PANAMERICANA

Mert mindannyiunknak jár másfél év oligarcháskodás.

gmail:
panamericanablog


Egy korábbi út:
Khívától keletre

Naptár

október 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31

Boca a Bombonerában

2011.09.12. 15:24 |  Bede Márton

Biztos van, aki szerint fura egy utazós blogot focimeccsel kezdeni, de ennek az utazós blognak a tárgya Dél-Amerika, és itt minden a focival kezdődik. Buenos Airesben pedig végképp. Nyilván lehetett volna tangóestre is menni, de aki irtózik a társastánctól, esetleg anakronisztikus és kicsit nevetséges dolognak tartja azt, az maradjon csak a meccsnél. Nem számít, hogy az argentin foci klub- és válogatott szinten egyaránt elképesztő mélységekben van, hogy a történelem során először ebben a szezonban nem lesz Buenos Aires-i derbi, mert a River Plate képes volt kiesni az első osztályból, a szenvedély változatlan, legfeljebb a színvonalba lehet belekötni.

Hiába van az argentin fővárosnak több tucatnyi csapata, a River kiesésének köszönhetően egyértelmű, hogy aki itt meccsre akar menni, az a Boca Juniorst nézi meg. A Boca Argentína kedvenc csapata, bonyolult és megalapozatlan számítások szerint nincs a világon még egy klub, aminek egy adott ország több mint 40 százaléka drukkolna. A milliomos Riverrel szemben a Boca a népé, a stadion az álromantikusan lepukkant egykori kikötőben van, és itt játszott Maradona.

Az édességes dobozra emlékeztető formájának köszönhetően mindenki által Bombonerának nevezett stadionba alig 50 000-en férnek be, a Boca drukkerei pedig ennek sokszorosát is meg tudnák tölteni, ha lenne több hely, és olcsóbbak lennének a jegyek. Így viszont nem fér be mindenki, még az idei argentin bajnokság 6. fordulójában, a vacak kis San Martin elleni meccsre is úgy elkeltek a jegyek, hogy a pénztár egyáltalán ki sem nyitott.

Akinek nincs bérlete az egész szezonra, és nem is ismer olyan argentint, aki valahogy tud jegyet szerezni, az ilyen esetben kétféleképpen juthat be a stadionba. Az egyszerűbb, de drágább utat választja az a sok külföldi turista, aki látni szeretné ezt a híres-neves produkciót, viszont vagy nem tud spanyolul, vagy azt hiszi, hogy minden focimeccsen több halálos áldozat van, vagy egyszerűen csak szereti, ha nem kell fáradnia. Amikor a hostelemben lakó két indiai lány arról kezdett beszélni, hogy ők még soha nem voltak meccsen, de ha már befizettek erre a túrára, akkor életükben először megkóstolnak egy sört is, éreztem, hogy jobban jártam a bonyolultabb megoldással.

Ehhez először a meccs délelőttjén el kellett ballagni a Bombonerához, és lerázni azt a számtalan jegyüzért, akik mind nagyon céltudatosak voltak, viszont jó eséllyel hamis jegyet árultak. Az első szuvenírboltban nem tudtak segíteni, a másodikban viszont már ajánlottak egy megbízható utcai árust, aki rövid alkudozás után 200 pesoért, azaz valamivel kevesebb, mint 50 amerikai dollárért adott egy jegyet a 12-es szektorba. Egy ilyen jegynek 100 pesónak kevesebbe kellene kerülnie, de mivel legálisan lehetetlen lett volna hozzájutni, a turistákra belőtt meccslátogatások pedig kétszer ennyibe kerülnek, nem volt miért elégedetlenkedni.

A meccs délelőttjén bármely stadion körül mászkálni egyébként is szórakoztató élmény, itt sikerült is belefutni a San Juan városába való San Martín zöld-fekete drukkereibe, akik már ekkor vígan ordibáltak és ugráltak az utcán. Talán az egész nap legnagyobb élménye az a nagyjából hatéves, Boca-mezes kisgyerek volt, aki a a tomboló vendégszurkolókat látva az utca túloldalán a hazai játékosokat ábrázoló tablót mutogatott feléjük, majd csókolgatta végig a fényképeket. Bár a Boca kék-sárgájába öltöztetett kutya sem volt rossz.

A meccs hat után tíz perccel kezdődött, én fél ötkor már a Bombonera körül keringtem, és próbáltam rájönni, hogy a biztonsági emberek egymással teljesen ellentétes utasításai közül melyik navigál el a kordonok közt a bejárathoz. A jegyem elvileg több állóhelyes szektorba is érvényes volt, de én mindenképpen a 12-esbe akartam menni, mert eleve úgy kértem a jegyem, hogy onnét nézhessem a meccset.

A világ sok csapatánál nevezik a drukkereket a 12. játékosnak, de csak a Boca Juniorsnál veszik ezt ilyen halálosan komolyan. A 12-es szektorból drukkoló La Doce a kemény mag, akik az európai huliganizmusnál jóval keményebben tolják a bizniszt. Bizniszt, mert az argentin fanatikusok nem csak szurkolással és verekedéssel foglalkoznak, hanem igyekeznek pénzt is csinálni a meccsekből. A barra brava néven ismert szerveett szurkolói csoportok kispályás maffiaként működnek, leszedik a sápot a jegyeladásokból, a stadion körüli parkolásból, a bent árult üdítőkből, és olyan szinten beépülnek a klubokba, hogy állítólag még az eladott játékosok árából is részesülnek.

A barra brava-jelenségről, amelynek a La Doce a leghírhedtebb képviselője, számtalan cikket lehet olvasni, ennek átfutása után például joggal gondolhatná bárki, hogy a Bombonerából élve nem lehet kijönni. Én csak az oda-vissza taxira elég pénzt vittem magammal a ruháimon kívül, valamint a mobilom jó mélyre dugva a gatyámban. Aztán gyorsan kiderült, hgy az ég világon semmitől nem kell félni.

Viszonylag szervezett beléptetés után, amelynek részeként a hozzám hasonló gyanús elemeknek még egy alkoholszondát is meg kellett fújniuk, egészen gyorsan ott álltam az északi kapu mögötti 12-es szektorban. A Bombonera nem az a stadion, amit modernnek lehetne nevezni, de a sok beton és az állóhelyek csak hozzáadtak az élményhez. Hogy a szondáztatásnak semmi értelme, gyorsan kiderült. Én eddig azt hittem, hogy a Camp Nouban szívja el a legtöbb hasist a közönség, itt viszont gyakorlatilag megállás nélkül mentek körbe a dzsointok, a 14 és 50 közötti közönségből talán csak a legidősebbek maradtak ki az élményből.

Volt néhány nő is, de a La Doce alapvetően fiatal férfiakból áll. Akik ezen a vasárnapon egyáltalán nem voltak ijesztőek. A telefonommal például egy idő után már vígan videóztam és fényképeztem – ha az előttem álló csávónak Blackberryje van, hátha nekem is meghagyják az iPhone-om. Az látszott, hogy van néhány kigyúrt, mindenre képes vezérürü, akik simán beszaladnának a pályára megverni a saját játékosaikat, ha arra lenne szükség, mint ahogy a tavaszi szégyenletes kieséskor a River drukkerei meg is tették. De a többség inkább a Buenos Aires utcáin megszokottnál rosszabbul öltözött, alacsonyabb, rendezetlenebb fogazatú és barnább bőrű fiatalember volt, akinek az ordításon és ugráláson kívül semmi célja nem volt. És gondolom az összebűnözött pénzből sem nagyon kap.

Fél órával a meccs kezdése előtt még viszonylagos csend volt a 12-es szektorban, és amikor már elkezdtem aggódni, hogy egy ilyen jelentéktelen meccsen nem lesz produkció, végre beindult a szurkolás. A La Docénak saját dobosai és egy komplett rezesbandája van, akik a következő 150 percben megállás nélkül ütötték és fújták, hogy a szektorban ugráló néhány ezer embernek legyen mire ordítania a Boca dalait.

Az én spanyolom ahhoz kevés, hogy Buenos Aires-i szlengben óbégatott dalokat megértsen, de amit sikerült leszűrni, és amit később az internet is megerősített, az szigorúan illeszkedett a világon mindenfelé énekelt drukkerdalok közé. "A kurva anyját a Rivernek, ha meglátok egyet az utcán, felgyújtom". "Ha egy balszerencsés háztartási balesetben valamennyi végtagomat elveszteném, akkor is minden hétvégén itt lennék a Bombonerában." "Hajrá fiúk, nyertjetek, mert ti vagytok a Boca, de egyébként is nyerni fogtok, hiszen ti vagytok a Boca." "Meccsek jönnek, szezonok és játékosok mennek, de a Bocát nem lehet kevésbé szeretni."

A kihagyhatatlan dél-amerikai teendők listáján nálam ott volt a meccs a Bombonerában, és kétségtelenül felejthetetlen élmény volt, cseppet sem kevésbé érdekes, mint egy pápua törzs szertartásait bámulni két órán át. Turistát nem láttam a környéken, velem nem foglalkozott senki, minden megvolt tehát a kalandhoz. Viszont amikor a meccs után még fél órát kellett várni a kapuk kinyitásáig, a dalok pedig még mindig bömböltek, már elég volt belőle. Sokan gyakorlatilag az egész meccset a pályának háttal állva ordították végig, és egyértelmű volt, hogy a daloknak szinte semmi köze ahhoz, amit a csapatok csinálnak. A La Docéba nem a fociért járnak ki a drukkerek, hanem magáért a drukkolásért. Nyilván sok más öröm nincs az életükben, én viszont bármennyire szeretem a focit, az egész életem még akkor sem tenném fel rá, ha cserébe zsebre tehetnék egy kicsit az eladott parkolójegyek árából. És éppen azért, mert ennyire szeretem a focit, a stadionban és a tévé előtt is az érdekel igazán, ami a pályán történik.

Hiába a gyengécske, az első osztályban ritkán megforduló ellenfél, a Boca egészen a 75. percig képtelen volt gólt szerezni. Pedig egyénileg rendben volt a csapat. Riquelme csak azért nem lett lassabb, mert az már lehetetlen, viszont osztogatni változatlanul nagyon tud, és talán még Xavinál is ügyesebben fordul meg maga körül. Volt kőkemény argentin középhátvéd (Schiavi) és fáradhatatlan argentin szélső (Clemente Rodriguez), aki a meccs legjobbja volt, tőle indult a gól, és magát a gólpasszt is ő adta. Volt két kapufa is, az egyiket Riquelme lőtte szabadrúgásból, de a mezőnyfölénynél többre a Bocának nem futotta. Mindegy nekik, ennek a három pontnak köszönhetően, közel három év szerencsétlenkedés után végre megint a Boca vezeti a bajnokságot. És mindegy a La Docénak is, kifelé préselődés közben biztos voltam benne, hogy vereség esetén sem lett volna nagyon más a hangulat.

Így másnap visszanézve a videókat viszont még mindig nem akarom elhinni, hogy tegnap egyszerűen besétáltam a világ legrosszabb hírű drukkereinek legközepébe, és minden gond nélkül megnéztem velük egy meccset. Azt azért megtartottam magamnak, hogy Maradonát sose bírtam, ha már muszáj, akkor inkább a Rivernek drukkolok, és a világon sehol sem szimpatikus nekem ez a "nép csapata" jelenség, akár a Fradiról van szó, akár a Boca Juniorsról.

Címkék: foci úton nagyváros argentina