PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

szeptember 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30

Last minute Antarktisz II: Expedíció-szerűség

2011.12.19. 16:44 |  Bede Márton

Az Antarktiszra turistaként szinte mindenki a dél-argentínai Ushuaia kikötőjéből induló hajók fedélzetén jut el. Ezekre kétféleképpen lehet jegyet kapni. A kényelmesebb megoldás, amit az utasok többsége használ, pont ugyanolyan, mint bármilyen egyéb úticél esetében. A kedves potenciális utas hazájában beballag egy egzotikusabb célpontokkal is foglalkozó utazási irodába, végigböngészi a kínálatot, rábök a neki szimpatikus hajóra és programra, majd kifizet minimum 6-7000, de akár 20 000 amerikai dollárt is. És ebben még nincs benne a repülőjegy ára Ushuaiába. Én a másik módszert választottam.

Először is eleve úgy terveztem ezt az egy évet Latin-Amerikában, hogy a novembertől márciusig tartó antarktiszi turistaszezon elején ott legyek Ushuaiában. A világ legdélebbi turistaközpontjában utazási irodák tömkelege árul jegyeket azokra az antarktiszi hajókra, amelyeket még néhány nappal az indulás előtt sem tudtak megtölteni. Ez a last minute-megoldás nemcsak a hozzám hasonló, hosszú távú utazók körében népszerű, van, aki eleve csak azért jön ilyenkor Ushuaiába, hogy olcsó antarktiszi útra vadásszon. A siker garantált, mivel szinte naponta indulnak innét délre hajók, és szinte mindegyiken van is üres hely.

Nekem egy délelőtt elég volt a last minute-kínálat feltérképezésére, mivel gyorsan kiderült, hogy hiába van Ushuaiában számtalan utazási iroda, mindegyik ugyanazokra a hajókra árul last minute-jegyeket, nagyjából ugyanannyiért. A legolcsóbb út, ami sajnos nekem már pont nem volt jó, 2750 amerikai dollárba került. Ezért egy hely járt egy háromágyas kabinban, saját fürdőszoba nélkül, de természetesen teljes ellátással a 10 éjszakás út alatt. Az Antarktiszon elég nehéz csak úgy kiugrani valahova ebédelni. Aki hozzám hasonló helyzetben keresgélt Ushuaiában, mind napokon belül el tudott indulni 4000 dollár körüli összegért. Én végül 3990 dollárért kaptam meg egy kétágyas, saját fürdőszobás kabin felét a kisebb és kevésbé puccos hajók közé tartozó Antarctic Dream fedélzetén.

Hogy ennyi pénz sok-e, azon lehet vitatkozni, de hogy ezért a programért nem, abban biztos vagyok. Napi 400 dollárért jár egy négycsillagos nyugat-európai hotelnek megfelelő szoba és ellátás, három és fél étkezéssel, mert uzsonna is van, egy jég ellen megerősített hatalmas hajón, ami szinte folyamatosan úton van. A túravezetők mind a saját szakterületükön specialista, több nyelven beszélő profik, az út idejére jár egy pár gumicsizma és egy meleg kabát, és mindennek tetejébe mindez az Antarktiszon történik. Ezt a napi 400 dollárt tehát így érdemes összevetni azzal, amit ezért a pénzért a francia Riviérán, főszezonban lehet kapni.

Az Antarctic Dream bár hondurasi zászló alatt üzemel, valójában egy chilei cég tulajdona, ennek megfelelően a kapitány és helyettesei is chileiek. És mindannyian azt a jellegzetes Pincohet-hajat és Pinochet-bajszot viselik, ami valószínűleg követelmény hazájuk egyenruhás testületeiben. Kivéve a kapitányt, aki azt a fajta szerelmes latint hozta, akinek inkább karaokebárokban lenne a helye, nem sarkvidéki hajók hídján.

Az expedíciós személyzet egy része is chilei volt, de köztük már lehetett találni európaiakat is, az ornitológustól az Antarktiszra specializálódott történészig. Az Antarctic Dreamen ragaszkodtak ahhoz, hogy a hajót az expedíció hajójának nevezzék, és úgy általában is minél többször elhangozzon az expedíció szó, csak hogy minden utas érezhesse, a többezer dollárjáért nem egy szimpla nyaralást kap. Ennek megfelelően az egész expedíció vezetője is az idősödés letagadhatatlan jeleit mind bemutató, viszont meggyőzően öreg antarktiszi medve Stefan volt, Svédországból. Aki saját bevallása szerint eddig olyan 200-szor járt a legdélebbi kontinensen, de egyébként nagyon jóban van az egyik timbuktui törzsfőnök fiával is, akivel a híres sókaraván-utat is végigcsinálta egyszer, hat hetet tevegelve.

Nyilván nem meglepő, hogy egy ilyen jellegű vakáció a szokásosnál valamivel hóbortosabb gazdag embereket vonz. Így a holland nyugdíjasokon és az újgazdag oroszokon kívül voltak mindenhol saját zászlójukkal fotózkodó kínaiak, néhány ausztrál jehovista hittérítő, egy japán biztonsági őr, és még egy néger is. Mindennek a tetejébe pedig három hónap Dél-Amerika után az Antarctic Dreamen futottam össze először magyar turistával.

Szemben Scott és Amundsen korával, ma az Antarktiszra látogatáshoz semmilyen fizikai kondícióra nincs szükség. Volt a hajón egy nyolcvan feletti, szinte mozgásképtelen svájci öregasszony, valamint egy szélütésből kifolyólag félig lebénult ausztrál nő is. A személyzet mindent megtett azért, hogy ők is valamennyi programon részt vehessenek, és mivel a szigorú szabályozásnak köszönhetően az Antarktiszon olyan nagyon extrém dolgokat egyébként sem szabad csinálni, nem is volt ezzel gond. Az Antarktisz esetében amúgy a "nagyon extrém dolog" azt jelenti, hogy vezetővel, libasorban felsétálni egy 150 méter magas domb tetejére. Legfeljebb térdig érő hóban. Eljutni az Antarktiszra viszont szélütés nélkül sem egyszerű dolog.

Ushuaiából az Antarktisz, illetve annak is legészakibb csücske, amit magyarul Graham-földnek és Antarktiszi félszigetnek egyaránt hívnak, körülbelül két napnyi hajóútra van. Ennek a két napnak nagy része a Drake-átjáróban, a világ legszörnyűbb hullámai közt zajlik. A tavalyi turistaszezonban itt egy viharban a víz egy, az Antarctic Dreamnél is nagyobb turistahajó parancsnoki hídját is elárasztotta, teljesen működésképtelenné téve minden műszert. A hajót úgy kellett visszavontatni Ushuaiába, rajta egy rakás falfehér turistával.

Nekem oda- és visszafelé is hatalmas szerencsém volt a Drake-kel. Az ágy hol előre-hátra, hol jobbra-balra hullámzott, a reggeli svédasztaltól csak végig kapaszkodva lehetett elhozni a narancslevet, néha nem engedtek ki senkit a rémisztően mozgó fedélzetre, és egyszer meg voltam győződve, hogy nem fogom kbírni hányás nélkül. Aztán a folyamatosan zabált daedalon megtette a hatását, és kómaszerű álomba zuhantam. Másnap reggel a személyzet mondta, hogy egy tízes skálán olyan hármasra saccolnák a tengerviszonyokat, bezzeg a két héttel korábbi túrán kifogtak egy kilences erősségűt, ami után a hajó pohár- és tányérkészletének felét kellett pótolni Ushuaiában.

Biztos mindent meg lehet szokni, hiszen az Antarctic Dreamen dolgozó pincérek is vígan szaladgáltak tálcányi borospoharakkal. A negyedik napon a Drake-átjáróban már profin tudtam közlekedni a hajón, miután rájöttem, a titok mindössze annyi, hogy nem szabad lemerevedni, amikor jön a hullám, hanem térdben megfelelően rugózva folyamatosan kell haladni a cél felé. Azt is kitanultam, hogy mennyire mások a hullámok itt, a világ legnyíltabb vizein – nem ilyen kis csapkodó semmiségek, hanem egymás mögött, méltóságosan emelkedő és süllyedő hegyek és völgyek. És szemben az utasok nagyjából felével, egyszer sem voltam igazán rosszul. Valahogy mégsem éreztem, hogy lenne jövőm a tengerészszakmában.

A Drake-ben az expedíció szakemberei mindent megtettek, hogy lekössék a gondolkodás- és mozgásképes utazóközönség figyelmét. Voltak előadások állatokról és felfedezőkről, filmvetítések bálnákról és Darwinról, valamint enyhe környezetvédő hittérítés. Ami azért elfogadható olyan emberektől, akik a világ egyik leggyorsabban melegedő vidékén dolgoznak (az Antarktiszi félsziget átlaghőmérséklete 50 év alatt közel 3 fokkal emelkedett), és saját szemükkel látják, ahogy évről évre kevesebb a jég, új pingvinfajok jelennek meg szokatlan vidékeken, az elefántfókák pedig egyre délebbre járnak megszülni borjaikat.

Ha bálna jött a közelbe, a kapitány közelebb navigált, amikor pedig kisütött a nap, direkt lassan ment a leglátványosabb részeken. Volt hússütés a fedélzeten, a bárban pedig körülbelül húszféle viszkiből lehetett választani. Így hiába volt minden igyekezet, az élet az Antarctic Dreamen nem expedíciónak tűnt, hanem egy kicsit szűk szállodának. A nemzetközi szerződéseknek megfelelően turista nem alhat az Antarktiszon, így a napi egy-két partraszállást leszámítva a hajón töltöttem közel 11 napot. Nagyon jó érzés volt Ushuaiában végre ismét egy emberek lakta kontinensre lépni, de ha holnap indulhatnék a hosszabb, 19 napos programra, amibe az Antarktisz mellett a Falkland-szigetek és a Déli-Georgia-szigetek is beleférnek, gondolkodás nélkül szállnék vissza az Antarctic Dreamre.

(A következő rész tartalmából: Ki volt olyan hülye, hogy megfürödjön a jeges tengerben? Tényleg előfordul a pingvinek közt a prostitúció? Jó, de hol lehet szuveníreket kapni?)

Címkék: közlekedés antarktisz úton