Humahuacában találkoztam először a gringo trail és az argentin belpolitka mindennapjaival. Egyik sem különösebben szerethető jelenség. A tízezer lakosú kisváros Északnyugat-Argentínában csak politikailag tartozik Argentínához, kulturálisan és etnikailag egyértelműen Bolíviához van közelebb. Ez Argentína egyik legszegényebb vidéke, ahol nyoma sincs a divatos Buenos Airesnek, és nem sikerült normális bélszínt sem kapni vacsorára.
Humahuaca környéke, az Andok hatalmas csúcsaival és a rózsaszíntől a szürkéskékig minden színt felvonultató sziklafalakkal, Argentína egyik legnépszerűbb látványossága. A kisvároson áthaladó országúton pedig akkor is turisták ezrei mennének végig, ha nem lenne itt semmi, mivel ez köti össze az északi Bolíviát Argentína délebbi nevezetességeivel. A szegény indiánok közt a fehérek által kitaposott ösvény pedig nem valami szép látvány. Humahuaca főterét szuvenírárusok lepik el, miközben valamelyik boltból üvölt a My Way pánsíppal inkásított feldolgozása. A szomszéd kis faluban életemben először találkoztam azzal a jelenséggel, hogy ketten is pénzt kértek, miután hosszas könyörgés után elárulták, nem tudják kinyitni a templomot.
Szerencsémre pont akkor érkeztem Humahuacába, amikor megmutatta az egyetlen olyan arcát is, amihez semmi köze nincs a turistáknak. Természetesen nem valamilyen fiestáról volt szó, azokat minden bizonnyal már hozzáigazítják a pénzes nyugatiak igényeihez. A kampányzáró nagygyűléseket viszont nem. Argentínában október 23-án elnökválasztást tartottak, ehhez csatolva pedig szinte mindenhol szavaztak új képviselőkről, polgármesterekről és tartományi kormányzókról is.
A kis Humahuaca kis belvárosának különböző szegleteiben, szinte egy időben tartotta kampányzáróját az öt jelentősebb polgármesterjelölt. Verekedés nem volt, bár egyes beszédekből ("mi nem fenyegetjük erőszakkal politikai ellenfeleinket") azért lehetett arra következtetni, hogy néha előfordul ilyesmi. Ugyanakkor hiba lenne ezt a békés egymás mellett élést az argentin demokrácia csodálatos diadalaként értékelni.
Az október 23-i argentin elnökválasztásnak nagy tétje nem volt. Mindenki pontosan tudta, hogy a jelenlegi elnöknő, Cristina Fernandez Kirchner tarolni fog, és természetesen így is lett. A múmiaszerűen felvarrt arcával egészen ijesztő Cristina, akit mindenki csak így hív, a szavazatok 53 százalékát kapta meg, ezért nem is lesz szükség második fordulóra. A második helyezett jelölt sem vitte többre 17 százaléknál. Cristina férje, az előző elnök, Nestor Kirchner alig egy éve halt meg, és az egyébként sem különösebben szimpatikus elnökasszony kampányát különösen gusztustalanná tette a támogatásra méltó, elesett özvegy-kártya folyamatos kijátszása. Humahuacában felvonuló támogatói közül sokan olyan pólót viseltek, amin Cristina és Nestor mosolyogtak egymásra a "szeretet legyőzi a gyűlöletet" felirat alatt.
Humahuacában egyébként Cristinának gyakorlatilag csak támogatói voltak. Ki akarna egy ilyen kis településen valami eleve vesztésre ítélt jelölt mögé beállni, pláne amikor az elnökasszonyt támogató koalíció a hangzatos "Győzelmi Front" néven fut? Az ország nagy részén hasonló volt a helyzet, volt olyan elmaradott, falusias tartomány, ahol Cristina a voksok 75 százalékát is begyűjtötte, ami szinte a demokrácia legszebb, putyini hagyományait idézi. Buenos Aires mellett csak két, viszonylag urbánus tartomány volt, ahol nem a Győzelmi Front jelöltje szerezte meg a kormányzói széket.
A Cristinát támogató erőnek azért is van ilyen hülye neve, mert Argentínában néhány baloldali próbálkozást leszámítva ma nincsenek is hagyományos politikai pártok. Csak erős emberek, akik a peronismo takaróját húzzák magukra, illetve annak tovább fejlesztett változatát, a kirchnerismót. Az Evita férjéről elnevezett politikai mozgalom sok szempontból a demokrácia legalsó bugyrát jelenti: mentes minden kínos tehertől, mint például ideológiák vagy bármilyen értelmes gondolat, és csakis a populizmus legprimitívebb eszközeit használja, hozzáigazítva az országban éppen fújdogáló szelekhez. A még Kis Jánost is az önkényuralmi rendszerek rajongóinak táborába terelő peronizmus alapvetően a baloldalias szociális demagógiát kombinálja a jobbra hajló, melldöngető patriotizmussal, de talán igazságtalan lenne ilyen keretek közé szorítani: a peronizmus a gátlástalan politikusok által a buta emberek meggyőzésére kitalált egyik leghatékonyabb, természetesen mélyen áldemokratikus eszköz.
Humahuacában így szinte minden polgármesterjelölt Cristinát támogatta, és a hangzatos nevű, Movimiento Comunitario Pluriculturalt leszámítva perónistának is vallották magukat. Az MCP tűnt a baloldali-alternatív csoportulásnak, itt osztogatták ingyen a chicha nevű irtózatos égetett szeszt, és az ő jelöltjük beszélt az őslakosok előtt álló, még legalább 500 éves harcról. Egy viszonylag értelmes humahuacai azonban felvilágosított, hogy egyrészt ezek azt sem tudják, miről beszélnek, másrészt ugyanolyan kapitalisták, mint a többi. Nekem Humahuacában a pánsípos My Way-en kívül semmi nem tűnt olyan nagyon kapitalistának, de nem álltam le vitatkozni.
A különböző perónista helyszínek közötti rohangálás egyébként is minden időmet lekötötte. Volt a relatíve értelmes, mindenki által teljesen esélytelennek tartott perónista, és a két nagykutya. Az egyik, akit a tartományi közgyűlésbe távozó jelenlegi polgármester és a tartományi kormányzó is támogatott, valamint egy self-made man, a helyi busztársaság tulajdonosa. Rezesbandában és dobosokban az értelmes jelölt közönsége volt a legerősebb, anyagiakban viszont a másik kettő mindent bevetett.
A közlekedési vállalkozó Dario "Pelao" Mendoza buszai már délután járták Humahuaca utcáit, előőrsként petárdázó motorosokat, utóvédként ordító és táncoló leánykórust alkalmazva. Az összkép nem sokkal de valamivel azért primitívebb volt, mint amit Buenos Airesben láttam a Boca Juniors meccsén. Pedig akkor még nem is hallottam az este mindegyik gyűlésen elénekelt "perónista himnuszt", aminek nagyjából az a refrénje, hogy "Perón, Perón, hogy te mekkora király vagy".
Pelao legalább fejre úgy nézett ki, mint egy humahuacai, a másik esélyes perónista jelöltről, "Lucho", sőt, "Luchito" Luis Orlando Vegáról ezt nem lehetett elmondani. Benne egy-két grammnyi indián vérnél több nem lehetett, bár ezzel még mindig jóval bennszülöttebbnek mondhatta magát, mint a perónista tartományi kormányzó, Eduardo Fellner (e bejegyzés második képén a baloldali úriember), aki tökéletesen passzolna a Deutsche Bank felügyelőbizottságába. Mármint kinézetre, a pénzügyeit biztos jobb nem bolygatni.
Gondolom nem okoz nagy meglepetést, hogy mi késztet indián földműveseket arra, hogy demagóg, tejfölfehér jelöltekre szavazzanak. Luchito Vega például olyan tombolával kedveskedett a kampányzáróján egybegyűlteknek, amint nemcsak színes tévét és biciklit, de még zsák lisztet is lehetett nyerni. Volt természetesen zene is, és bármibe lefogadom, hogy a szomszédos pártiroda előtt sorban álló, délután még az utcákat ordítva járó aktivisták sem üres kézzel mentek haza.
Egy argentin vidéki választás ha nagyon nem is demokratikus, de legalább kifejezetten szórakoztató. A legesélytelenebb jelölt színpadánál is elképesztően lendületes, őt éltető dalok ordítottak a hangszórókból. Az is kiderült, hogy a karizmatikus szónoklat errefelé nem csak Hugo Chávez vagy Fidel Castro kiváltsága, hanem az utolsó kis jelöltecske is képes rá. Senkinek a kezében nem láttam jegyzetet, a civilben iskolai konyhásnéni képviselőjelölt pedig olyan összeszedett, lendületes, remek hasonlatokkal teli beszédet vágott ki öt percben, hogy olyanra a magyar parlamentben Torgyán József óta nem nagyon volt példa.
Ezért is érthetetlen kívülállóként, hogy hogy a Cháveznél vagy Evo Moralesnél jóval kevésbé karizmatikus, egyáltalán nem olyan jó szónok, komoly gazdasági eredményeket felmutatni sem tudó Cristina mitől ilyen népszerű az országban. Biztos fogékony erre az argentin néplélek, amely a mai napig istenként tiszteli azt az Evitát, aki szintén nem volt egy szimpatikus nőszemély, viszont elfúló hangon tudott hazudozni arról, hogy ő reggeltől estig a szegényekért dolgozik.
A választás másnapján aztán még jobban összezavarodtam. Humahuaca új polgármestere tekintélyes fölénnyel az a perónista Roberto Lamas lett, akit minenki esélytelennek tartott, relatíve értelmesnek tűnt, és a kampányzáróján többször hangsúlyozta, hogy ő bizony nem osztogat ajándékokat. Lehet, hogy Humahuacának van jövője. Argentínának talán valamivel kevésbé.
