Azon lehet vitatkozni, hogy mi a legjobb az utazásban, de hogy a legrosszabb mi, abban nyilván egyetért mindenki, aki valaha belevágott ilyesmibe. Az indulás előtti utolsó két hét készülődése, rohangálása és hajtépése egyszerűen elviselhetetlen. Biztos létezik olyan ember, akit nem idegesít, ha csekket kell befizetnie, mindenféle hivatalokban kell keringenie, és a lakását kell kiadnia, de még az ilyen ember is átkozná a sorsát, amikor mindezt egyszerre kell intézni.
A legrosszabb az egészben, hogy a feladatok egyre szaporodnak. Nekem az indulás előtt egy hónappal olyan 20-25 elemből álló to do listám volt. Sokat elintéztem ezekből, mégis egy héttel az indulás előtt sem volt kevesebb pont ezen a rohadt listán. Még a kevésbé frusztráló az az eset, amikor az ember elintéz valamit, aztán kiderül, hogy ebből egy újabb elintézendő fakad. Ez legalább egy egyenes út, még ha néha végtelennek is tűnik.
Akkor kezd az ember megbolondulni, amikor a semmiből bukkannak fel újabb és újabb hülye feladatok. Olyanok, amik az utóbbi kilenc hónapban bármikor előjöhettek volna, de valamiért mégis az utolsó két hét egyébként is hektikus készülődésébe zavarnak bele. Az autóm kötelező biztosításának problémái például január óta bármikor felmerülhettek volna, de nem, a sors gondosan várt egészen augusztus 31-ig. És hát mikor törné be a vihar a nappali egyik ablakát, ha nem akkor, amikor egyébként is rohanni kell az érthetetlen módon meghibásodott légkondit vinni az autószerelőhöz. Ráadásul a magyar bürokrácia és szolgáltatóipar természete olyan, hogy miközben az ember ügyet intéz, csak arra tud gondolni, hogy bárcsak már Medellínben lenne, ahol az ilyen problémák vagy fel sem merülnek, vagy egyetlen fejlövéssel gyorsan megoldhatók.
Aki ilyen sok időre elutazik, az egészen biztosan szeretné kiadni a lakását, és ha van autója, talán el is adja azt. Én mindkettőt szerettem volna egyszerre, és szemben a négy évvel ezelőtti tapasztalatokkal, most gyorsan kiderült, hogy a budapesti ingatlanpiac túlkínálata, valamint a globális gazdasági válság sokat nehezítenek mindkét feladaton. Három nappal az indulás előtt még egyik kérdés sem volt lezárva, és tehetetlenül vergődni teszetosza potenciális albérlők közt különösen frusztráló élmény.
Aztán volt még egy unokaöcs, aki 13 nappal az indulás előtt született, és persze mindenféle ismerősök egész hada, akikkel mind-mind találkozni kell az indulás előtti napokban. Közelebbiekkel kisebb társaságban, még közelebbiekkel kettesben, és persze alapkövetelmény egy méretes búcsúbuli is. Ezek kapcsán érdemes azzal tisztában lenni, hogy az utolsó otthoni hetek jóval drágábbak, mint az az ember előzetesen eltervezi. Hiába a józan elhatározás, hogy a gondosan összekuporgatott pénzt most már inkább Buenos Airesben és Belize-ben kéne eltölteni, nem pedig Budapesten, a folyamatos éttermezés és kocsmázás ezt lehetetlenné teszi. Nagyon pofátlanok próbálkozhatnak azzal, hogy mindenre meghívatják magukat, de én ebbe nem mertem belevágni.
A folyamatos pörgésnek viszont van egy kellemes hozadéka is: az embernek nincs ideje se izgulni, se azon törni a fejét, hogy úristen, mibe vág bele. Az utolsó hetekben sokan kérdezték tőlem, hogy várom-e már az indulást, félek-e vagy legalább izgulok, és a válaszom mindig ugyanaz volt. Hogy nincs nekem időm ilyesmire, örülök, ha rohanás közben nem ütnek el az utcán. Nyilván két órával az indulás előtt is lesz még elintéznivalóm, aztán veszek egy nagy levegőt, felszállok a repülőre, és három nappal később Budapest, a barátokkal, rokonokkal és mindenféle hülye elintézendő ügyekkel együtt már nagyon-nagyon távolinak fog tűnni. A múltkor is így volt, és egészen biztosan most is így lesz.
