dél-Amerika legmagasabb hegyén, az argentínai Aconcaguán töltött, különböző csoportok vezetésével. Iván érezhetően tudta, mit csinál, és ahogy sátorverés előtt közel harminc percen át dolgozott jégcsákányával a tökéletesen lapos, teljesen hupli- és kavicsmentes földdarab megteremtésén, az külön szimpatikussá tette a szememben. Mivel nekem kellett vele osztoznom az egyik sátoron, míg a másikat az angolok kapták.

Életemben utoljára egy dél-lengyelországi zenei fesztiválon sátraztam, és bár ott több napon át kellett Kelet-Európa egyik legjelentősebb meztelencsiga-kolóniájában aludni, a helyzet mégsem volt hasonlítható a kicsivel 5000 méter felett található táborhelyhez. Soha nem aludtam ilyen magasságban, sem ilyen profi sátorban, ilyen profi hegymászóval együtt meg pláne nem, így megilletődve figyeltem, ahogy a gondos táborverés után a mester előveszi, majd elsőtől az utolsó betűig kiolvassa az arequipai bulvárlap szombati számát.

Olvsásra bőven volt idő, mivel kétnapos expedíciónk első napja mindössze annyiból állt, hogy Conejito kirakott minket ötezren, mi pedig nekiálltunk készülődni és pakolászni a nagy napra. Egy rövid túrán ki is próbáltuk magunkat, és ekkor gyorsan világossá is vált, miért olyan nehéz februárban  csapatot szervezni a Chachanira, miért nem járt itt az előző két hétben senki, és miért vagyunk tök egyedül sok kilométeres körzetben. Ez ugyanis az esős évszak, amikor még itt is elég csapadék hullik ahhoz, hogy a friss hó sokat nehezítsen a hegymászáson. Pláne az expedíció azon szerencsétlen tagjának, aki jóval nehezebb, mint a madárcsontú Iván vagy a két kákabélű angol, ezért hiába megy leghátul a kitaposott nyomban, jóval mélyebbre süpped, mint az előtte haladók.

Ezek a nehézségek sem tudták azonban elvenni a kedvem, és egészen megtetszett a magashegyi kempingezés, valamint az Andok magánya. Vidáman fogyasztottam el az Iván által vacsorára készített spagettis kukoricalevest, és valamennyit még aludni is tudtam, pedig az ilyen magasságban már nem kis teljesítmény. Különösen akkor nem, amikor az emberre rájön a jellegzetes, magashegyi száraz köhögés, ami akár bordákat is képes eltörni. Így viszont legalább volt, aki a megbeszélt, éjszaka fél tizenkettes reggeliidő után néhány perccel felkeltette az édesdeden horkoló Ivánt, hogy nem kéne-e elkezdeni készülődni. Viszonlag gyorsan megreggeliztünk, magunkra vettük minden ruhadarabunkat, bekapcsoltuk a fejlámpákat, és nekivágtunk a Chachaninak.

Nem volt különösebben hideg, mínusz tíznél hidegebb legalábbis semmiképpen sem, egyáltalán nem fújt a szél és az éjszaka esett néhány centi hó sem rontott a körülményeken. Itt jegyezném meg, hogy szemben az életemben eddig kóstolt összes fajta hóval, a Chachanin kristálycukor állagú, más ízű valami esik, ám fogalmam sincs, hogy erről a magasság vagy Dél-Amerika tehet. Egyszer muszáj lesz a Himalája havából is elszopogatnom néhány golyónyit.

A túra első, 5300 méterig tartó, fel-le hullámzó szakaszát fogcsikorgatva ugyan, de komoly gond nélkül sikerült teljesíteni. Azt leszámítva, hogy az errefelé régen járt Iván kétszer is láthatóan eltévedt, bár ezt velünk inkább nem közölte, miközben feltűnően hülye nyomvonalon kanyarogtunk a hatalmas sziklatömbök közt. Innentől viszont elkezdett meredeken emelkedni az út, mi pedig végeláthatatlan cikcakkolásba kezdtünk a többieknek vádliig, nekem általában térdig, néha combig érő hóban.

Az akklimatizációval nem volt gondom, a fejem végig tiszta maradt. Ötezer felett a környezet nem igazán alkalmas emberi életre, hatezer fölé már csak hegymászók mennek, hétezer felett csak a profik bírják oxigénpalack nélkül, nyolcezer felett pedig csak azok a szuperemberek, akiknek a halandóknál nemcsak több energiatartaléka van, hanem ki tudja, hogy, de képesek ezeket a legextrémebb körülmények között mozgósítani is. És természetesen mindannyian kiváló kondícióban lévő sportemberek. Szemben velem.

Időközben Tomról is kiderült, hogy nevetséges alkata ellenére télen síoktató, nyáron mániákus squashjátékos, így simán tartotta a lépést a végig elől utat törő Ivánnal. Lisa valamivel kevésbé tűnt fittnek, de amikor kiderült, hogy ha visszafordulna, egyedül kellene lejutnia a táborig, inkább tovább ment felfelé. Belőlem egyre többet vett ki a folyamatos hóba süppedés, és amikor 5600 körül Iván ingerült előadást tartott a hegyek szellemének tiszteletéről – pedig én isten bizony csak magyarul káromkodtam –, valamint arról, hogy rövidebbre kellett volna vennem a síbotjaimat, és egyébként is sarokkal kellene lépnem a nyomokba, hogy kevésbé süppedjek beléjük, elment a kedvem az egésztől. Inkább állítottad volna be a vekkered, és mondtad volna el ezeket előre, köcsög, gondoltam magamban, és amikor 5750-en láttam, hogy nem bírom tovább tartani a lépést a többiekkel, megköszöntem a lehetőséget, és visszafordultam.

Az volt az igazán fura, hogy fejben rendben voltam, de lábbal egyszerűen már nem bírtam tovább a küzdelmet. Hogy milyen jó döntés volt egy lépéssel sem tovább menni, az gyorsan kiderült, miután egyedül elindultam lefelé a hajali szürkületben. A lejtmenetnek ugye könnyebbnek kellene lennie, ahogy egyre több lesz az oxigén, úgy pláne, de én annyira fáradt voltam, hogy gyors egymás utánban kétszer is jó nagyot estem a hóban. Végül nagy nehezen leverekedtem magam 5300-ra, a meredek aljára, ahol sütött a nap, és én végre először éreztem magam jól, miközben egy lapos kövön ülve elaludtam néhány pillanatra.

A visszaút egyedül brutális kínszenvedés volt, az utolsó, havas szakaszon ötven lépésnél többet nem tudtam megtenni egyszerre, pedig itt már alig volt emelkedő. Ugyanakkor tök egyedül, pihegve üldögélni a hegyek és kövek közt, ahol semmilyen légmozgás, és tényleg ezer százalékos csend volt, egészen lenyűgöző élményt jelentett. A fáradtság és az oxigénhiány okozta enyhe hallucinációk pedig csak még túlvilágibbá tették a kalandot. Szemben a mászás óráival, ezt tényleg, őszintén élveztem, hiába bírtam alig állni a lábamon. Amikor 12 óra erőltetett menet után végül berogytam a sátorba, olyat éreztem, mint soha: hiába vettem le egy pulóveren kívül mindent magamról, az egész testem belülről tüzelt, mintha 41 fokos lázam lenne.

A két angol Iván vezetésével végül feljutott a csúcsra, ahonnét szinte semmit sem láttak a felhőktől. Ezen az úton korábban, magamat is meglepve, egészen megszerettem a kirándulást, sőt, még az egyedül kirándulást is. Viszont hiába bírom az egész hegymászó-kultúra elmebetegségét, és ismerem a legnagyobbak minden hőstettét Hermann Buhltól egészen Simone Moróig, a halálos fáradtság nekem semmilyen élményt nem jelent, így azt hiszem, alpinista karrierem ezzel a kudarccal véget ér. Bár ki tudja, a lehetőség, hogy én lehessek a hatezresek Klein Dávidja, talán újabb bénázásokra sarkall. Csak arra kell ügyelnem, hogy semmiképpen se lendüljek jobb formába.

Miután visszatértünk Arequipába, úgy éreztem, valahogy be kell bizonyítanom az angoloknak, hogy mi, magyarok sem vagyunk teljesen nyomorékok. Ezért egy vacak kis hatezresnél lényegesen veszélyebb fába vágtam a fejszém: két nap egymás után cevichét ettem az arequipai piacon. A nyers, citromos lében pácolt tengeri herkentyűk helyett Tom és Lisa csak a garantáltan tiszta Pizza Hutban mert enni. Én nevetve könyököltem át magam a tömött sorokban várakozó helyi tömegben, és borzasztóan élveztem, mennyire rohadtul profi, kemény és rendíthetetlen vagyok. A gyomromról nem is beszélve.

Címkék: peru természet úton